22.fejezet

Ajánlás Seres Patrii-nak!
Szeretném megköszönni hogy rendszeres olvasóm és kommentelőm! :) Ezt a rész most neki ajánlom,s remélem tetszik! 

Maga a felismerés, hogy az alig 15 éve nem látott anyám ott áll az ajtóban, teljesen kivágta nálam a biztosítékot. Mi a fenét akar? Pénzt? Lakhelyet? Már biztos szétdrogozta az agyát,és rájött hogy jobb lenne valamit kezdeni az életével? A csöves szállók mindegyikéből kirúgták már az egy biztos, és kitudja milyen régóta nem józan már. 

-Anya? –szóltam hozzá hangosan hogy a csukott ajtón keresztül is meghalljon.

-Kislányom!- kiáltott vissza majd neki állt zörgetni az ajtót.

-Mit akarsz itt?

-Csak szeretném megbeszélni a dolgokat!

- Nekem nincs mit beszélnem veled…

-Kislányom nagyon szépen kérlek engedj be!

Hallgattam ahogy az ajtó előtt könyörög, játszotta az eszét mintha még mindig szeretne. Még mindig? Ugyan mit álltatom magam? Sosem szeretett. Egy púp voltam csak a hátán…

-Nem vagyok a kislányod!- üvöltöttem rá mikor kinyitottam előtte az ajtót. Oké,talán kicsit kegyetlen voltam, de nagyon felidegesített. Az úgy számára rendben volt hogy évente egyszer, a születésnapomon hagyott egy üzenetet a rögzítőmön, én azt lehallgattam, majd válasz nélkül kitöröltem? Az úgy neki rendben volt? 

-Jen!-pityeredett el mikor meglátott.

-Menj innét és hagyj békén. Megakarod beszélni a dolgokat? Gondoltál volna erre akkor, mikor a nagyihoz vittél, majd szó nélkül ott hagytál úgy, hogy aztán évekig nem is tudtunk rólad semmit! Akkor gondolom az eszedbe se jutott hogy nekem mi lenne a legjobb? Te csak mentél hogy piálj,drogozz és hogy a sarkon riszáld magad! Csak gratulálni tudok…

-Jen.. kérlek bocsáss meg! Mindenért. Most azért jöttem hogy mindent tisztázzunk! Képzeld már  négy hónapja tiszta vagyok!

-Ugyan kérlek,nekem nem kell megjátszadon magad. Nem érdekelnek a hazugságaid! Menj innen és hagyj békén!-majd köszönés nélkül rávágtam az ajtót. Tudom gonosz voltam és mogorva, de mindazok után amit művelt nem érdemelt mást!

-Itt a mostani címem, ha mégis meggondolnád magam szívesen látlak.-mondta majd egy cetlit csúsztatott be a levélnyíláson. Felvettem, majd ugyanazzal a mozdulattal össze is gyűrtem majd a kukába hajítottam. Mégis mit hitt? Hogy idejön neki áll hazudozni meg sajnáltatni magát én meg majd visszafogadom? Ugyan… hát nem őrültem meg! 

„Az életem olyan mint egy igazi ízig vérig latin mexikói szappanopera.” –tűnődtem magamban miközben Nelly-re vártam, hogy induljunk a kezelésre.-„Először is itt ez a megcsalásos ügy Niall-el, majd a terhesség, Diana halála, plussz a rák, Niall drogproblémái,s most még a rég elfeledett drogos anyám is visszajött. Már csak arra vagyok kíváncsi mégis mikor jelenik meg Eszmeralda Hosé Dela Rose hogy ő az én eltitkolt ikertestvérem, vagy valami hasonló,mert nekem már tényleg csak az hiányzik… Erről az életről akár egy pompás ponyva regényt is írhatnák, pár vicces sorral, néhány pikáns jelenttel és sok érzelmes gondolatmenettel. Az egy biztos hogy azonnal bestseller lenne belőle! Milliókat keresnék!”-nevettem magamban.

Nelly körül belül négy óra után állt meg kocsival a ház előtt s én szaladtam is ki hozzá mivel már így is késésben voltunk. 

-Nos?-nézett rám felhúzott szemöldökkel mikor beültem mellé.

-Nos mi?

-Beszéltetek?

-Az anyámra gondolsz?

-Igen rá…

-Beszéltünk.

-És?

-Mi és? Fogtam és elküldtem.

-De miért?

-Azért mert!...mert mégis mit gondolt? 15 év után csak úgy majd visszafogadom? Ugyan ne nevettes már!

-Hát az oké hogy nem fogadtad azonnal vissza, de normális felnőtt módjára megbeszélhettétek volna!

-Nincs mit megbeszélni.-mondtam majd kezeimet összekulcsoltam mellkasom előtt s úgy vártam míg a kórházba nem érünk.

Fura volt visszamenni. Az általam már ismert nővérkék kedvesen köszöngettek a folyosón és az állapotom felől érdeklődtek. Aranyosak voltak.

Ugyan abban a kórterembe vittek ahol az előző kezelések is folytak. Oda ahol Anne-nel megismerkedtünk. 

-Szia! –köszönt rám rég látott barátnőm,akit ép most kötöttek rá a gépre.

-Szia Anne!-mosolyogtam majd leültem a nővérke által mutatott székbe majd megvártam míg felkötik az infúziót amiben a gyógyszer volt. Az az új gyógyszer amitől olyan sokat várunk.

-Milyen érzés megint otthon lenni?

-Eszméletlenül jó… annyira sajnálom hogy neked nincs hova haza menned,de csak azt nemértem hogy miért nem szóltál már az elején hogy árva vagy?

-Jen… és az mégis min változtatott volna?

-Nem tudom. Valamin biztos!

-De most már tudod, tessék lehet sajnálni, ahogy eddig mindig is tette. Engem mindig mindenki sajnál. Gyerünk kezdheted te is!

-Én nem foglak sajnálni Anne! –fordultam felé. –Én felnézek rád! Felnézek rád és csodállak, hogy ennyi megpróbáltatás után,ennyi szomorúság után is így feltudtál állni! Elképesztő vagy. Elképesztően erős és magabiztos, tudatos és okos. El sem tudom képzelni hogy tudsz ilyen erős maradni ennyi rossz dolog után így 16 évesen.

-Nem úgy van az ám ahogy te azt gondolod…

-Micsoda?

-Hát ez a "hű de erős vagyok" sztori. Sokszor aludtam már el én is kisírt szemekkel, sokszor volt már éjjelente sírógörcsöm egy egy rossz álom miatt,vagy egy régi emlék kapcsán. Nem egyszer voltam már én is padlón, s kaptam millió pofont az élettől, de csupán azért látsz ily erősnek mert az mutatom hogy erős vagyok,ez csupán csak a látszat Jen!

-Nem Anne! Hidd el te legbelül is ilyen vagy! Lehet hogy régebben még nem voltál,de mára annyira megedződött a lelked hogy már szinte bármit kibírsz!

-...azért te sem vagy piskóta. Megélni azt hogy az évekóta szeretett szerelmed megcsal, majd megszülni az ő gyermekét. Szenvedni a beteg pici mellett, utána pedig mikor már nincs segítség végig nézni ahogy eltemetik. Most pedig a rák egyik legrosszabb fajtája ellen harcolsz és nézd meg! Nézd meg mégis milyen erős vagy!

-De mindez csakis azért mert remek barátaim vannak!-mosolyogtam,ezzel utalva arra hogy köszönöm a segítségét.

-Na de mesélj milyen az otthoni élet?

-Csodás! Leszámítva pár dolgot...

-Miféle dolgokat?

-Például az anyámat…

-Az anyádat? De hisz azt mesélted hogy ő kiskorodban lepasszolt nagyanyádnak és azóta nem is láttad. Csak nem újra felbukkant?

-De képzeld. A kis naívja azt hitte hogy majd egy bocsánat kéréssel mindent elintézhet és én majd mindent elfelejtek. Hát nagyot téved. Fogtam és elküldtem.

-Én mit meg nem tennék azért hogy az én anyám felbukkanjon. Nem tudod Jen, el sem tudod képzelni milyen szerencsés vagy! Az még a jobbik eset ha elhagy és,igaz sok év eltelte után,de felkeres! Akkor lenne igazán roszz anya ha még ezt sem tenné meg!

-Azt hazudozta hogy már jó ideje tiszta meg hogy mindent bánt… de tudom hogy ezzel csak etet.

-Tudod? Biztosra tudod? És mégis honnan?

-Onnan hogy ismerem!

-jaj,mégis hogyan ismernéd ,ha az előbb mondtad hogy már vagy 15 éve nem találkoztatok? Az emberek változnak Jen! Nem csak a lábuk vagy a hajuk nől meg,nem csak kinézetre formálódnak át,hanem az emberek belülről is képesek megváltozni. Ezért olyan csodálatos az ember hogy a saját lelkét is képes formálni!

-De ő nem ilyen, ő képtelen a változásra.

-Ne mond ezt Jen! Mindenki képes megváltozni ha van kiért! Vegyük például Niall-t ő is képes lesz leszokni, nem másért mint miattad. Akkor ez édesanyádnak miért ne sikerülne?

Igaza volt Anne-nek. Teljesen igaza volt. A kezelés alatt még sokat mesélt az ő szüleiről és hogy egy autóbalesetben vesztette el őket. Egy olyan balesetben ami szerinte az ő hibája volt.

-Szombat volt és vacsorázni indultunk.-mesélte.-A szokásos szombat esti közös vacsi. Az idióta öcsém már 20perccel indulás előtt kész volt csak hogy engem tudjon idegesítteni öltözés közben. Anyuék szokás szerint most is késtek a készülődéssel mivel annyit etye petyéztek a ruhásszekrény előtt hogy elfelejtettek felöltözni. Útáltam mindent és mindenkit. A dilis öcsémet amiért nem hagy békén, anyámékat amiért állandóan előttem nyalják falják egymást, s ezzel csak arra emlékeztettek hogy milyen béna csaj is vagyok hogy nekem még mindig nincs pasim. Na szóval,szokás szerint mint mindig késésben voltunk és az én idegeim csak egyre jobban pattogtak ahogy az öcsém dörömbölt az ajtómon és ahogy láttam hogy anyuék még mindig fehérneműben futkároznak. Na itt telt be a pohár. Kijöttem a szobámból eltaszítva magamtól öcsémet majd egészen a szüleimig meg sem álltam. Szépen őszintén,talán kicsit túl őszintén is elmondtam nekik a vélemény róluk majd közöltem nem vagyok hajlandó ma velük vacsorázni. Nem mondhatnám hogy könnyen de elfogadták , s aznap este haragban váltunk el. Nem gondoltam volna hogy nem térnek már soha többé haza. Éjfél körül csengett a telefonom s sose felejtem el amit akkor hallottam az egyik nővérkétől a telefonban. Egy vonat teljes erőből elgázolta őket, s mindannyian még a helyszínen életüket vesztették. Ekkor mást sem tudtam csinálni csak szidtam magam. Hisz hogy lehettem akkora hülye hogy hagytam őket így elmenni?-Miközben Anne mesélt könnyek jelentek meg az arcán,és teljesen jogosan. Nagyon sajnáltam őt de nem mutattam mivel tudtam hogy nem akarja.- Tehát ha tudod,és ha teheted minnél előbb békülj ki anyukáddal mert tehetett ellened bármit, bármi mocskosat és bármi elfogadhatatlant attól még az anyukád marad és hidd el te sem tudhatod meddig élsz.

