26. fejezet

-Ugyan ez hülyeség! Hagyd azt a csirkét majd én befejezem.-állt fel az asztaltól s kivette kezemből a félig megtöltött csirkét.-Húzd a kis popsid az asztalhoz,fogj egy tollat és egy papírt s állj neki!
-Jó rendben, írok neki, de nem most! Most főzök!
-Pontosabban én főzök! Szóval neked semmi dolgod! Láss neki!
Kellett még egy kis noszogatás,de mivel tudtam milyen akaratos tud lenni Nelly így egy idő után már nem ellenkeztem. Meg hát magamat sem értettem, hogy miért tudom magam olyan nehezen rászedni arra hogy írjak neki... Az elmúlt napokban történt jó pár dolog amit leírhatnék neki. Anyám, Harry viselkedése, a hajam... de mégis attól féltem, hogy az üres fecsegésen kívül mást nem tudok neki írni.
"Niall!"-írtam le az első szót,de ezzel  a végére is értem... egy óriási sóhajtás közepette dőltem hátra a konyhaszékben.
-Mit sóhajtozol?-fordult felém Nelly.-Írj!
-De mégis mit?
-Hogy hogy mit?
-Hát... fogalmam sincs hogy mit kéne írnom!
-Ugyan... ez badarság! Hiányzik?
-Eszméletlenül.
-Mikor érzed a legjobban a hiányát?
-Éjjel mikor nem bújik mellém, reggelente mikor nem őt hallom elsőnek, délben, este ... Egyszóval mindig.
-Szereted még?
-Leírhatatlanul!
-Nos akkor? Mégis mire vársz?
-De ezt nem írhatom le!
-Mégis miért nem?
-Hát mert...
-Arra nem is gondolsz, hogy ilyen szavakkal is csak segíteni tudnál neki a gyógyulásban? Hisz, ha tudja hogy szereted, ha tudja hogy hiányzol neki, akkor rájön, hogy még mindig van miért harcolnia! Van miért és kiért leszoknia, s ha ezt nem érezteted vele, elhiheted, hogy csak nehezebben fog neki sikerülni, s neked pedig az a vágyad, célod, hogy minél előbb itthon legyen!
-Igazad van!-hajtottam le a fejem. Utáltam, hogy mindig igaza van!
Neki is álltam hát. El is tartott egy ideig mire végeztem. Borítékba raktam, s a bárpulton lévő postázandó csekkek közé raktam, hogyha holnap megyek a postára akkor el felejtsem feladni.
Hét óra múlt mikor végeztünk a Nelly-vel a főzéssel. Míg én megterítettem Nelly szépen elmosogatott.
-Már csak magunkat kéne rendbe tenni!-nevettünk egyszerre mikor észrevettük milyen kaja foltosak vagyunk.
-Isten hozott titeket!-nyitotta ki vigyorogva az ajtót Tom-éknak Nelly, mivel én még mindig öltöztem.
-Szia Nelly.-mosolygott Tom.-Ő itt a kedvesem Sarah!
-Szia nagyon örülök!
-Én is! Nelly vagyok!- s miután a bemutatkozás megvolt Nelly bekísérte őket a konyhába.
-Oh és itt a mi kis hercegnőnk, akinek egy egész délután kell, hogy elkészüljön!-gúnyolódott kedves kis barátnőm, mikor megjelentem a konyha ajtajában a fehér blúzomban és a fekete szoknyácskámban, rózsaszín kendővel a fejemen.
-Sziasztok!-üdvözöltem vendégeinket.-De ne higgyetek neki. Alig fél óra alatt kész voltam!
-Ja, hányszor félóra?- csipkelődött Nelly.
Sarah, akárcsak a délelőtt, most is csodásan festett. Látszott rajta hogy nagyon okos és kedves. Bomba jó alakja volt... remekül illett Tom mellé. Miután tálaltam a vacsit elkezdődött a nagy dumálás.
-Hol ismerkedtetek meg?-kérdeztem.
-Jujj, hosszú sztori.-nevetett Tom.
-Akkor majd én elmesélem drágám!-mondta Sarah.-Talán négy öt hónapja volt hogy először tévedtem be Tom kávézójába. Már akkor kinéztem magamnak, mivel olyan eszméletlenül festett ott a pult mögött, s pár hétnyi állandó bejárás után, bemutatkoztunk egymásnak, s ő elhívott vacsizni.
-És azóta együtt vagyunk!-fogták meg egymás kezét.
-Nahát de jó egyeseknek!-nevetett Nelly.
-És veletek mi van? Hol van a kis lurkó?-Tom ezen kérdése után nem tudtam megszólalni. A villa is megrekedt a számban.
-Nincs lurkó...-mondtam lehajtott fejjel, s próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nelly látta hogy küszködök a magyarázattal így megsimítva hátam jelezte, majd ő elmondja.
-Hogy érted ezt?-csodálkozott Tom, s ahogy láttam Sarah is, mivel gondolom Tom mesélt neki rólam.-Legutoljára mikor találkoztunk még hatalmas pocakod volt.
-Nincs baba Tom! Meghalt.-közölte a szörnyű igazságot Nelly.
-Oh, sajnálom.
-Tudom...
-De mégis, hogy és miért?
-Jen rákos... s a terhességnél ez nem volt egy pozitív dolog így a baba nem fejlődött ki rendesen, és a szülés után pár héttel új szívet kapott volna,de a műtétbe belehalt.
-Ne haragudj! Nem akartam ilyen tapintatlan lenni.
-Semmi gond.- próbáltam mosolyt erőltetni.-Nem tudhattad.
