20.fejezet

-..és te mindezek után még mindig szereted?-tette fel a kérdést Anne. Azt a kérdést amit már én is sokszor tettem fel magamnak. Megkérdeztem nem is egyszer a lelkemben lakó kis manócskától,ki a szívemet irányítja.Nyűglődtem rajta hosszú,álmatlan éjszakákon keresztül,de valahogy a válasz még most sincs meg. Végig hallgatni magamat ahogy elmesélem Anne-nak az életem Niall-al töltött részét, és újra gondolni azt hogy mennyi,de mennyi fájdalommal és bánattal járt,rádöbbentett arra hogy talán mégsem kéne szeretnem. Nem,talán tényleg nem kéne... viszont mégis itt van ez a kis valami. Ez a kis valami a szívemben ami azt mutatja hogy a bánaton és a fájdalmakon kívül nekünk szép pillanataink is voltak együtt, ez az a kis valami ami nem enged felejteni. Felejteni s továbblépni.
-Nem tudom...-válaszoltam,s visszamásztam az ágyamba.
-Ugyan Jen!-emelte fel egy kicsit a hangját Anne.-Olyan nincs hogy nem tudod mit érzel! Olyan egyszerűen nem létezik! Az ember mindig tudja mit érez csupán csak fél felvállalni, akár saját maga előtt is.
-Hagyjunk inkább ezt Anne!
-...és válaszoltál már neki?
-Tessék?
-Ne mond azt hogy még nem is merült fel benned az hogy talán válaszolhatnál neki?
-Anne...mégis mit törődsz te ezzel?
-Igazad van...tényleg igazad van. Nem tudom miért is jártatom a számat,talán csak neked akarok jót! Csak azt akarom hogy ne bánd meg! Mert bánni fogod. Tuti, hogy bánni fogod. Nem most, nem is holnap, majd évek múlva. A mostot, hogy bénáztál. Fájni fog, hogy nem tetted meg, a fejedet fogod a falba verni, mert egyébként is miért voltál gyáva, meg hasonlók. Pedig csak merni kellene. Odafigyelni arra, amit érzel, és azt csinálni. Nem kifogásokat keresni, nem hisztizni, hanem húzni előre, és igenis felvenni a kesztyűt, ha az élet a lábad elé dobja. Ez a  te életed Jen! Nem akarom hogy megbánd a jelent,hidd el nem egy könnyű érzés! ...én már csak tudom.
-Várj! Hogy hogy "te csak tudod"? Hogy érted ezt?
-Vannak dolgok az életemben,hasonló dolgok mint most a tiéd. Ha akkor én sem vagyok olyan gyáva és makacs akkor az én életem is jobb lehetne. Viszont akkor mikor cselekednem kellett volna nem tettem semmit,s most minden reggel úgy kelek fel hogy a fejem tudnám a falba verni. Hidd el ez az életben a legrosszabb érzés. Maga a kemo csak piskóta ehhez az érzéshez hasonlítva!
Anne szavai szíven ütöttek. Teljesen erőt öntöttek belém és valahogy ezek után már letisztult minden. Szeretem Niall-t! Sok dolog volt a múltban amit tényleg jobb lenne elfelejteni, jobb lenne nem megtörténté nyilvánítani, de mindezek mellett szeretem. Hisz ezek is közös emlékek. Emlékek amik összetartanak minket. Annyira mélyre ásta már magát a szívemben hogy már biztos nem tudnák élni nélküle. Nem tudnák úgy felkelni hogy ne ő lenne az első gondolatom,s nem tudnák úgy elaludni hogy ne ő lenne az utolsó akire gondolok.
-Tessék!-csapott a kis asztalra Anne.
-Mégis mit akarsz?
-Tessék itt van egy papír és itt pedig egy toll!
-És most mégis mit csináljak én ezekkel?
-Írj! Írni fogsz! Méghozzá Niall-nak!
-Ugyan mégis miért?
-Mert tudom hogy Niall szeret téged függetlenül attól hogy te hogyan érzel és hogy mit csinálsz! Mindezek után amit elmeséltél még most is hiszem,sőt tudom hogy szeret. S én nem csak azért mondom hogy neked jobb legyen, mert tudod ha most nem írsz neki, ha most hagyod elmenni akkor hidd el ő is fel fogja majd adni és az élet majd megy tovább, függetlenül attól, hogy te ott vagy-e. Ő sem fog rád örökké várni és nem fog érted örökké szenvedni. Feltehető hogy majd mindig ott leszel a szívében, de hidd el egy idő után már ő is feladja majd s csak a múlt leszel számára, így most parancsolom hogy fogd meg azt a tollat és írj!
-De mégis mit?
-Azt amit most érzel! Mindent leírsz!
Odasétáltam az asztalhoz leültem majd kezembe fogtam a tollam. Rezgett a kezem s hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Leblokkoltam.
-Csak őszintén!-mondta majd egyedül hagyott.