Miután vége lett a kezelésnek elbúcsúztam Anne-től és vártam Nelly-re hogy hazavigyen. Talán igaza volt Anne-nak és fel kéne keresnem az édesanyámat és meg kéne vele beszélnem a dolgokat. Mikor hazaértünk azonnal a kukához rohantam majd kitúrtam azt a cetlit amin az új lakhelye címe volt és egy telefonszám. Elővettem a telefonom, beütöttem a számot majd tárcsáztam… 

21.fejezet

A levelem, bár nagy problémák árán és hozzas utazás után,de megérkezett Niall-hoz. Niall könnyek közt bontotta fel és izgatottan olvasta végig. Levelem rövid volt, de tömör és őszinte: "Szerelmem, hidd el nem haragszom rád, csupán csalódtam benned. Azt ígérted, hogy befejezed és hogy nem lesz több ilyen. Niall te mégsem álltad a szavad. Tudom, hogy java részt nem a te hibád, hisz úgy csempészték bele az italodba a drogot és Diana-hoz a drog hatására mentél, de ez mégsem mentség, csupán enyhítő körülmény. Nem haragszom rád Niall, sőt örülök is hogy erőt vettél magadon és írtál. Amit tettél az teljesen elfogadhatatlan és nagyon fáj. Azt még úgy ahogy elnéztem volna ha csak betépsz, hisz arra a sóvárgás vitt rá,de Niall bármennyi anyag után, bármily bánatosan is de meggyalázni egy sírt,ráadásul azt a sírt amiben a saját lányod nyugszik! Igazából írni sem akartam neked. Maga a lehetőség gondolata sem merült fel bennem. Nem is írtam volna,ha egy nemrég megismert kedves barátom nem parancsol rám. Sokat küszködtem, hogy mégis mit írjak, hogy mégis hogyan fejezzem ki magam, de egy jó ideig sehogy sem sikerült. Azt akartam hogy egy olyan levelet írjak amivel nem bántalak meg, de mégsem akartam hazudni hogy semmi baj sincs. Niall őszinte leszek, a kis akciód után levettem az eljegyzési gyűrűmet és a fiókom mélyére rejtettem. Viselni sem akartam, tudomást sem akartam róla venni. De mégis, így a levél írása közben kezembe akadt, s miután felhúztam már mindent megértettem. Megértettem, hogy mégis hogyan tudlak egyszerre elítélni és utálni, annak ellenére hogy tiszta szívemből szeretlek. Niall a válasz egyszerű és mégis mindvégig itt volt a szemem előt, csak a sok könny elvakította a szemem, így nem vettem észre. Annyi az egész hogy mi egymásnak lettünk teremtve! Tudom nyálas, elcsépelt, csöpögős és rettentően érzelmes indok ez, de igaz. Más magyarázat nincs. Ez most teljesen olyan mint azokban a rózaszínfelhős lovesztorik-ban amiket szombat esténként szoktunk pizsiben nézni együtt a tv előtt. A srác szereti a lányt, de ennek ellenére valami oltári nagy hülyeséget csinál a lány ellen, így az megútálja őt,de a végén mégis egymáséi lesznek,mert ez így van megírva. Mert a történet írója így gondolta, mert a rendező így akarta, mert az olvasók ezt várták. Niall minden sztorinak jó a vége, ha még semmi sem tisztult ki és még semmi nem jó,akkor annak a történetnek még nincs vége! El kell hogy mondjam, hisz tudnod kell hogy csepet sem bocsájtottam meg neked, de mégis szeretlek. Sokat gondolok rád, és borzasztóan hiányzol.” – aláírás- „Jen”

Niall,akárcsak én az ő levelénél, döbbenten olvasott újra minden egyes mondatot s értelmezte át újra és újra. Amint tudott papírt ragadott s neki is állt a válaszlevélnek. 

Reggel nyolc óra. Ma van az első újfajta kezelésem. Erőtlenül forgolódtam az ágyamban, balról jobbra, jobbról balra, és így tovább… A testem valahogy teljesen máskép viselkedett mint ahogy azt már megszoktam. Volt hogy kicsattantam az energiától, s még akár egy maratont is képes lettem volna lefutni, mégis akadtak olyan pillanatok, néha akár órák is mikor szinte levegőt is alig kaptam. És a doki szerint ez csak rosszabb lesz! A kopaszságot még ezen percig sem szoktam meg. Fura volt hogy vállaimmat nem borítja barna hajzuhatag és még azt sem szoktam meg hogy bármely kis fuvallatot legelőször a fejem búbján éreztem, mikor régebben először a hátamon futott végig a hideg most pedig már a fejem lesz tiszta libabőr. „Mit is mondhatnék…”-áltam be a tükör elé, s vettem magam szemügyre jó alaposan.-„Olyan vagyok mint abban a gyűrűs filmben az a kis fazon aki állandóan azt hajtogatja,hogy:Drágaszágom! Nem tudom mi neki a neve, vagy hogy egyáltalán emberi lény-e,de azt tudom hogy kiköpött mása vagyok a mostani kemós kezelések miatt.”

-Kész a reggeli!-törte meg gondolat menetemet Nelly ahogy a lépcső aljáról felordított hozzám. Hatalmas sóhajtás után, úgy ahogy voltam pizsomástul indultam le hozzá.-Mást már nem is fogsz ezentúl hordani?- tette fel a kérdést miután meglátott.

-Nekem most ez a legkényelmesebb. Talán zavar?- csipkelődtem.

-Engem nem, viszont a kis vendégünket talán zavarni fogja…

-Vendég? Miféle vendég?

-Az még titok, telefonon hívott, és megkért hogy ne szóljak neked az érkezéséről,de úgy gondolom mégis csak tudnod kéne róla mivel így mégsem láthat.

-Ne csináld ezt velem, mond el ki az!

-Eszem ágában sincs! Most ülj le és egyél! Nekem mennem kell jó legyél!- mondta miközben egy puszit nyomott a homlokomra és kis kosztümjében az ajtó felé vette az irányt.- … és könyörgöm! Öltözz át!

-Meglesz!-ordítottam utána.

Nos,egyedül maradtam! Teljesen egyedül. Mit is csinálhatnék? Talán először végzek a kajámmal majd utána átöltözök… Kíváncsi vagyok ki az a „vendég” akiről Nelly beszélt. Talán Niall? Kiengedték volna? Ezt kétlem, mivel elég szigorúak az intézmény szabályai. De megeshet hogy vele kivételt tesznek egy kisebb összeg fejében, mivel mégis csak egy híresség. Egy kis félelem is volt bennem. Mi van ha mégis csak Niall lesz az és azért jön hogy mindent megbeszéljünk…de én ezt nem akarom! Levélben sokkal egyszerűbb kifejeznem magam, nem tudnák ezek után a szemébe nézni. Nem kizárt hogy Niall legyen, de mi van ha talán Tom? Olyan rég láttam már őt s annyi minden történt már az után hogy utoljára beszéltünk. Niall, Diana, a rák s újra Niall. Egyik probléma a másik után. Lenne neki mit mesélnem. Mi van ha azért jön hogy megnézze ki e hevertem már Niall-t és talán újra rám akar mászni… ách nem. Az nem Tom-ra vallana. De akkor mégis ki? Hiába törtem a fejem senki más nem jutott eszembe. Vagyis mégis. Talán Anne. De ő… ő mi okból jönne? Hisz délután úgy is találkozunk. Meg tudtam volna folytani Nelly-t az miatt hogy így kételyek közt hagyott. 

A reggelim után felmentem hogy megfürödjek és felöltözzek. A terhessék miatt a bőröm csúnyán megnyúlt a hasamnál s mély barázdák jelentek meg,amelyek valljuk be kicsit sem mutattak szexin. Az arcom beesett volt és teljesen fehér. Nem csodálkozok hisz már jó ideje nem voltam napom, mégis hol barnulhattam volna egy kicsit is le? Egy kis sminket kentem az arcomra mégis kinézzek már valahogy. A ruhaválasztás viszont már nehezebb feladat volt. A szekrényem teli s tele volt kismama ruhákkal vagy ép méregdrága kosztümökkel, blúzokkal, szoknyákkal..egyszóval kényelmetlen göncökkel. Keresgélni kezdtem egy melegítő vagy legalább egy normális farmer után. Feltúrtam az egész szekrényem míg végül minden a földön kötött ki…  Lehetetlennek láttam a helyzetet mikor teljesen véletlenül egy szürke nacit pillantottam meg a legfelső polcon. Felálltam az egyik dobozra hogy elérjem és le tudjam venni, de szerencsétlenségemre Niall összes régi nálam hagyott cucca a nyakamban kötött ki. Pár közös kép, a nekem írt dalok kottái, a reggeli kis üzentei, néhány ruhája… A kedvenc kék felsője is ott volt. Az a felső amelyet oly előszerettel hordott s vettem fel sokszor én is. Még éreztem rajta az illatát, annyira jó volt őt újra érezni, így úgy döntöttem a mai outfitem egy szürke melegítő nadrág és Niall kék felsője lesz. A nemrég nyakamba hullott cuccokat pedig visszapakoltam a régi helyükre, ezzel is kicsit visszahoztam őt az életembe. Ép az előbb kidobált ruháimat nyomkodtam vissza a szekrénybe mikor csengettek. A „vendég” lesz…igen csak is ő! Egy utolsó pillantást vetettem magamra majd leszáguldottam a lépcsőn egészen az ajtóig.Nem mertem ajtót nyitni ezért először csak a kukucskálón néztem ki de akit az ajtóm előtt láttam az teljesen lesokkolt, rá még gondolni sem mertem…