-Szóval ezért a kendő?-szólalt meg Sarah.
-Igen! Eddig öt hónapos kemoterápiára vagyok kiírva aminek mindenki tudja, hogy milyen mellékhatásai vannak.
-Sajnálom Jen!-nyúlt át kezével az asztal fölött Tom s megfogta az én kezemet.-Ha bármiben tudunk segíteni, csak szólj.
-Elég, ha ezek után is jöttök még!-válaszolt Nelly.
-De hagyjuk is ezt...-próbáltam terelni a témát.
Fél tizenegy volt mikor Nelly kikísérte őket, s én még nekiálltam a mosogatásnak. Miután szépen kész voltam mindennel, Nelly már pizsamában futkározott, mivel holnap valami tárgyalásra megy és nincs meg valami fontos papírja. Csak nevettem rajta ahogy magában beszél, s közben, talán percenként nekem üvölt, hogy nem e láttam.
Ahogy néztem őt eszembe jutott hogy nekem is hány ilyen estém volt, mikor még titkárnőként dolgoztam. Ez nem volt meg, azt nem találtam, s hajamat tépve futkároztam fel-le s a végén mindig a legidiótább helyen találtam meg. Volt hogy a ruhás szekrényben, a fürdőben, vagy a legextrémebb esetben még a hűtőben is hagytam párszor néhány elég fontos iratot. Hiányzott az az élet. Akár mekkora liba is volt a főnöknőm, és akármilyen sok is volt a stressz és a rohanás én mégis szerettem a régi munkám, s most hiányzik. Végül persze Nelly is megtalálta elrejtett kincsét, s egy jóéjt puszit nyomva a homlokomra elköszönt s elment aludni. Én is pizsamát húztam s befeküdtem az ágyba azzal a célzattal, hogy alszom.
Fél egy volt mikor az órára pillantottam. Nem tudtam aludni,csak a holdfényben úszó plafont bámultam. Figyeltem ahogy a fák árnyéka táncol a fehér falon, s hallottam ahogy néha egy egy autó végig hajt az utcánkon. Egyszer csak egy hangos baba sírásra lettem figyelmes, s mikor a szoba azon sarkába pillantottam ahol Diana kiságya volt megpillantottam Niall-t ahogy kezében szőke csöppségünket próbálja visszaaltatni. Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt ott létük előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni saját magamtól. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk. Felültem az ágyban és csak mosolyogva néztem őket. Arra, hogy ez egy álom, még csak gondolni se mertem, mivel véletlenül sem akartam felébredni. Felültem az ágyban s csak néztem őket. Mikor Niall észrevette hogy felkeltem felém indult a picivel s visszafeküdt az ágyba. Közénk fektette Diana-t, majd egy szót sem szólva feküdt tovább mellettem. Csodaszép kék szemeivel fürkészte tekintetem, s jobb kezével Diana-t simogatta, nehogy megint felébredjen, s újra sírni kezdjen... s akkor, abban a percben boldog voltam, de ez a boldogság nem tartott sokáig mivel ahogy nyúltam Niall felé hogy magamhoz ölhessem kislányunkkal együtt, egyre jobban távolodott tőlem. Az ágyunk megnyúlt s ő egyre messzebb és messzebb került tőlem karjában Diana-val. Hiába nyúltam feléjük ők egyre jobban elhalványultak. Hiába kiabáltam és sírtam, hogy ne hagyjanak itt ők mégis eltűntek, s riadtan keltem fel az éjszaka közepén. Álom. Buta egy álom. De mégis olyan valóságosnak tűnt. Felültem s lábaimat felhúzva öleltem magamhoz térdeimet s fel-le hintázva az ágyam közepén pityeregtem.
Nem bírtam a hiánnyal, nem bírtam mit tenni azzal az ürességgel ami most a szívemben volt. Hirtelen ötlettől vezérelve, magamra kaptam pár göncöt s az éj leple alatt kiosontam a kocsihoz, majd erőt véve magamon kitolattam a garázsból, s a temető felé vettem az irányt. Muszáj voltam valamit tenni, mert ez a semmi jobban felemésztett mint a rák. Bár mutattam a boldogot, mutattam hogy nincs baj jól vagyok,de mégis a fájdalom, a hiány, a bánat éjjel a legnagyobb úr, s nálam ez az éjjel volt az amikor hagytam hogy felül kerekedjen rajtam. Leparkoltam a temető előtt, majd egy mély lélegzet vétel után kiszálltam a kocsiból, s elindultam Diana sírja felé. A kapu zárva volt, s csak néhány félelmetesen huhogó bagoly tudta hogy ott vagyok. Mivel a suliban sokáig tornász szerettem volna lenni, így nem esett nehezemre átmászni az alig másfél méteres kerítésen.  Félelmetes volt éjfél után járkálni itt a sírok között, nem a zombiktól vagy a szellemektől rettegtem inkább Diana sírjának látványától. A temető egyik hátsó sarkának egyik részében volt eltemetve, egy fűzfa alatt. A paparazzók és a rajongók miatt, nem írtunk ki a teljes nevét így a hófehér kis síron csak az állt hogy:"Diana" majd egy idézet ami a srácok ötlete volt:"Születésekor egy csoda,de ma már csak fénylő csillag az égen."
Virágok és koszorúk hajlongtak a szélben, s a hold, mint éjjeli lámpás világította be az egész sírt. Leültem a fűbe s onnan néztem ahogy a fák árnyéka táncol Diana neve mellett. Mintha az Ő szelleme volna, s azt sugallná, nem vagyok egyedül.