18.fejezet

Túl vagyok az első kezelésen. Mondhatnám, hogy elég tűrhető vagy hogy nem is olyan rossz mint mások mondják, de ez mind hazugság lenne. Rettenetes. Nem is tudok hozzáfoghatót. Mintha egy valami, valami sötét és gonosz cseppenként szívná el az életerőmet. A kezelés utáni pár óra a legnehezebb. Émejgés, hányás, szédülés, étvágytalanság… És ez még csak az első alkalom volt! Mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban? De kibírom! Túl teszem magam rajta ahogy eddig is annyi mindenen túltettem. Ha mindennek vége, felépülök majd és újra minden a régi lesz! Tudom, hogy Niall-nak is sikerül majd! Nem értettem még mindig hogy miért tette mindazt amit tett, de tudom hogy nem önszántából, hanem mert a kényszer a sóvárgás vitte rá. Erről már nem ő tehet. Nála ez már nem csak fizikai de lelki gond is. Nem tudom milyen módszereket használnak abban az intézetben ahova most került, de nem is akartam tudni. Csak annyit akartam hogyha egyszer kijön onnént mindent maga mögött hagyjon és tiszta lappal indulhassunk!

A nővérkék nagyon kedvesek voltak, lesték minden kívánságom. Sajnos mivel nagyon gyenge voltam, percenként járt be hozzám egy nővér hogy megnézze minden rendben e van. De ez így volt természetes, állította, mivel minden első alkalommal kezelt beteg ilyen gyenge. Teljesen úgy éreztem mintha eltűnt volna a gerincem és vele együtt az összes csont a testemből. Egy halom pudingnak éreztem magam. Egy kupac eprespudingnak.

Nelly hozott be nekem pár DVDt hogy ne unatkozzak, és be kell vallanom ezzel az életem mentette meg. Mivel ha nem a kemóba akkor tuti hogy az unalomba haltam volna bele. Először csak pár vígjátékot,s néhány krimit hozott. Kezdésnek ez is elég.

Az első kezelés után volt két napom a másikig, afféle regenerálódási idő. Ez a két nap szinte egy perc alatt elröppent, mivel vagy aludtam vagy filmet néztem, de nagyrészt inkább aludtam. Sokszor álmodtam Niall-al vagy Diana-val. Azt hogy minden rendben és hogy mindannyian boldogok vagyunk. De ezek csak álmok voltak csupán. Buta álmok. Álmok melyek azt mutatták milyen lehetne az életem ha a sors nem bánt volna így el velem. Sokszor töprengtem el azon vajon mit rontottam el? Vajon hol rontottam el? Talán karma vagy csak a balszerencse?

Kedd délután van. Holnap jön a második kezelés. Lelkileg már készülök rá viszont mivel az első sem volt egy leányálom nem tudom mit várok a holnapitól. Mivel a filmeket már mind megnéztem és már aludni sem nagyon tudtam, nagy butaság pattant ki a fejemből. Utána nézek a nemrég történtek visszhangjainak a Directionerek körében. Arra számítottam hogy majd nekiállnak utálni Niall-t, vagy ami mégrosszabb nekiállnak utálni a bandát miattam. Legelőször a twitteren néztem körül ahol nagy meglepedés fogadott. „Kitaratást Niall!Neked sikerülni fog!” – írta ezt egy lány Niall-nak, majd ez után még sok sok szívhez szóló dolgot találtam: „ Sajnáljuk Diana-t!” „Veled vagyunk Jen és Niall!” „Jen a legerősebb!” „Mégegy bizonyonyítték arra, hogy Niallt és Jent egymásnak teremtették!” „ Diana mindig velünk marad!”- sorra hulltak a könnyeim hogy az emberek, a Directionerek többsége mellettünk van, és minnél többen segítteni akarnak. Találtam olyat is aki dalt írt Diana-nak vagy olyat aki fantázia képet készített róla.  Nagyon jól esett. Mondhatni erőt adott az emberek kedvessége. Sokan írtak nekem is a twitteren, hogy jobbulást és kitartást kívánnak, s én amelyikre tudtam válaszoltam is.

Eljött a szerda délután, pontosan két óra van. Már bármelyik percben betoppanhat a nővérke hogy vigyen a kezelésre. Lelkileg szépen összeszedtem magam s az üzeneteknek köszönhetően szinte mosolyogva indultam a második emeleten lévő kórterembe, ahol gépre kapcsoltak s már újra el is kezdődött. A velem szembe lévő székben egy,már múltkor is ugyanott ülő kislányt figyeltem. Nem lehetett több tizenöt tizenhat évesnél,de mégis olyan erősen bírta a kezeléseket. Nem bírtam ki hogy ne szólítsam meg.

-Hányadik alkalom?- szóltam hozzá mosolyogva.