20.fejezet

-..és te mindezek után még mindig szereted?-tette fel a kérdést Anne. Azt a kérdést amit már én is sokszor tettem fel magamnak. Megkérdeztem nem is egyszer a lelkemben lakó kis manócskától,ki a szívemet irányítja.Nyűglődtem rajta hosszú,álmatlan éjszakákon keresztül,de valahogy a válasz még most sincs meg. Végig hallgatni magamat ahogy elmesélem Anne-nak az életem Niall-al töltött részét, és újra gondolni azt hogy mennyi,de mennyi fájdalommal és bánattal járt,rádöbbentett arra hogy talán mégsem kéne szeretnem. Nem,talán tényleg nem kéne... viszont mégis itt van ez a kis valami. Ez a kis valami a szívemben ami azt mutatja hogy a bánaton és a fájdalmakon kívül nekünk szép pillanataink is voltak együtt, ez az a kis valami ami nem enged felejteni. Felejteni s továbblépni.
-Nem tudom...-válaszoltam,s visszamásztam az ágyamba.
-Ugyan Jen!-emelte fel egy kicsit a hangját Anne.-Olyan nincs hogy nem tudod mit érzel! Olyan egyszerűen nem létezik! Az ember mindig tudja mit érez csupán csak fél felvállalni, akár saját maga előtt is.
-Hagyjunk inkább ezt Anne!
-...és válaszoltál már neki?
-Tessék?
-Ne mond azt hogy még nem is merült fel benned az hogy talán válaszolhatnál neki?
-Anne...mégis mit törődsz te ezzel?
-Igazad van...tényleg igazad van. Nem tudom miért is jártatom a számat,talán csak neked akarok jót! Csak azt akarom hogy ne bánd meg! Mert bánni fogod. Tuti, hogy bánni fogod. Nem most, nem is holnap, majd évek múlva. A mostot, hogy bénáztál. Fájni fog, hogy nem tetted meg, a fejedet fogod a falba verni, mert egyébként is miért voltál gyáva, meg hasonlók. Pedig csak merni kellene. Odafigyelni arra, amit érzel, és azt csinálni. Nem kifogásokat keresni, nem hisztizni, hanem húzni előre, és igenis felvenni a kesztyűt, ha az élet a lábad elé dobja. Ez a  te életed Jen! Nem akarom hogy megbánd a jelent,hidd el nem egy könnyű érzés! ...én már csak tudom.
-Várj! Hogy hogy "te csak tudod"? Hogy érted ezt?
-Vannak dolgok az életemben,hasonló dolgok mint most a tiéd. Ha akkor én sem vagyok olyan gyáva és makacs akkor az én életem is jobb lehetne. Viszont akkor mikor cselekednem kellett volna nem tettem semmit,s most minden reggel úgy kelek fel hogy a fejem tudnám a falba verni. Hidd el ez az életben a legrosszabb érzés. Maga a kemo csak piskóta ehhez az érzéshez hasonlítva!
Anne szavai szíven ütöttek. Teljesen erőt öntöttek belém és valahogy ezek után már letisztult minden. Szeretem Niall-t! Sok dolog volt a múltban amit tényleg jobb lenne elfelejteni, jobb lenne nem megtörténté nyilvánítani, de mindezek mellett szeretem. Hisz ezek is közös emlékek. Emlékek amik összetartanak minket. Annyira mélyre ásta már magát a szívemben hogy már biztos nem tudnák élni nélküle. Nem tudnák úgy felkelni hogy ne ő lenne az első gondolatom,s nem tudnák úgy elaludni hogy ne ő lenne az utolsó akire gondolok.
-Tessék!-csapott a kis asztalra Anne.
-Mégis mit akarsz?
-Tessék itt van egy papír és itt pedig egy toll!
-És most mégis mit csináljak én ezekkel?
-Írj! Írni fogsz! Méghozzá Niall-nak!
-Ugyan mégis miért?
-Mert tudom hogy Niall szeret téged függetlenül attól hogy te hogyan érzel és hogy mit csinálsz! Mindezek után amit elmeséltél még most is hiszem,sőt tudom hogy szeret. S én nem csak azért mondom hogy neked jobb legyen, mert tudod ha most nem írsz neki, ha most hagyod elmenni akkor hidd el ő is fel fogja majd adni és az élet majd megy tovább, függetlenül attól, hogy te ott vagy-e. Ő sem fog rád örökké várni és nem fog érted örökké szenvedni. Feltehető hogy majd mindig ott leszel a szívében, de hidd el egy idő után már ő is feladja majd s csak a múlt leszel számára, így most parancsolom hogy fogd meg azt a tollat és írj!
-De mégis mit?
-Azt amit most érzel! Mindent leírsz!
Odasétáltam az asztalhoz leültem majd kezembe fogtam a tollam. Rezgett a kezem s hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Leblokkoltam.
-Csak őszintén!-mondta majd egyedül hagyott.
Nekiálltam hát. Leírtam pár mondatot de mikor újra olvastam rájöttem hogy hülyeségeket írok így összegyűrtem a papírt s újra kezdtem...tettem ezt meg körül belül negyvenszer. Nem jöttek a szavak. Nem jöttek az érzések. Nem jött semmi. Nehéz volt leírni mindent őszintén hisz vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések. Csak ültem az üres papír felett. Ahogy oldalra néztem megláttam a fiókot. Azt a fiókot amibe a Niall-től kapott gyűrűt raktam. Odasétáltam kivettem,s újra felhúztam az ujjamra.  Csodásan csillogott. Erőt vettem hát magamon visszaültem az asztalhoz és elhatároztam hogy igen is írok Niall-nek és mindent bevallok neki!
A kész levelet fehér borítékba raktam majd erősen lezártam és az éjjeliszekrényemre raktam. Hajnali kettő volt már ezért úgy döntöttem hogy majd reggel megkérem az egyik nővért hogy adja fel nekem. Befeküdtem az ágyba és alig pár perc alatt el is aludtam.
Reggel az első dolgom az volt hogy megkérjek egy nővért,hogy vigye el a levelem a postára második pedig az hogy Anne-t felkeressem hogy megköszönjem hogy lelket öntött belém, ám mielőtt elindultam volna hozzá Nelly lepett meg.
-Jó reggelt betegecském!-köszönt mosolyogva.
-Neked is!
-Indultál valahová?
-Csak Anne-hez.
-Az még várhat! Jó hírem van a számodra!
-Micsoda?
-A dokival beszéltem és képzeld van egy újfajta kezelés amit csak hetente egyszer kéne megejteni és otthonról is eljárhatnál,ami tudod hogy mit jelent?
-Hogy mehetek haza?
-Pontosan!-ordította Nelly.
-Éljen!-örültem vele együtt. Nelly segített összepakolni azt a pár dolgomat is ami volt, néhány papírügyet még elintéztünk a dokival s ebédre már készen is álltunk a távozásra. Ép mikor már kezdtem megkedvelni ezt a kórházat... de örülök is neki hogy már végre haza megyek. Mielőtt hazaindultunk volna megkértem Nelly-t hogy várjon egy picit míg mindezt elmesélem ezt Anne-nek.
Anne szobájának ajtaja tárva nyitva volt amit kicsit furcsállottam,de mikor beléptem láttam hogy semmi baja. Az ágyán feküdt és egy elég vastag könyvet olvasott.
-Szia Jen!
-Szia Anne! Képzeld csodás hírem van!
-Megírtad a levelet?
-Igen!Az is! De ez még annál is jobb!
-Oh már nagyon kíváncsi vagyok...Mond már!
-Mehetek haza!
Anne reakciója nem ép olyan volt mint amire vártam. Inkább elszomorította,minthogy velem örült volna.
-Mi  a baj?-kérdeztem s mellé kuporodtam az ágyra.
-Semmi!-törölgette a szemét.
-Mond el!
-Olyan jó neked hogy te már felnőtt vagy és hazamehetsz!
-Te nem mehetsz haza?
-Nem...mivel még nem múltam el 18.
-Hogy? De hisz a szüleidhez hazamehetnél...
-Nincsenek szüleim.
A levegő is belém fagyott. Nagy káosz volt a fejemben Anne-vel kapcsolatban. Csupán annyit tudtam róla,hogy tizenhat éves, rákos, Párizs a szülőhelye és hogy nagyon sok mindent tud az életről. Kedves és szinte mindig vidám,vicces és remek humora van. Nem sok,de mégis úgy éreztem mintha évek óta barátnők lennénk. Kb mint Nelly-vel. Anne szemeiben könnyek jelentek meg s nekem a szívem szakadt meg érte. Próbált erősnek tűnni és mutatni hogy jól van,de tudtam hogy ez csak a máz. Nem akartam őt zavarni így csak egy puszit nyomtam a homlokára majd szó nélkül kisétáltam tőle vissza Nelly-hez.
-Indulhatunk?
-Persze...-mondtam kedvetlenül.
Kilépve a kórházból megcsapott a friss levegő,sütött rám a nap és hallottam az autókat, a madarakat, a rohanó embereket. Körülnéztem és szinte minden ugyan olyan volt. A házak ugyan úgy álltak, az ég még mindig kék volt és a beton  még mindig rideg és szürke. De hát mit is vártam? Hogy majd minden megváltozik? Ugyan... Csupán csak az én szívem tört apróbbnál apróbb darabokra az elmúlt napokban,hetekben,de a világ ugyan úgy ment tovább.  Semmi sem változott semmi sem lett se rosszabb,se jobb. Beszálltam a kocsiba s egész úton csak az eget bámultam. Anne járt a fejemben. Mikor befordultunk az utcánk végén és megláttam a házam az az érzés tört rám mint mikor még legelőször jöttem ide. Mikor az ingatlan ügynök körbevezetett és közben csak a házról áradozott. Felérve a kocsifeljáróra viszont már Niall jutott az eszembe mert neki általában sosem sikerült úgy felhajtania hogy ne gyúrt volna össze néhány virágot. Megérkeztünk! Újra itthon vagyok.
-Menj,itt a kulcs,én viszem a cuccaidat!-dobta hozzám a ház kulcsát Nelly és nekiállt kipakolni a kocsi hátuljából. A kulcs szépen becsusszant a zárba majd belépve mosolyra gördült a szám. Olyan jó volt újra érezni az ház illatát. Otthon minden úgy volt ahogy szokott lenni.Rend és tisztaság volt.
-Kitakarítottam hogy mire hazaérsz ne lásd milyen disznóólat hagytam minden reggel magam után.-vicceskedett Nelly.
-Ugyan... nem kellett volna.
-Nem vagy éhes?
-Nem,köszi!Inkább csak fáradt. Felmegyek engedek magamnak egy forró fürdőt!
-Rendben én kipakolok!
-Te ma nem mész dolgozni?
-Csak nem elküldesz? Amúgy meg mára szabadnapom van.
-Oh értem.
Elindultam felfelé a lépcsőn egészen a szobám ajtajáig. Miután kinyitottam az ajtót és megláttam Diana kiságyát és dolgait elragadtak az emlékek. Sírásban törtem ki s összecsuklottam az ajtóban majd a földön guggolva ordítottam. Nelly mindent eldobva rohant fel hozzám felsegített majd az ágyra ültetett.
-Jen! Mi a baj? -kérdezte. Nem válaszoltam csak sírtam tovább.- Oh a cuccok...ne haragudj ez eszemben sem volt! -mentegetőzött. Én csak sírtam,sírtam és sírtam. Nelly bement a fürdőszobába hogy megengedje a vizet majd felsegített és becipelt egészen a kádig. Ott lehúzta rólam a ruháimat majd besegített a kádba. A víz meleg volt és illatos,tetejét vastag habréteg borította. Könnyeim még mindig megállás nélkül csurogtak. Nelly kiment majd becsukta maga mögött az ajtót. Nyakig elmerültem a forró vízben. Erősnek kell lennem! Nem szabad sírnom! Nem szabad hisz ezt az ügyet már egyszer lezártam magamban és megígértem Nelly-nek, hogy erős maradok! Nem kell újra felszakítanom minden sebet. De annyira fájt. Csak Diana-ra tudtam gondolni. Hallottam ahogy Nelly hangos csapkodások következtén hurcolja le a babaholmikat a garázsba.
-Mit fogsz velük csinálni? -kiáltottam ki neki mikor hallottam hogy a fürdőszoba ajtaja előtt megy el.
-Visszaviszem!
-Mindent?
-Mindent!
Nelly határozott volt és rendíthetetlen.
Húsz percig feküdtem és sírtam a kádban. Nem így terveztem. Nem úgy terveztem hogy hazajövök és rögtön visszazuhanok a fájdalomban,de ez a sírás jól esett. Jól esett kiadni magamból mindent. Hiszen a dolgok elvesztése tesz minket azzá, amik vagyunk. Egy szülő elvesztése. Annak, aminek hiszünk magunkat. Az ártatlanságunké. Ezek a veszteségek az első lépések a felnőtté váláshoz. Az élet sokkal bonyolultabb lesz,fájdalom és szomorúság jellemzi majd napjainkat. Ugyanakkor tele lesz lehetőségekkel, és esélyt ad, hogy új kezdetek felé nyissuk meg a szívünket, s nekem ez az új kezdet,az új Niall és az új,egészséges én!  Miután kiszálltam a kádból hajam törölközőbe csavartam majd megtörölköztem s hálóingbe bújva mentem le Nelly-hez.
-Még csak alig múlt el négy óra és te már pizsiben?
-Ez kényelmesebb!...Nelly kérlek ne haragudj! -ültem le hozzá a tv elé. Ő csak a tv-t bámulta s egy erőltetett póker arcot vágott.-Ne haragudj rám!
-Jen megígérted!
-Tudom...
-Megígérted hogy erős maradsz! Emlékszel?
-Emlékszem hát!De meg kell értened hogy nehéz.
-Tudom hogy az,de Jen te nem is próbálkozol!
-De igen is próbálkozok!
-Az nem próbálkozás hogy rögtön sírógörcsöt kapsz ha csak meglátod Diana holmijait.Te is tudod,hogy nem arra születtünk, hogy szenvedjünk, így a fájdalom megléte vagy ösztökél arra, hogy ezt megszüntessük, vagy feladjuk....és te pár kudarc után feladod! Egyáltalán nem is próbálkozol!
-Igazad van..a sírás az nem próbálkozás! Az csak egyfajta ösztönös reagálás a dolgokra,azokra a dolgokra amik fájó emlékekre utalnak! Te is lehetnél egy kicsit megértőbb!
-Én az vagyok...ezért is vagyok most itt melletted!
-Köszönöm!-öleltem őt magamhoz.
A délután folyamán sokat dumáltunk Nelly-vel. Jó volt újra ízekkel teli kaját enni,viszont valami még mindig nem hagyott nyugodni,s ez a valami Anne volt. Miért nem mondta hogy nincsenek szülei? De hát mit is vártam hogy majd valamelyik beszélgetésünk közepén,netán két kezelés között azt mondja:"Jaj, amúgy én árva vagyok!". Nem haragudtam rá hogy nem mondta el csak meglepett. Olyan erős volt és olyan okos,szinte mindent tud az életről. Azt gondoltam azért mert egy megértő és szerető anyukája van aki mindig mellette áll,vagy valami hasonló,de úgy látszik neki egymagának sikerült az ami nekem még Nelly-vel és Niall-el az oldalamon is nehezen akar.  Csodáltam őt hisz tudtam hogy nem az az erős aki sosem esik el,hanem az aki ha el is esik fel tud állni!
Mikor kibontottam a fejemre csavart törölközőt rettentő dolog történt. A nedves rongy tele volt hajszálakkal, egész tincsekkel. Megijedtem. A fejemhez nyúltam ami tele volt kopasz részekkel. Mikor Nelly belépett a szobába és meglátott ahogy a tükör előtt döbbenten állok mosolyogva felém jött mögém állt majd a nyitott ajkaimat összecsukta és ujjaival felkanyarította a szám sarkait,s így mosolyt rajzolt az arcomra.
-Látod most olyan vagy mint egy tépett bohóc...-próbált felvidítani. Mikor egymásra néztünk tudtuk mit kell tennünk. Ezt már megbeszéltük. Megbeszéltük hogy mikor elkezdődik ez az egész akkor majd mit kell tennünk. Bevezetett a konyhába,leültettet egy székre.Egy régi ronggyal letakarta a vállam majd egy hajvágó gépet fett elő.-Biztos így akarod?-kérdezte még mielőtt nekiállt volna. Nem szóltam csak nagyot sóhajtottam,összeszorítottam a szemeimet. Nem egyáltalán nem így akarom,de muszáj. Nem nézhetek úgy ki mint egy tépett,szakadt utcalány és hát rég kíváncsi voltam hogy állhat a csupaszság. Ahogy láttam hullani a hajtincseimet úgy engedtem el a múltat. Gyűrűmre pillantottam és tudtam hogy sok harc áll még előttem,de én megnyerem majd a háborút és ha megnyertem boldogan fogok élni! Boldogan Niall karjai közt! Úgy hallottam hogy a  tragédiák állítólag edzik a lelket. Érzésem szerint engem különb emberré tett a tengernyi bánat, aminek tanúja voltam. Kegyetlen árat fizettem érte, nem mondhatnám, hogy megérte, viszont ma már pontosabban el tudom választani a lényegest a lényegtelentől. És jobban átérzem az emberek fájdalmát.

Kedves olvasóim!

Mikor nekiálltam a blogom írásának akkor elterveztem hogy 20-25 fejezetesre írom majd,ami mondhatjuk hogy egy átlagos könyvnek felel meg. A befejező rész már kész,de úgy vettem észre hogy eléggé olvasott a sztori így ha lenne ember aki még olvasná tovább,akkor még folytathatom! Mondjuk úgy kb. 40 fejezetig. Sajnos azt veszem észre hogy egyre kevesebb hozzászólást és véleményt kapok. Nem tudom ez miért van, talán túl bénán írok már,nem tudom, erre igazából szerintem erre csak ti tudnátok nekem választ adni. Arra szeretnék megkérni minden olyan olvasót aki szeretné hogy folytassam,hogy írjon egy hozzászólást hogy ő igen is szeretné és hogy szerinte miben kéne változtatnom hogy jobb legyek/de ha nincs véleményed elég lesz az is:" Há´ folytasd má´!" vagy egy sima "bú" vagy akár mi,csak jelezzetek hogy lenne érdeklődés./ Ha összejönne úgy kb 10-12 hozzászólás akkor folytatom,de ha nem akkor felrakom a befejező részeket :) Ti döntötök! :) Előre is köszönöm! ♥

                                                                                                   *MsStyles


Ui:Ha folytatnám az annyit jelentene hogy új külső+hosszabb részek ;)  

19.fejezet

"Jen!"-olvastam magamban a megszólítást,majd rátértem az elég csúnya kézírással írt levél tartalmi részére is."Hiányzol. Hiányzik minden ami te vagy. A kacajod, a nézésed, a hangod. Mindened! El sem tudod képzelni mennyire sajnálom amit műveltem,és tudom hogy ezzel is csak még egy lyukat hasítottam a szívedbe! Tudom hogy nem érdemelted meg. De kérlek szépen bocsájts meg nekem! Kérlek nézd ezt el nekem. Nem szeretnék magyarázkodni, nem szeretném másra kenni, de mégis elmondok mindent hogy értsd a valóságot. Jogodban áll tudni. Miután elmentem tőled az egyik olyan sráchoz indultam aki az anyagot szokta nekem beszerezni,azért hogy megmondjam már nem lesz szükségem a szolgálataira. Emlékeztem a szavaidra. Megkértél hogy ne csináljam többet, és én nem is tettem Jen! Büszke voltam magamra hogy ők kínáltak sőt még mondhatni lenéztek hogy már nem csinálom,de nekem mindvégig te jártál az eszemben. Kérték hogy maradjak és hogy igyak meg velük valamit,s ha mást nem is legalább egy kólát. Nem mondanám hogy bíztam bennük vagy hogy szívesen maradtam, csak nem akartam balhéba kerülni,mert tudtam ha nem maradok ott még egy kicsit ahogy azt ők akarják,tuti nagy bajok lettek volna. Hagytam is hogy öntsenek s leültem hozzájuk. Nem figyeltem hogy mit öntöttek,pedig kellett volna. Jen! Nekem attól a perctől hogy belekortyoltam a kólába,Jen, nekem attól a perctől minden kiesett. Semmire sem emlékszem. Másnap reggel már egy fehér szobában ébredtem,s azóta is ez az én kis saját területem. Fehér szoba benne egy ágy, egy asztal, egy szék, néhány kép a falon. Nem mondanám hogy börtön,hisz nem az...de a lelkemnek mégis. Akkor reggel egy fehér köpenyes pasas mesélte el mit is csináltam. Nem akartam elhinni. Hiába ismételgettem hogy de nem én,de nem akartam, ő nem törődött velem. Egy papírt nyomott a kezembe,s azt mondta "Erre az egy papírra írhat egy hozzátartozójának,írjon le mindent mert ilyen alkalom hetente csak egyszer lesz!" -majd kiment. Gondolkodás nélkül neked címeztem a levelet, de nem tudtam mit írni. Nem tudtam neked hogy megmagyarázni,hisz én magam sem tudtam mi történt, mindaddig amíg ez a hapsi pár óra múlva vissza nem jött. A toxikológiai eredményeim voltak nála,amik azt bizonyították hogy egyfajta partidrog brutálisabb,tovább fejlesztett verzióját csempészték bele a poharamba. Ezek után már szinte minden összeállt! Volt bent nálam az ügyvédem is aki azt mondta ha feladom a bandát akitől a drogokat vettem és még pár terjesztőt, akkor a bíróság ejti az ellenem felhozott vádakat és így börtönbe sem kell mennem. Nehéz itt bent. Nem mondom hogy nem gondolok a drogra,arra milyen jó is lenne megint egy kicsit boldognak lenni,egy kicsit elfelejteni mindent. Nem mondom mert sokszor jár a fejemben. Az elvonási tünetek is nagyon erősek még,de kapok gyógyszereket amik ezen egy cseppet igaz,de segítenek. Most jöttem rá hogy számomra egyetlen drog van amiről sosem tudok majd lemondani, s az a drog a te szerelmed Jen! A mi szerelemünk olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz, többet és még többet! Ilyen a mi szerelmünk is Jen! Szeretném ha írnál nekem! Ha megbocsájtanál, így ezredszerre is! Tudom hatalmas hiba volt amit tettem, s tudom nem az egyetlen,de azt ígérem hogy az utolsó! Az utolsó amit ellened követtem el! Szeretném ha megírnád hogy hogy vagy, hogy milyen a kezelés, azt hogy hogyan haladsz. Jen szeretném ha írnád hogy még mindig szeretsz és ha ennek vége akkor várni fogsz,tárt karokkal fogsz rá várni Jen! Úgy ahogy azt meg ígérted! Szeretném ha ezt megírnád és így is gondolnád! Szeretlek Jen! *Aláírás:* Niall"...
Soronként hullottak a könnyeim s majd a végére már a betűket is alig láttam. Hirtelen minden egyszerre fájt. A múlt hibái, a jelen gondjai és a jövő problémái. Minden. Először csak Niall nevét bámultam a levél alján. Nem az a szokásos aláírása volt,amit mondjuk akkor ad ha egy Directonerrel találkozik. Nem is az az aláírás amit hivatalos ügyeknél használ. Nem ez más volt. Viszonylag szépen és olvashatóan írta alá. A papír gyűrött volt. Itt ott foltos és elázott. Vagy ezerszer olvastam újra a levelet. S legtöbbször az ő hangján. Nem tudtam vele mit kezdeni így sokáig csak bámultam majd letettem a mellettem lévő szekrénykére.
Az este folyamán Anne lopózott el hozzám. Magáról nem beszélt inkább csak engem hallgatott. Divatról, sztárokról, ruhákról beszélgettünk csupán. Nem nagyon mentünk bele a másik magánéletébe.
-Önthetek magamnak narancslevet?-kérdezte s tekintetével a szekrénykémen lévő narancsos üdítőre mutatott.
-Hát... Persze! De vigyázz vele! 100 százalékos!-vicceskedtem.
-Oh akkor száz százalékosan megiszom!-s mint mikor a gonosz Hókuszpók próbálja megenni a törpöket, olyan mozdulatokkal s arckifejezéssel indult el a narancslé felé.
-Jaj!Ne! Ne bánts!! -kiabáltam vékony hangon mintha a doboz kiabálna felé.
-De!!Muhaha!-kacagott gonoszul majd letekerte a flakon tetejét s az ott talált pohárba öntött magának. Viszont Anne nem figyelt rendesen oda s azzal a mozdulattal ahogy megfordult megbökte az asztalt s a pohár  összes tartalma a Niall-től jött levelemen landolt.
Anne azonnal észlelte mit csinált,s sajnálkozva itatta fel a kifolyt üdítőt egy a zsebéből vett papírzsepivel.
-Kérlek ne haragudj!-sajnálkozott.
-Oh...-szaladtam oda hozzá.-Jaj,ne...
-Nem akartam!
-Tudom...-hirtelen kikaptam az elázott papírt Anne kezei közül és az ablak alatti radiátorra tettem,hátha ott könnyebben megszárad.
-Az egyik ismerősödtől jött?
-Micsoda?
-Hát a levél...mert gondolom egy vacak jelentéktelen cetli miatt nem pattantál volna így ki az ágyból.
-Hát...mondhatjuk úgy is,egy ismerőstől...
-Mesélsz nekem róla?
-Tessék?
-Tudod,nem arról van szó hogy nem bírnám a búrád,csak hát semmit sem tudok még rólad. Ez a mostani is tök titokzatos.
-Nagyon bonyolult dolog ez.
-Nekem van időm.-mondta s összefont kezeivel leült a sarokban lévő fotelbe.
-Akkor hát,hol is kezdjem?
-Talán az elején!
-Nos... Engem a nagyim nevelt fel,s mikor ő meghalt egyedül próbáltam szerencsét itt,Londonban...-s elkezdtem Anne-nak mesélni az egész eddigi életem s ő mint valami kis óvodás a meseolvasás közben,tátott szájjal hallgatta a történetem.

18.fejezet

Túl vagyok az első kezelésen. Mondhatnám, hogy elég tűrhető vagy hogy nem is olyan rossz mint mások mondják, de ez mind hazugság lenne. Rettenetes. Nem is tudok hozzáfoghatót. Mintha egy valami, valami sötét és gonosz cseppenként szívná el az életerőmet. A kezelés utáni pár óra a legnehezebb. Émejgés, hányás, szédülés, étvágytalanság… És ez még csak az első alkalom volt! Mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban? De kibírom! Túl teszem magam rajta ahogy eddig is annyi mindenen túltettem. Ha mindennek vége, felépülök majd és újra minden a régi lesz! Tudom, hogy Niall-nak is sikerül majd! Nem értettem még mindig hogy miért tette mindazt amit tett, de tudom hogy nem önszántából, hanem mert a kényszer a sóvárgás vitte rá. Erről már nem ő tehet. Nála ez már nem csak fizikai de lelki gond is. Nem tudom milyen módszereket használnak abban az intézetben ahova most került, de nem is akartam tudni. Csak annyit akartam hogyha egyszer kijön onnént mindent maga mögött hagyjon és tiszta lappal indulhassunk!

A nővérkék nagyon kedvesek voltak, lesték minden kívánságom. Sajnos mivel nagyon gyenge voltam, percenként járt be hozzám egy nővér hogy megnézze minden rendben e van. De ez így volt természetes, állította, mivel minden első alkalommal kezelt beteg ilyen gyenge. Teljesen úgy éreztem mintha eltűnt volna a gerincem és vele együtt az összes csont a testemből. Egy halom pudingnak éreztem magam. Egy kupac eprespudingnak.

Nelly hozott be nekem pár DVDt hogy ne unatkozzak, és be kell vallanom ezzel az életem mentette meg. Mivel ha nem a kemóba akkor tuti hogy az unalomba haltam volna bele. Először csak pár vígjátékot,s néhány krimit hozott. Kezdésnek ez is elég.

Az első kezelés után volt két napom a másikig, afféle regenerálódási idő. Ez a két nap szinte egy perc alatt elröppent, mivel vagy aludtam vagy filmet néztem, de nagyrészt inkább aludtam. Sokszor álmodtam Niall-al vagy Diana-val. Azt hogy minden rendben és hogy mindannyian boldogok vagyunk. De ezek csak álmok voltak csupán. Buta álmok. Álmok melyek azt mutatták milyen lehetne az életem ha a sors nem bánt volna így el velem. Sokszor töprengtem el azon vajon mit rontottam el? Vajon hol rontottam el? Talán karma vagy csak a balszerencse?