-A tizediktől már nem számolom. De hidd el,egy idő után már te sem fogod!-válaszolt s a kezét felém nyújtotta.- Anne vagyok!

-Én pedig Jen.-válaszoltam majd kezetráztunk.

-Neked hányadik. Elég újnak látszol még…

-Újnak?

-Mi,azaz azok akik mondhatni rutinos kemósok, így hívjuk azokat akik még szinte a kezelés legelején járnak.-magyarázta.-Hisz, nézd csak meg, a te hajad még szinte dús, az arcod is kisimult…

-Oh már értem. Ez a második alkalom.

-Az király… és mennyi lesz még?

-A doki szerint hónapokig is eltarthat.

-Nekem is ezt mondták.

-Te mióta csinálod?

-Lassan két hónapja…

Anne-val egész kezelés alatt beszélgettem. Megtudtam hogy tizenhat éves, gitározik és hogy eredetileg szőke, csak mivel a kemo miatt kihullott a haja így ezt nem tudta bizonyítani, de azt mondta legközelebbre hoz magáról egy régebbi képet. Nagyon vicces és belevaló csajszi. Látszik rajta hogy nem törte meg a betegség.

 Visszaérve a szobámba újra kezdődött minden előről. Émejgés, hányás, szédülés, étvágytalanság… Még szinte le sem feküdtem az ágyamra de már ki is jött belőlem minden amit az elmúlt órákban,napokban magamba erőltettem. A karjaim megint erőtlenekké váltak és egyre nehezebben tudtam nyitvatartani a szemeimet is. Elnyomott az álom, s annyira gyenge voltam hogy másnap reggelig fel sem keltem, de akkor sem magamtól. Nelly hangjára és kacajára lettem figyelmes. Amint kinyitottam a szeme s a hang irányába fordultam megláttam Nelly-t és Anne-t. Mikor meglátták hogy felébredtem azonnal nevetésben törtek ki.

-Mégis mi olyan vicces?-kérdeztem, s valahogy akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

-Semmi!- válaszoltak visszafolytott nevetéssel.

-Nem illik kinevetni egy halálos beteget!

-Egy halálos beteget nem,de egy cuki bajszos professzort igen!-sikongatott a nevetéstől Nelly.

-Tessék?- kérdeztem értetlenül.

-Nézd meg magad.-hozott oda egy kistükröt Anne.

-Te atya ég!-mondtam miután megláttam a szemceruzával festett bajszomat és a szemüveget az arcomon. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Csodásan festettem. Pompásan. Mondhatni elbűvölően.-Na most komolyan!Ki volt ez?

Nelly és Anne egymásra mutogattak s közben vissza folytották a nevetést.

-Szóval nem áruljátok el?- kéredeztem s közben felültem az ágyban hogy odafussak hozzájuk hogy bosszúból a ruhájukba töröljem az arcom,hisz megérdemelték,így legalább rájönnek hogy nem viccelődhetnek velem. Ahogy léptem ki az ágyból hirtelen nagyott fordult velem a világ szédülni és émejegni kezdtem, majd kidobtam a taccsot. A lányok ijedten futottak oda hozzám és visszasegítettek az ágyra. Látszott a rémület és a megbánás a szemükben,hogy ők ezt nem így tervezték. Nelly ölébe hajtottam fejem majd erőtelül kinyitottam a szemeim, majd kihasználva az alkalmat teljesítettem az  előbb kitűzött célomat és Nelly csodás,fehér Prada nadrágjába töröltem a szemfestékes arcom. Nelly először furcsálkodva, s meglepődötten nézett rám,majd kitört belőle a nevetés. Boldog voltam hogy itt vannak nekem és hogy egy kis vidámságot hoznak a napomba.

Déli tizenkét óra van. Már megint valami kajának mondott trutyit raktam elém,hogy lakjak jól vele, de könyörgöm azt még akkor sem tudtam volna megenni ha makk egészséges vagyok,nem hogy így hogy még levegőt is alig bírok venni! Újra felnéztem twitere. Erőt adott az amit a neten olvastam, s kezdtem rájönni én is számíttok az embereknek,és engem is szeretnek. Viszont még abban nem voltam tisztában hogy miért? Hisz nincs jó hangom, nem játszok semmilyen hangszerem, a színészi tehetségem nulla és semmi egyéni nincs bennem. Semmivel sem vagyok több másoknál, sőt lehet hogy jóval kevesebb is.

 Délután a szokásos nővérke a szokásos  rutinellenőzésre jött be hozzám. Viszont nem üres kézzel!

-Ez magának jött!-nyújtott át egy borítékot. Én átvettem s majd miután kiment jobban szemügyre vettem a címzetlen fehér borítékot. Izgatottan téptem szét. Egy gyűrött fehér papír volt benne, széthajtottam s amint az aljára pillantottam hogy megnézzem az aláírást, hogy kiderüljön mégis kitől jött még a levegő is megállt bennem!