Kedd délután van. Holnap jön a második kezelés. Lelkileg már készülök rá viszont mivel az első sem volt egy leányálom nem tudom mit várok a holnapitól. Mivel a filmeket már mind megnéztem és már aludni sem nagyon tudtam, nagy butaság pattant ki a fejemből. Utána nézek a nemrég történtek visszhangjainak a Directionerek körében. Arra számítottam hogy majd nekiállnak utálni Niall-t, vagy ami mégrosszabb nekiállnak utálni a bandát miattam. Legelőször a twitteren néztem körül ahol nagy meglepedés fogadott. „Kitaratást Niall!Neked sikerülni fog!” – írta ezt egy lány Niall-nak, majd ez után még sok sok szívhez szóló dolgot találtam: „ Sajnáljuk Diana-t!” „Veled vagyunk Jen és Niall!” „Jen a legerősebb!” „Mégegy bizonyonyítték arra, hogy Niallt és Jent egymásnak teremtették!” „ Diana mindig velünk marad!”- sorra hulltak a könnyeim hogy az emberek, a Directionerek többsége mellettünk van, és minnél többen segítteni akarnak. Találtam olyat is aki dalt írt Diana-nak vagy olyat aki fantázia képet készített róla.  Nagyon jól esett. Mondhatni erőt adott az emberek kedvessége. Sokan írtak nekem is a twitteren, hogy jobbulást és kitartást kívánnak, s én amelyikre tudtam válaszoltam is.

Eljött a szerda délután, pontosan két óra van. Már bármelyik percben betoppanhat a nővérke hogy vigyen a kezelésre. Lelkileg szépen összeszedtem magam s az üzeneteknek köszönhetően szinte mosolyogva indultam a második emeleten lévő kórterembe, ahol gépre kapcsoltak s már újra el is kezdődött. A velem szembe lévő székben egy,már múltkor is ugyanott ülő kislányt figyeltem. Nem lehetett több tizenöt tizenhat évesnél,de mégis olyan erősen bírta a kezeléseket. Nem bírtam ki hogy ne szólítsam meg.

-Hányadik alkalom?- szóltam hozzá mosolyogva.

-A tizediktől már nem számolom. De hidd el,egy idő után már te sem fogod!-válaszolt s a kezét felém nyújtotta.- Anne vagyok!

-Én pedig Jen.-válaszoltam majd kezetráztunk.

-Neked hányadik. Elég újnak látszol még…

-Újnak?

-Mi,azaz azok akik mondhatni rutinos kemósok, így hívjuk azokat akik még szinte a kezelés legelején járnak.-magyarázta.-Hisz, nézd csak meg, a te hajad még szinte dús, az arcod is kisimult…

-Oh már értem. Ez a második alkalom.

-Az király… és mennyi lesz még?

-A doki szerint hónapokig is eltarthat.

-Nekem is ezt mondták.

-Te mióta csinálod?

-Lassan két hónapja…

Anne-val egész kezelés alatt beszélgettem. Megtudtam hogy tizenhat éves, gitározik és hogy eredetileg szőke, csak mivel a kemo miatt kihullott a haja így ezt nem tudta bizonyítani, de azt mondta legközelebbre hoz magáról egy régebbi képet. Nagyon vicces és belevaló csajszi. Látszik rajta hogy nem törte meg a betegség.

 Visszaérve a szobámba újra kezdődött minden előről. Émejgés, hányás, szédülés, étvágytalanság… Még szinte le sem feküdtem az ágyamra de már ki is jött belőlem minden amit az elmúlt órákban,napokban magamba erőltettem. A karjaim megint erőtlenekké váltak és egyre nehezebben tudtam nyitvatartani a szemeimet is. Elnyomott az álom, s annyira gyenge voltam hogy másnap reggelig fel sem keltem, de akkor sem magamtól. Nelly hangjára és kacajára lettem figyelmes. Amint kinyitottam a szeme s a hang irányába fordultam megláttam Nelly-t és Anne-t. Mikor meglátták hogy felébredtem azonnal nevetésben törtek ki.

-Mégis mi olyan vicces?-kérdeztem, s valahogy akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

-Semmi!- válaszoltak visszafolytott nevetéssel.

-Nem illik kinevetni egy halálos beteget!

-Egy halálos beteget nem,de egy cuki bajszos professzort igen!-sikongatott a nevetéstől Nelly.

-Tessék?- kérdeztem értetlenül.

-Nézd meg magad.-hozott oda egy kistükröt Anne.

-Te atya ég!-mondtam miután megláttam a szemceruzával festett bajszomat és a szemüveget az arcomon. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Csodásan festettem. Pompásan. Mondhatni elbűvölően.-Na most komolyan!Ki volt ez?

Nelly és Anne egymásra mutogattak s közben vissza folytották a nevetést.

-Szóval nem áruljátok el?- kéredeztem s közben felültem az ágyban hogy odafussak hozzájuk hogy bosszúból a ruhájukba töröljem az arcom,hisz megérdemelték,így legalább rájönnek hogy nem viccelődhetnek velem. Ahogy léptem ki az ágyból hirtelen nagyott fordult velem a világ szédülni és émejegni kezdtem, majd kidobtam a taccsot. A lányok ijedten futottak oda hozzám és visszasegítettek az ágyra. Látszott a rémület és a megbánás a szemükben,hogy ők ezt nem így tervezték. Nelly ölébe hajtottam fejem majd erőtelül kinyitottam a szemeim, majd kihasználva az alkalmat teljesítettem az  előbb kitűzött célomat és Nelly csodás,fehér Prada nadrágjába töröltem a szemfestékes arcom. Nelly először furcsálkodva, s meglepődötten nézett rám,majd kitört belőle a nevetés. Boldog voltam hogy itt vannak nekem és hogy egy kis vidámságot hoznak a napomba.

Déli tizenkét óra van. Már megint valami kajának mondott trutyit raktam elém,hogy lakjak jól vele, de könyörgöm azt még akkor sem tudtam volna megenni ha makk egészséges vagyok,nem hogy így hogy még levegőt is alig bírok venni! Újra felnéztem twitere. Erőt adott az amit a neten olvastam, s kezdtem rájönni én is számíttok az embereknek,és engem is szeretnek. Viszont még abban nem voltam tisztában hogy miért? Hisz nincs jó hangom, nem játszok semmilyen hangszerem, a színészi tehetségem nulla és semmi egyéni nincs bennem. Semmivel sem vagyok több másoknál, sőt lehet hogy jóval kevesebb is.

 Délután a szokásos nővérke a szokásos  rutinellenőzésre jött be hozzám. Viszont nem üres kézzel!

-Ez magának jött!-nyújtott át egy borítékot. Én átvettem s majd miután kiment jobban szemügyre vettem a címzetlen fehér borítékot. Izgatottan téptem szét. Egy gyűrött fehér papír volt benne, széthajtottam s amint az aljára pillantottam hogy megnézzem az aláírást, hogy kiderüljön mégis kitől jött még a levegő is megállt bennem!

17.fejezet

A gyűrű olyan csodásan csillogott az ujjamon. Boldog voltam. Bár semmi sem volt rendben..de én mégis boldog voltam. Annyi minden futkározhatott volna a fejemben,de én mégse tudtam másra gondolni,csak a gyűrűre és a jelentésére. A jelentésére ami annak a volt a bizonyítéka  hogy mi most már örökre együtt leszünk. Tudom hogy sok, sőt ez már tény is,hogy manapság már túlnyomó többségben a házasságok válással végződnek,de nem...a miénk nem fog! Nem engedem! Ha ennyi szörnyűséget átvészeltünk együtt,s mindezeket úgy hogy csak közelebb kerültünk egymáshoz,akkor már nem hiszem hogy jöhetne olyan ami szétszakítana minket.
Ez az utolsó napom Niall-el. Holnap reggel nyolca kell neki mennie az elvonóra nekem pedig délben lesz az első kezelésem. Nagy nap lesz mindkettőnk számára a holnap,de úgy döntöttük a háború kezdete előtti napot kettesben töltsük. Csak én és Ő. Nem készültem ütemtervvel,gondoltam csak fekszünk egymás mellett,ahogy általában is szoktuk az elmúlt napokban,hetekben. Viszont reggel mikor Niall megjelent az ajtómban és az a hülye vigyor volt az arcán,ami akkor szokott lenni ha valami hatalmas őrültségen töri az eszét,na én már akkor tudtam...hosszú napunk lesz.
-Jó reggelt kedvesem!-ugrott rám szó szerint az ágyba majd egy csókot nyomott ajkaimra.  Ma éjjel nem aludt velem,mert el kellett mennie a srácokkal. Sajtótájékoztatót tartottak,hisz ha Niall jó pár hónapig elvonón lesz,a ez mindenképp feltűnne a rajongóknak,firkászoknak így úgy döntöttek kiállnak a sajtó elé és elmondják az igazságot. Nem akarták hogy a directionerek buta találgatásokba kezdjenek,de viszont hazudni sem akartak nekik így elmondták az igazat úgy ahogy az ténylegesen is volt.
-Neked is Niall.-majd mint egy eszetlen pávián bébi grimaszoltam,mivel apró szőke tincseivel megcsiklandozta az orrom.-Nos mivel készültél a mai napra?
-Titok!-mosolygott.
-Na légyszíves,mond el...
-Nem,nem!Ez titok!-majd nekiállt a zsebében turkálni és fekete kendőt húzott elő.
-Oh,csak nem varázsolni fogsz?-gúnyolódtam kicsit.
-Nem,dehogy is,csup....-kezdve volna el bekötni a szemem,de a mondata közepén hirtelen elakadt a szava,s a szája elé kapott.Láttam ahogy teljesen elfehéredik. Tudtam hogy ebből baj lesz így a sarok felé mutattam ahol a mosdó volt.Csak bólintott majd beviharzott az előbb említett fehér,fürdőnek titulált helységbe. Nagyon megijedtem...
Nem sokkal később falfehéren,izzadtan tért hozzám vissza.
-Szerelmem minden rendben?-simogattam meg a hátát mikor leült mellém.-Ide hívjam az egyik nővérkét?
-Nem kell köszi,biztos elrontottam a gyomrom a reggelimmel...-tért ki a téma alól.-Na de hol is tartottam...ja igen,indulhatunk?
-Nem!-állítottam őt le.-Majd ha jobban leszel.Niall így nem megyünk sehova!
-Hogyan így?
-Hát,hogy ilyen rosszul vagy!
-Kutya bajom!-legyintett.
-Niall,az ember csak úgy nem hányja ki a reggelijét,ok nélkül meg pláne nem!
-Mondom már hogy nem esett jól! Biztos már romlott volt a feltét a szendvicsen....
-Akkor is itt maradunk,amíg nem javulsz!-adtam ki a parancsot,majd arrébb húzódzkodtam hogy mellém férjen,de ő csak a fejét csóválta.
-Na oké,de akkor még elintézek valamit...-s már indult is az ajtó felé.
-Mi az a fontos dolog?
-Majd meglátod!-kacsintott vissza s eltűnt a fehér folyosón.
Nem hagyott nyugodni Niall rosszul léte így ölembe vettem a laptopom és utána kerestem a neten. A legtöbb találat szerint csak egy átlagos influenza,vagy gyomor rontás,de én az egyiket sem tudtam elhinni. Így tovább kutakodtam,de semmi ép magyarázatra nem találtam.
Teltek az órák,de Niall csak nem ért vissza s én kezdtem nagyon magányosan érezni magam. Nelly is rég járt már nálam... Diana jutott az eszembe. Az hogy milyen jó is lenne ha most itt lenne,hisz akkor nem érezném ily egyedül magam. Az járt a fejemben,hogy vajon most milyen lenne. Az egy biztos hogy csodaszép kislány lett volna belőle. Apukája szőke haját és kék szemét örökölte volna. Egy tünemény,egy igazi angyal volt. Elég volt rá nézni és máris jobb kedve lett az embernek. Eszembe jutottak a régi,még a terhesség alatti emlékeim. Az első rúgások,mikor éjjelente aludni sem tudtam a sok rosszul léttől. Emlékszem mennyire imádta mikor olvastam neki,vagy mikor a pocakomhoz tettem a fülhallgatót s úgy hallgatta ahogy az apukája énekel. Minden emlék még annyira friss bennem. Mikor legelőször tartottam a kezemben,vagy mikor legelőször hallottam sírni. A sors nem lett volna ilyen mostoha már teljesen biztos hogy otthon lennénk. Niall karjaiban aludhatna el,s amikor csak tehetnénk vele lennénk. Abban is biztos vagyok hogy felnőtt korára egy teljesen érett csaj lett volna belőle,aki egy jól menő cégnél dolgozna,de még az is megeshetett volna hogy zenész pályára lép,mint az apukája. Annyi minden volt még előtte,ép hogy csak elkezdett élni,de a sors mégsem hagyta. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle. Hiányzott és nehéz volt rágondolni. Nehéz volt arra gondolni mi lenne ha...tudtam Diana halála lesz az a dolog ami életem végéig elkísér,s mindig ott lesz a szívem egyik részében. Hiszen amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések...
Délután öt óra is elmúlt már,mikor az órára néztem. Az "ebédnek" mondott kaja után amit nővérkék hoztak elbóbiskoltam és még csak most ébredtem fel. Gyenge voltam és erőtlen. Az első dolgom az volt hogy egy nővérkével beszéljek,nem e járt nálam valaki. De semmi. Se Niall,se Nelly! Mégis mi a fene van? Merre jár mindenki? Felkapcsoltam a tv-t amiben ép egy romantikus csöpögős film kezdődött. Úgy éreztem elég tragédia van most a való életemben,nem kell nekem még több,így át is kapcsoltam. Mese csatorna,sport adó. Jöttek sorba a hülyébbnél hülyébb adások,mikor egy ép egy híradóba szaladtam bele. Gondoltam megvárom az időjárást, meg hát kíváncsi voltam mi történik ott kint,az ablakon túl a nagyvilágban.
-Friss híreink következnek.-kezdte a szürke inges pasas.-Két személykocsi ütközött össze a könyvtár előtti kereszteződésben. Az ütközetben egy nő vesztette életét, hárman pedig könnyebben megsebesültek.
-Micsoda szörnyűségek...-gondoltam magamban mikor láttam a friss képeket a helyszínről.
-Sztárhíreink. Niall Horan-t, a híres fiúbanda szőke énekesét ma a helyi temetőből vitték el a rendőrök csendzavarás vádjával.
-Tessék?-esett le az állam. Először levegőt sem kaptam...bámultam a képernyőt és fel sem fogtam.
-Jen!-rontott be hozzám Nelly. Mikor észrevette hogy ép a tv-t bámulom leült mellém s csak csendben nézte velem.
-Az énekes,-folytatta a bemondó-alig egy napja jelentette be bandatagjaival együtt hogy nemsokára elvonóra megy,mivel súlyos gondjai vannak a drogokkal és az alkohollal. Niall-t ma egy friss sír mellől hurcolták el a rendőrök,mivel megpróbálta kiásni azt...
-Nelly ez igaz?-fordultam lihegő barátnőm felé,aki ugyan olyan értetlenül bámulta a tv-t.
-Sajnos igen...
-De mégis miért,és hogy,és...-kitört rajtam a sírás.Nem bírtam tovább.
-Nyugodj meg!
-Mégis hogy nyugodjak meg?Ezek után?
-Harry és Louis már kihozták őt a rendőrségről és egyenesen az intézetbe vitték ahol holnap megkezdte volna a terápiát...Nem lesz semmi baj!Majd ha olyan állapotban lesz beszélhetsz vele! A többiek is mindjárt itt lesznek!-s a mondtad még el sem hagyta a száját mikor Liam és Zayn,majd utánuk Louis és Harry is megérkeztek.
-Sajnáljuk Jen!-mondta lehajtott fejjel Liam.
-Hidd el Niall is sajnálja!-folytatta Zayn.
-Miért nem vigyáztatok rá jobban?-vádaskodtam,teljesen ok nélkül,de mégis valahogy ki kellett magamból adnom ezt az egészet!
-Délelőtt beállított egy papírzsákkal a kezében,már akkor tudtuk hogy mire készül,mivel szinte mindig olyanban hurcolászta magának az anyagot.-magyarázta Liam.-Próbáltunk rá hatni ész érvekkel,de nem ment. Bezárkózott a szobájába, s egy darabig ki se jött.
-Egy darabig!-vágott Liam szavába Louis.-Nem sokkal ebéd után majdnem széttörte a szobája ajtaját úgy jött ki,majd a kocsikulcsát kereste. Mi persze nem akartuk odaadni neki,mivel láttuk milyen állapotban van. Harry a farzsebébe rejtette a kulcsot,de Niall észrevette. Kiakarta venni onnét hogy el tudjon menni otthonról,viszont Harry nem adta neki így Niall egy hatalmasat bevágott Harrynek.
-Szóval innét ez a lila folt...-mondtam.
-Pontosan.-válaszolt Harry.-Azt gondoltuk hozzád jön,így követtem őt,nehogy ma megtörténjen az ami tegnap majdnem megtörtént.  De aztán hirtelen a temető felé vette az irányt. A kocsit teljesen nyitva hagyva rohant be,egészen Diana sírjáig ahol nekiállt ledobálni a koszorúkat,s kezeivel kaparta a földet. Mindeközben azt kiabálta:"Nyugodj meg drágám!Megmentlek!"
Nem tudtam elhinni! Nem! Ez nem történhetett meg! Pont most? Ez a mai nap volt amit együtt kettesben tölthettünk volna,de ő ezt is elrontotta. Tekintetem a gyűrűmre tévedt,s ekkor jött el az a pillanat hogy kételkedni kezdtem abban,vajon jó ötlet-e volt hogy igent mondtam...

16.fejezet

Niall-al mindent megbeszéltünk. Tényleg.Szó szerint mindent. Elmondta hogy mennyire rossz volt nélkülem a turnén. Mindent bevallott. A drogokat,az alkoholt,a prostikat, még azt is hogy nem egyszer lépett úgy színpadra hogy be volt lőve. Fájt neki hogy ezt csinálja a rajongókkal de nem tudott leállni. Elárulta hogy jó párszor balhézott a fiúkkal mindezen idiótaságai miatt, s olykor pár pofon is elcsattant. Sajnáltam őt, és teljesen megbocsájtottam neki,de mindeközben magamat hibáztattam. Ha tudtam volna hogy ennyire fontos vagyok számára akkor nem hagytam volna el,nem küldtem volna el magamtól,de akkor az látszott a legjobb megoldásnak ha eltitkolom előle a terhességet, s ez csakis úgy sikerült ha elküldtem. De így visszagondolva már nem is látszik olyan szuper ötletnek.
Niall karjaiban feküdtem. Olyan jó volt újra érezni ezt az érzést. Ezt amit eddig csakis ő váltott ki belőlem. Az volt az az érzés ami miatt imádtam vele lenni. A kapcsolatunk mindig is tele volt hullámvölgyekkel,de általában minden problémát megoldottunk, ahogy most is sikerült. Némi segítséggel igaz,de sikerült. Ez bizonyíték arra hogy nekünk egymás mellett a helyünk,s Niall szemeibe nézve láttam,hogy nem csak én gondolom így. Éreztem ahogy mellkasa fel-le jár,ahogy szedi a levegőt. A hátamat simogatta kör-körös mozdulatokkal,néha pár nyolcast leírva ujjaival. Minden érintésével, minden mozdulatával, csak még inkább éreztem hogy szeret. Szeret és tényleg megbánta amit tett. De a megbánás már nem elég, ez már nem így megy. Itt már nem lelki inkább fizikai gond a drog. Hisz tudom hogy Niall erős és bármit letud küzdeni,de a drog immáron olyan erősen beivódott a szervezetébe,hogy az agya úgy tekintett a szerre mint alapvető szükségletre. Tudom hogy menne neki egyedül is a harc de most nem kockáztathatunk.
-Köszönöm hogy megbocsátottál!-mondta halkan,szinte fülembe suttogva.Annyira őszintén hangzott.
-Azért bocsátottam meg neked, mert nem vagy tökéletes. -mosolyogtam.-Tökéletlen vagy, akárcsak én. Minden ember tökéletlen,a néha bejáró nővér is,aki szerintem iszik. Amikor fiatal voltam, szívesen lettem volna valaki más. Nagyi mindig is azt mondta, hogy ha egy lakatlan szigeten lennék, akkor hozzá kellene szoknom saját társaságomhoz-saját magamhoz, és a kókuszokhoz. Azt mondta, hogy el kellene fogadnom magam, az összes hibámmal együtt, és hogy nem mi választjuk a hibáinkat. Ezek a részeink, és együtt kell élnünk velük. Viszont a barátainkat,a párunkat megválaszthatjuk, és én örülök, hogy téged választottalak. Nagyi azt is mondta, hogy az életünk olyan, mint egy nagyon hosszú járda. Néhány jól kikövezett. Másoké, mint az enyém, repedésekkel, banánhéjakkal és cigarettacsikkekkel teli. A te járdád is olyan, mint az enyém, csak valószínű nincs annyi repedés rajta. S rájöttem hogy a mi járdáink most futottak csak össze,most találtunk csak igazán egymásra!
Órák óta feküdtünk és bámultuk a tv-t mikor egy doki és két nővér jött be hozzánk. Niall leszállt az ágyról,hogy megtudjanak vizsgálni. A nővérkék mindent rendben láttak,s még kicseréltek néhány infúziót is. A doki leült mellém és komoly tekintettel nézegette leleteimet.
-Kedves Jen! Akkor beleegyezik a kemoterápiába? Tudom nehéz a döntés,de ha azt akarjuk hogy sikeres legyen minél előbb el kell kezdenünk.-pillantásom Niall-re vetettem aki lazán bólintott, s én magabiztosan válaszoltam.
-Igen!Beleegyezek!
-Nos akkor...a legfontosabb hogy ne ijedjen meg! A szervezete elég erősnek mutatkozik így körülbelül négy öt hónaposra tervezzük a kezelés terjedelmét,ami azt jelentené hogy még eleinte két három alkalommal lenne hetente,majd miután már magácska is jobban bírja minden másnap. Talán egy mondattal kifejezve a rákos megbetegedések elleni küzdelemben alkalmazott kemoterápiás eljárások azon a kémiai elven alapulnak, hogy a beteg szervezetébe juttatott vegyszer elpusztítja a gyorsan osztódó sejteket – ez ugyanis a rákos sejtek egyik fő tulajdonsága...A kezelésnek sajnos elég sok mellékhatása is van.Ilyen a hajhullás,száj és ínysebek,bőrelváltozások,fáradság és kimerültség...Tudom nem hangzik valami üdítően de vannak szereink amelyek csillapítják a mellékhatások erősségét.
A doki szavai mint valami középsulis kémiakönyvből felolvasott mondatok áramlottak be a fejembe. Féltem,hisz minden amit mondott nagyjából kínaiul hangzott számomra. Egy dolog amit értettem hogy öt hónapig két naponta lőnek valami anyaggal amitől én várhatóan meggyógyulok,de először is kihullik a hajam és kb megjárom a földi poklot...szuper!
Miután a doki kiment kettesben maradtunk Niall-el.
-Erős vagy és hidd el menni fog!-biztatott,és mindeközben visszafeküdt mellém.
-Tudom...erős leszek,akárcsak te!-mosolyogtam rá s lábaimmal körbefontam a derekát.
-Mi vagyunk a legerősebbek a földön!-kacagott.-Tudod,szóltam Harry-nek hogy beszéljen egy szakértővel,hogy mindent megtudjunk erről a kezelésről. Holnap eljönne hozzád,s ha kétségeid vannak,vagy lenne olyan amit szeretnél megkérdezni azt vele megbeszélheted.
-Köszönöm szerelmem!-teljesen meghatódtam,hogy ennyire fogalakozik velem,és jól is esett hogy végre valaki rendesen elmagyarázza mi vár rám,mert ez a doki csak a kínai szöveget tudja lökni és ráadásul elég bunkó is.Ilyennek kéne lenni egy orvosnak?
-Érted bármit!-arcán apró mosoly jelent meg s majd közelebb húzva magához megcsókolt. Annyira hiányzott csókja íze,hogy már szinte el is felejtettem milyen. Milyen csodálatos és kábító! Kezeivel csípőmnél fogva magára húzott,s egyre jobban szorított mellkasához. Annyira közel voltunk egymáshoz hogy még egy lepedő sem fért volna be kettőnk teste közé. Ujjai bebarangolták testem minden egyes szegletét,s majd egy mozdulattal maga alá rántott az ágyon s fölém hajolt.-Hiányozni fogsz Jen!-suttogta és arcomba lógó hajtincsemet óvatosan fülem mögé tűrte.
-Te is nekem hercegem!De csak az lebegjen előtted,hogyha ennek vége lesz minden újra a régi lesz,újra csak mi leszünk,csak mi ketten....mint még a kapcsolatunk elején.-mondatom végét elnyeltem mivel Niall apró csókokkal árasztotta el először a nyakam majd a vállaimat. Lassan a felsőm aljához csúsztatta a kezét s egy rántással letépte rólam. Halkan kuncogtam. Majd akkor a testeink megtanultak a lélek nyelvén beszélni, és ez a szex, ez az, amit odaadhatok annak a férfinak, aki visszaadta a lelkem, bár ő még nem tudja, milyen sokat jelent nekem. Ezt kérte tőlem, és meg is fogja kapni. Azt akarom, hogy nagyon boldog legyen!

Niall velem aludt,de viszont másnap reggel egyedül ébredtem.Először nagyon megijedtem,de miután észrevettem a kis levelét a párnámon,máris megnyugodtam.A levelében ez állt:"Jó reggelt hercegnőm!Köszönöm a tegnap estét!Csodás volt!Annyira hiányzott már ez,ez hogy magaménak érezhesselek.El kellett mennem,de megígérem sietek vissza! Szeretlek". Néhány perccel az után hogy felkeltem Nelly jelent meg az ajtóban. Annyira megörültem neki.
-Na.Mi volt az esti program?-kérdezte fura vigyorral az arcán.
-Te meg honnan tudsz erről?
-Ugyan kérlek! Ilyen kisimultnak már rég láttalak! Felteszem volt egy kis akció volt az éjjel,ezért vagy ilyen,hacsak nem kaptál egy mindent rendbe hozó pirulát a dokitól,mert az is mindent megmagyarázna.-Nelly teljesen a lelkemig látott,s őszintén ezzel a frászt hozta rám.Elnevettem magam hogy ily kiszámítható lennék,majd mindenről beszámoltam neki.
Déli tizenkét óra. Nelly már elment dolgozni,sőt már az a tanácsadó nőci is volt nálam,de Niall-ról semmi hír. Vajon hol járhat? Aggódtam,nehogy megint belője magát. Sok aggódás után meg is jelent az ajtóban egy hatalmas rózsacsokorral.
-Hercegnőm!-szólt hozzám miután megállt az ágyam mellett,s átnyújtotta a virágokat.
-Ezt most miért kapom?
-Ezt a tegnap este miatt.-mutatott a sok szál rózsa közül az egyikre.-Ezt azért mert feltétel nélkül őszintén szeretsz.-mutatott egy másikra.-Ezt a csodás mosolyod miatt,ezt azért mert hiszel bennem,ezt azért mert erősebbé teszel.Ezt csak a puszta létezésed miatt. Ezt a csodás mosolyod miatt,amivel képes vagy egy pillanat alatt szebbé tenni a napomat. Ezt a gyönyörű barna szemeid miatt. Ezt itt a tökéletes belsőd miatt. Ezt a káprázatos popsid miatt. Ezt azért a csodás spagettiért amit még a múlt nyáron csináltál. Jaj,és ezt itt csak azért mert vagy nekem! Ezt itt pedig...
-Na jó elég legyen mert elpirulok.-kaptam ki a kezéből a csokrot majd egy csókot nyomtam ajkaira.-Ugye tudod hogy teljesen lökött vagy.-mondtam miközben lemásztam az ágyból,hogy a virágokat vízbe tegyem.
-Nem lökött,csak reménytelenül szerelmes!...és ha már itt tartunk kedves Jennifer Cold...-ó jaj,ha az egész nevemen szólít annak már nem lesz jó vége!Miután vízbe raktam a virágot s megfordultam Niall térdre ereszkedve állt alig egy lépésre tőlem. Még a levegő is bennem maradt úgy meglepődtem s kezem a szám elé kaptam.-Jen...-kezdett megint hozzá.-Leszel a feleségem?... Tudom hogy sok a probléma,velem és a kapcsolatunkkal,de megígérem megváltozok és mindent rendbe hozok!Érted,értem,miattunk!És tudod...
-Igen!-szakítottam őt félbe mielőtt még könyvet,vagy netán regényt mondott volna.-Igen!Igen..igen..igen!-kiabáltam egyre hangosabban s odarohantam hozzá hogy megcsókoljam.
-Tényleg?-kérdezte.
-Tényleg!Ezer örömmel!
-Hát akkor.-engedett el magától.A kis piros dobozkából kiemelte a méregdrága de egyben csodaszép gyémánt köves gyűrűt s felhúzta az ujjamra. El sem hittem. Boldogság könnyeim törölgettem és olyan erősen öleltem őt ahogy csak tudtam.
-Nos...már bejöhetünk?-hallatszott Liam hangja az ajtó felől.
-Ahogy látom igen!-vigyorgott Zayn s berontott majd hátba veregette Niall-t.-Gratula haver!
-Szívből gratulálunk.-öleltek meg sorra.
-Ti tudtátok?-kérdeztem meglepődve.
-Persze.
-De honnan?
-A kis szőke herceg korán reggel az ajtónkat verte hogy muszáj segítenünk neki gyűrűt választani mivel megakarja kérni álmai királylányának a kezét.Mi meg nem tehettünk mást mint elmentünk vele...-mesélte Loui.
-Nehéz döntés volt ám!-huppant le az ágyamra Harry.
Niall csak kuncogott s csillogó szemekkel nézett rám. Abban a percben valahogy elfelejtettem mindent. A rákot,az elvonót,Diana halálát...mindent. Csak az járt az eszemben hogy mennyire boldogok leszünk ha végre minden egyenesbe jön!

15.fejezet

Niall szavait először fel sem fogtam..Mi az hogy nem együtt?Hisz megígérte! Megígérte hogy soha többé nem hagy el és hogy ezek után mindig velem marad! Mi az hogy nem együtt? Arca egyre jobban eltorzult. Szőke tökéletes haja egész homlokát betakarta,s ő csak még jobban símogatta lefelé-így próbálta takarni arca nagy részét. Miután befejezte haja és arca gyűrését kezeit ökölbe szorítva nyomta térdére,s könnyes kék szemeivel értetlenkedő arcomat bámulta. Semmit sem értettem,mégis valahogy tudtam mire gondol. Magáról az okról hogy miért nem együtt fogalmam sem volt,viszont azt tudtam valami amiről csak ő tehet.Valami ami az ő hibája. Szemeivel még mindig arcom fürkészte s én alíg mertem megszólalni. Hirtelen a megbánó tekintete dühössé változott s egyre gyorsabban szedte a levegőt.
-Niall...mégis hogy érted azt hogy nem együtt?-értem hozzá a vállához,és kérdésemmel immáron megtörtem a köztünk beálló csendet.Érintésem után arca újabb játékba kezdett. Az előbb megjelent düh most lecsillapodott s bánkódva nézett rám. Fura volt. Mintha nem is Niall ült volna mellettem. Niall sosem volt ilyen...
-Ahogy mondtam úgy értem!-ugrott fel a székből s hajába túrva ordított felém. Megrémültem tőle.
-Niall!-nyöszörögtem.
-Nem együtt és kész! Ha felfogod ha nem! El kell mennem és kész!
-De Niall...-kezdtem el sírni. Fel le rohangált,csapkolódott és rugdosódott. Nagyon megijedtem,s félelmemben a takarót szorosan magamra húztam...
-Mit mondogatod állandóan a nevem? Békén hagyhatnál már!
-Tessék?
-Talán még süket is vagy? Hagyj békén!
-Hagyjalak békén?
-Igen! Nem értelek...játszod itt az eszed hogy neked mennyire fáj,hogy te nem akarsz élni se...számodra csakis egy valaki fontos,az is saját magad! Diana-nál is... ő jobban szenvedett mint te,de mégis mindenki rád figyelt helyette.Rád figyeltek s téged óvtak miközben Diana még csak fejlődni sem fejlődött...Nem fejlődhetett hisz te sem engedted! Most pedig itt van ez! Mindössze csak annyi kéne hogy megcsináld az a rohadt kemót és minden rendbe jönne,és megint együtt lehetnénk,de nem te inkább a könnyebbik utat választod..Elnevetgélsz inkább még pár hónapig aztán szó nélkül elmész majd.Ez mégis mennyivel jobb? Neked lehet könnyebb lesz..de rám nem gondolsz? Velem nem törődsz?
-Niall neked mégis mi bajod van?
-Jen neked mi bajod van? Itt akarsz hagyni ahogy Diana is tette....
-Az nem Diana hibája volt hogy elment,te is tudod,ne haragudj rá ez miatt!
-Micsoda?Én nem rá haragszok hisz ez nem ő miatta történt,erről nem ő tehet!Erről csakis te!
-Tessék?
-A te hibád!A te hibád hogy Diana meghalt!....Te ölted meg!- Niall arca teljesen vörös volt már az ordítozástól és a folyamatos csapkodástól. Dühöngött és teljesen kifordult magából. Ő nem az én Niall-om volt! Ő nem! ... Nem értettem.Nem értettem semmit. Csak bámultam rá. Könnyeim csorogtak végig az arcomon egészen az államig ahol fejest ugrottak a nagy semmibe. Igaz a mondás:"Mindig attól fáj a legjobban az ütés,akitől simogatást várnál!"-s ez most pont így volt.Az helyett hogy segített volna,hogy támogatott volna vagy csak egyszerűen mellém állt volna ő rám támadott és mindent rám zúdított. Csak azt nem értettem,hogy mégis miért?A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe...
-Fejezd ezt be!-nem bírtam tovább.Nekem is üvöltenem kellett.-Fejezd már be!
-Nem fejezem be!Neked csakis egy fájdalmad...az is csak az igazság!
Kezeimmel betapasztottam füleim mert nem akartam hallani ostoba vádaskodását.Amilyen erősen csak tudtam összeszorítottam szemeimet s mint egy apró bebábozódó hernyó görnyedtem össze.
-Te ölted őt meg s most magadat is megakarod! Itt akarsz hagyni,hogy neked könnyebb legyen!....Figyelj rám!-ordított s kezeimet elkapta majd amilyen erősen csak tudta megszorította a csuklómat.Feltépett az ágyból. Takaróm lerepült rólam és az ágyam melletti kisasztalról ledöntött mindent.
-Itt meg mi folyik?-rohant be Harry amint meghallotta a csörömpölést,kiabálást..A látvány nem volt valami szép.Én az ágyamon bőgtem míg Niall dühöngve hisztizett,s bal tenyerével ép egy pofont készült adni.-Niall te teljesen megbolondultál?Mi bajod van?-Niall kezei remegni kezdtek s mintha ép most tört volna meg a rajta lévő varázs elengedett magától.Én elfutottam tőle,amilyen messzire csak tudtam-az az a szoba sarkába.Harry lefogta őt,s ekkor már nem ellenkezett,nem dühöngött,hagyta hogy Harry nekinyomja a falnak s kezeit hátraszorítva térítse vissza a jelenbe. Harry úgy vezette ki Niall-t a szobámból mint egy börtönbe zárt rabot. Az ajtóban Niall visszanézett majd könnyes szemekkel egy halk "sajnálomot" suttogott.
Körülbelül két és fél óra múlva Harry immáron egyedül tért hozzám vissza.Én még mindig sírtam. Fájt az amivel Niall vádolt,s az is fájt hogy így viselkedett velem.Harry leült az ágyam melletti kis székre,s csak ott ült.
-Harry mi volt ez?-kérdeztem,de válasz nem jött.-Harry!
-Várj még!-mondta...
Néhány perc teljes csend után Niall lépett be hozzám. Mikor megláttam testem összerezzent és erős félelmet éreztem. Szerettem őt de mégis olyan erős félelmet ébresztett bennem jelenléte. Harry kezéhez kaptam és erősen megszorítottam,jelezve nem szeretném hogy újra kettesben hagyjon Niall-el.
-Nem lesz semmi baj!-szólt halkan Niall.-Nem akarlak bántani.Csak szeretnék mindent megmagyarázni.
Félve pillantottam Harry-re aki elengedte kezeimet,óvatosan bólintott,felállt majd kiment.
-Jen kérlek szépen ne haragudj!-ült le az ágyam szélére Niall. Féltem tőle,így próbáltam tartani a távolságot. Még mindig az emlékezetemben volt az arca miközben csak úgy dobálta hozzám fájó szavait.-Szerelmem...-fogta meg kezem de én még mindig óckodtam tőle.-Én csupán nem szeretném hogy itt hagyj.Te nem hallhatsz meg! Kérlek harcolj a rák ellen.Harcolj magad miatt!Harcolj értem! Nem hagyhatsz itt...Te nem!-pityergett.
-Niall...én ezt nem értem... Mi volt ez az előbbi?
-Kicsim ez olyan bonyolult...
-Magyarázd el kérlek.
Hatalmasakat sóhajtott.-Függő vagyok...
-Tessék?
-Drogfüggő...
-Szerelmem...-állt hirtelen össze a képlet a fejemben.-Szóval akkor az előbb is?
-Igen kicsim de ne haragudj.Annyira fájt Diana halála,aztán meg az a tudat hogy lehet te is itt hagysz...Egyszer ment a tévében egy dokumentumfilm az óriás tintahalakról,megmutatták, hogyan lövelli ki magából a szépiafestéket, amikor meg akar pattanni az ellenség elől. A gyönyörű fekete festék úgy sötét ködbe burkolta,s ez volt az elterelő hadművelet. Ilyen érzés a drog is a véremben. Ez a tintahal festéke, és el fog vakítani engem, hogy megléphessek mindentől, ami fáj...
-Mégis miért csináltad?
-Igazából csak a szeretet kerestem...tudom hogy sokan szeretnek,meg minden,de senki sem úgy ahogy te engem.Miután szakítottunk egyre inkább hiányoztál,hiányzott a törődésed a szereteted így muszáj voltam keresni valamit ami pótolni tudja mindazt amit te adtál nekem.Először az alkohol volt az ami vigaszt nyújtott,de egy idő után már az is kevés volt...
-...és miért nem mondtad?
-Szégyelltem magam...azt akartam hogy lásd erős vagyok és hogy engem nem tud semmi sem megtörni.
Csend állt be kettőnk közt.A levegő szinte megfagyott. Szóval ezért az előbbi kirohanás,szóval ezért vagdosott olyan dolgokat a fejemhez amiket ő sem úgy gondolt. Letisztult előttem minden. Még félve igaz,de közelebb húzódtam hozzá és magamhoz öleltem.Ez volt az a pillanat. Az igazi mélypont ahonnan már csak felfelé vezethet az út!
-Szerelmem..harcolni fogok!Harcolni érted,azért hogy együtt legyünk.
-De ép ez a baj Jen! Nem lehetek majd itt hogy segítsek neked a harcban...elvonóra kell mennem.
-Nos hát akkor úgy látszik mind ketten egy hatalmas háború előtt állunk.Te a drog én pedig a ránk ellen küzdünk majd!De ígérd meg nekem katona,hogy győztesen térsz vissza a csatákból,ezzel erőt s ösztönzést adva nekem!

14.fejezet

Csak sírás...semmi más csak sírás.Ennyit jelentenek a percek az órák Diana nélkül.Fájdalom és szomorúság. Niall-ék a turné utolsó két állomását lemondták,hisz nincs az a csoda ami segítene abban hogy Niall elrejtse érzelmeit és vidáman énekelhessen a rajongók előtt.A szakításunkat,számos más gondot ami miatt szomorú volt régebben,alig egy perc alatt mosoly mögé rejtette,de ez a mostani,ez a mostani tragédia más volt.
Diana mindössze két és fél hetet volt köztünk mégis olyan sokan szerették. Olyan pici és olyan jó volt. Jó .A szó legtisztább értelmében...de most már nincs.Vannak tragédiák, amelyekre felkészülhet az ember de előfordulnak hirtelenek is, amelyek egyik pillanatról a másikra változtatnak meg mindent. Ahogy az én életemet is. Volt a tragédia előtti s van ez a mostani. A kettőnek fájdalmasan kevés köze van egymáshoz.
Niall ki sem szállt mellőlem az ágyból,csak néha ha a mosdóba ment.Engem teljesen legyengített a gyász,a hiány,a szomorúság...a minden. Meredten bámultunk magunk elé Niall-al. Feküdtünk egymás karjai közt és bámultunk előre. Nekem néha nagyi szavai visszhangoztak fejemben. "Túl fogod magad tenni"-persze,mintha az olyan könnyű lenne.
Harry és a többiek is elég rosszul viselték. Nem csak az fájt nekik hogy a legjobb barátjukat ilyen nagy veszteség érte,hanem az is hogy ily összetörten és gyengén kell látniuk.
-Jen..-szólongatott,vállamat óvatosan megrázva Nelly.-Meg kéne beszélnünk...-nyelte le a torkán akadt hatalmas gombócot.-Meg kéne beszélnünk Diana temetését.
Temetés.Egy ilyen pici babának inkább a jöttét minthogy a távozását kéne szervezni.Nincs ez rendjén. Mit tehettem,hol ronthattam el hogy az sors így büntet engem?
-Persze..-görnyedtem fel alvó Niall karjai közül.
-Figyelj nem kell semmit sem csinálnod,én mindent elintézek.Annyi kell csak hogy aláírsz pár papírt...-folytatta. Nelly hadart és sokszor félremondott szavakat.Láttam hogy maga sem tudja mit csinál,de segíteni akart és én büszke voltam rá hogy próbál ilyen erős maradni.
-Köszönöm.-öleltem őt át.-...és mégis mikor lesz?
-Holnap...holnap háromkor.-habogta.
Hogy van az hogy tegnap még a karjaim közt tartottam,éreztem ahogy lélegzik,holnap pedig már egy kupac föld takarja csak gyenge kis testecskéjét.

Reggel zuhogni kezdett az eső.Dörgött és szakadt.Az idő is Diana-t siratta. Gyenge és élettelen,meggyötört testemre fekete szűkruhát húztam. A tükörben állva vetem szemügyre testem. Fura volt hogy lapos a hasam és hogy nem érzem már apró kis rúgásait. A császármetszés hege még mindig ott volt a hasamon,vastag kötszerréteg alatt és ez a vágás is csak arra emlékeztetett mekkora részt szakított ki belőlem az élet... Arcom beesett volt és megviselt ,így a sminket nem erőltettem. Hajam felkötöttem és egy fekete bundát vettem magamra. A kórtermem ajtajában Niall és Louis jelent meg,talpig feketében.
-Indulhatunk?-karolt át Niall majd felhúzott magához az ágyról. Bólintottam. Niall karjába kapaszkodtam és lábaim próbáltam rakni egymás után. Bal jobb, bal jobb. A kórház előtt egy fekete,sötétített ablakú telepjáró parkolt. Kilépve az ajtón Louis egy fekete esernyőt nyitott fejünk fölé és elindultunk a kocsi mellé. Niall besegített hátulra majd mellém ült. A sofőr ismeretlen volt,de ezzel nem törődtem. Louis előre ült majd egy laza kézmozdulattal jelzett a sofőrnek hogy indulhatunk. Az eső úgy csurgott végig az autó ablak üvegein mint könnycsepp a meggyötört arcon. Megérkezve Niall kisegített majd esernyőt tartva fejünk felé elindultunk a temető hátsó részébe. Azt gondoltam gyermekünk első útja vidám lesz és a végállomása a családiházunk lesz,nem pedig ily gyászosan a temető. Már maga az a szó is hogy "temető" félelmet kelt egy anya szívében,nem még az a tudat hogy a gyermekét jön temetni.
A sír mellett mely most még csak egy árok volt,temérdek ember gyülemlett össze.Ismerősök,ismeretlenek,nővérkék,dokik a kórházból. Nelly-hez sétáltunk aki könnyes szemeit törölgette.
-Kezdhetjük?-suttogta majd Niall laza bólintással egyezett bele. A szertartás nagyon szép volt és igazán szívhezszóló. Majd a koporsó felé lépve egy szál rózsát helyeztem a faszélű üvegdobozban fekvő kislányomra. A szívem ebben a percben hullott apróbbnál is apróbb darabokra. Legszívesebben sikoltottam volna. Üvöltöttem volna hogy ne hagyják őt elmenni. Azt akartam maradjon velünk és jöjjön minden rendbe!
A temetés után Nelly egy kis megemlékezést tartott saját házában. Aki tudott az velünk maradt.
-"Részvétem...őszinte részvétem"-hallottam egyre több ember szájából a mondatokat.Ez még inkább növelte a fájdalmat a szívemben. A szoba tele volt feketébe öltözött emberekkel. Beszélgettek és sírtak. Játszották mintha átéreznék a fájdalmam. Úgy tettek mintha ismerték volna Diana-t. Pedig nem! Ez az egész egy nagy hazugság volt! Semmi más. Csakis én,Niall,Nelly és talán a srácok tudták milyen volt ő valójában. Csak ők érezték őt élve és csak ők érzik milyen most hogy már nincs köztünk! A többiek csak játsszák az eszüket, mondják hogy átérzik a fájdalmunkat,de ez csak máz,csak mese habbal. Ültem a sarokban egy karosszékben és bámultam őket ahogy megjátsszák magukat. Összehajtogattam magamban Diana emlékét, amilyen gyengéden csak tudtam, érzések rétegeibe csomagolva - öröm, szeretet, elkötelezettség - ami immár mind szükségtelenné vált, és az egészet mélyen magamba temettem. Valahogy úgy éreztem helyesnek, ha kiürülnek ezek az emlékek, ezek az érzések. Mert lányom halálával én is immár félemberré váltam. Mint egy gyertyavilágától megfosztott szoba... lelkem hideg volt, sötét és üres. Ezen sötét szobába Niall hozott csak némi melegséget és világosságot. Annyi szeret és megbánás volt az érintéseiben,nézéseiben. Tudtam, ő lesz az aki miatt túlélem ezt az egészet. Túlélem,ahogy a nagyi is mondta.
-Tudod Jen.-ült le mellém Liam, s kezét az enyémre helyezte,így is próbálva nyugtatni megtört lelkemet kicsit.-Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája...-majd csendben tovább ült mellettem,hagyva időt nekem az átgondolásra. Majd végül leesett mit is akart mondani Liam. Diana nem halt meg! Hogy is hallhatott volna meg? Diana születésétől fogva egy angyal volt. Egy angyal aki rossz világra született. El kellett mennie,de egy része mindig velem marad! Neki a mennyben a helye. Az ő célja az volt hogy megmutassa én és Niall egymásnak vagyunk teremtve, hisz egy ekkora tragédia is inkább közelebb hoz bennünket,mint hogy szétszakít. Hisz, mi mindannyian próbáljuk az életünket kézben tartani. És próbáljuk csillapítani az elengedés miatti fájdalmat. De néha az egyetlen út, ami elvezet ahhoz, hogy rendbe tegyük az életünk, az az, ha teljesen elengedjük a múltat. Nem számít, mibe is kerül majd ez nekünk.

Vissza kellett még mennem a kórházba hisz nagyon gyenge voltam.A rák még mindig a szervezetemben volt és a doki is beszélni akart velem. Niall és Harry kísértek vissza,míg a többiek segítettek Nelly-nek a pakolásban. Az eső még mindig szakadt. Felérve a már szinte otthonomnak mondható kórtermembe a nővérkék azonnal ágyba fektettek. Pizsamát húztak rám és kaptam pár infúziót is.
-Beszélned kell vele!-hallottam Harry hangját az csukott ajtó elől.
-Majd fogok is!-válaszolt eléggé feldúltan Niall.
-Nem engedheted hogy hazugságban éljen!
-Nem is engedem!Értsd meg Harry ez nem ilyen egyszerű!
-Te is tudod hogy már csak két napod van! Két nap Niall! - majd láttam ahogy Harry üvegen tükröződő árnyéka átöleli Niall árnyékát,majd köszönés nélkül elmegy. Niall megborzolta haját, majd mintha mi sem történt volna bejött hozzám. Nem sokkal az után hogy leült mellém és belekezdett volna mondanivalójába. Mikor már szája már ép szóra nyílt,valaki kopogott. Egy még ismeretlen doki és pár már jól ismert nővérke jött be és álltak meg ágyam végében.
-Hölgyem szeretnék önnel négyszemközt beszélni ha lehet.
-Nyugodtan mondja doktor úr.Ő itt a barátom,előle nem titkolok semmit!
-Hát rendben.-mondta majd az eddig a csípője mellett tartott papírt maga elé emelte.-Kedves Jen..ugye szólíthatom Jen-nek? Az a helyzet hogy a rák egyre erősödik a szervezetében. Az igaz hogy a daganatot eltávolítottuk de nem múlt el teljesen. Kemoterápiára lesz szüksége. Tudom ez a szó hogy "kemoterápia" rémisztő és elég félelmetesen hangzik,de higgye el sokat segítene az ön esetében! Kérem gondolja át szeretné-e hogy elkezdjük...
-És ha nem szeretném?- csúszott ki akarva akaratlanul is a számon. Niall furcsálkodva nézett rám,hisz miért ne akarnám?
-Ha netán nem élne a lehetőséggel,akkor gyógyszerekkel,és egészséges életmóddal talán három négy hónapja maradt...
Három négy hónap...Mérlegelnem kellett.Vagy szenvedek a kemóval hónapokon át,meglehet hogy eredménytelenül-hisz a kemo sem száz százalékig biztos- vagy pedig élem még az életem pár hónapig vidáman...már amennyire sikerül.
A doki hagyott időt hogy megbeszéljük a dolgot Niall-el.
-Szerelmem...ugye nem akarod azt mondani hogy nem szeretnél meggyógyulni!
-Niall meg kell értened hogy a kemó sem teljesen biztos megoldás! Mi van ha az sem segít?Akkor feleslegesen szenvedtem,így meg legalább lenne pár hónapunk együtt!
-Ez itt a gond Jen!Nem együtt....