Nekiálltam hát. Leírtam pár mondatot de mikor újra olvastam rájöttem hogy hülyeségeket írok így összegyűrtem a papírt s újra kezdtem...tettem ezt meg körül belül negyvenszer. Nem jöttek a szavak. Nem jöttek az érzések. Nem jött semmi. Nehéz volt leírni mindent őszintén hisz vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések. Csak ültem az üres papír felett. Ahogy oldalra néztem megláttam a fiókot. Azt a fiókot amibe a Niall-től kapott gyűrűt raktam. Odasétáltam kivettem,s újra felhúztam az ujjamra.  Csodásan csillogott. Erőt vettem hát magamon visszaültem az asztalhoz és elhatároztam hogy igen is írok Niall-nek és mindent bevallok neki!
A kész levelet fehér borítékba raktam majd erősen lezártam és az éjjeliszekrényemre raktam. Hajnali kettő volt már ezért úgy döntöttem hogy majd reggel megkérem az egyik nővért hogy adja fel nekem. Befeküdtem az ágyba és alig pár perc alatt el is aludtam.
Reggel az első dolgom az volt hogy megkérjek egy nővért,hogy vigye el a levelem a postára második pedig az hogy Anne-t felkeressem hogy megköszönjem hogy lelket öntött belém, ám mielőtt elindultam volna hozzá Nelly lepett meg.
-Jó reggelt betegecském!-köszönt mosolyogva.
-Neked is!
-Indultál valahová?
-Csak Anne-hez.
-Az még várhat! Jó hírem van a számodra!
-Micsoda?
-A dokival beszéltem és képzeld van egy újfajta kezelés amit csak hetente egyszer kéne megejteni és otthonról is eljárhatnál,ami tudod hogy mit jelent?
-Hogy mehetek haza?
-Pontosan!-ordította Nelly.
-Éljen!-örültem vele együtt. Nelly segített összepakolni azt a pár dolgomat is ami volt, néhány papírügyet még elintéztünk a dokival s ebédre már készen is álltunk a távozásra. Ép mikor már kezdtem megkedvelni ezt a kórházat... de örülök is neki hogy már végre haza megyek. Mielőtt hazaindultunk volna megkértem Nelly-t hogy várjon egy picit míg mindezt elmesélem ezt Anne-nek.
Anne szobájának ajtaja tárva nyitva volt amit kicsit furcsállottam,de mikor beléptem láttam hogy semmi baja. Az ágyán feküdt és egy elég vastag könyvet olvasott.
-Szia Jen!
-Szia Anne! Képzeld csodás hírem van!
-Megírtad a levelet?
-Igen!Az is! De ez még annál is jobb!
-Oh már nagyon kíváncsi vagyok...Mond már!
-Mehetek haza!
Anne reakciója nem ép olyan volt mint amire vártam. Inkább elszomorította,minthogy velem örült volna.
-Mi  a baj?-kérdeztem s mellé kuporodtam az ágyra.
-Semmi!-törölgette a szemét.
-Mond el!
-Olyan jó neked hogy te már felnőtt vagy és hazamehetsz!
-Te nem mehetsz haza?
-Nem...mivel még nem múltam el 18.
-Hogy? De hisz a szüleidhez hazamehetnél...
-Nincsenek szüleim.
A levegő is belém fagyott. Nagy káosz volt a fejemben Anne-vel kapcsolatban. Csupán annyit tudtam róla,hogy tizenhat éves, rákos, Párizs a szülőhelye és hogy nagyon sok mindent tud az életről. Kedves és szinte mindig vidám,vicces és remek humora van. Nem sok,de mégis úgy éreztem mintha évek óta barátnők lennénk. Kb mint Nelly-vel. Anne szemeiben könnyek jelentek meg s nekem a szívem szakadt meg érte. Próbált erősnek tűnni és mutatni hogy jól van,de tudtam hogy ez csak a máz. Nem akartam őt zavarni így csak egy puszit nyomtam a homlokára majd szó nélkül kisétáltam tőle vissza Nelly-hez.
-Indulhatunk?
-Persze...-mondtam kedvetlenül.
Kilépve a kórházból megcsapott a friss levegő,sütött rám a nap és hallottam az autókat, a madarakat, a rohanó embereket. Körülnéztem és szinte minden ugyan olyan volt. A házak ugyan úgy álltak, az ég még mindig kék volt és a beton  még mindig rideg és szürke. De hát mit is vártam? Hogy majd minden megváltozik? Ugyan... Csupán csak az én szívem tört apróbbnál apróbb darabokra az elmúlt napokban,hetekben,de a világ ugyan úgy ment tovább.  Semmi sem változott semmi sem lett se rosszabb,se jobb. Beszálltam a kocsiba s egész úton csak az eget bámultam. Anne járt a fejemben. Mikor befordultunk az utcánk végén és megláttam a házam az az érzés tört rám mint mikor még legelőször jöttem ide. Mikor az ingatlan ügynök körbevezetett és közben csak a házról áradozott. Felérve a kocsifeljáróra viszont már Niall jutott az eszembe mert neki általában sosem sikerült úgy felhajtania hogy ne gyúrt volna össze néhány virágot. Megérkeztünk! Újra itthon vagyok.
-Menj,itt a kulcs,én viszem a cuccaidat!-dobta hozzám a ház kulcsát Nelly és nekiállt kipakolni a kocsi hátuljából. A kulcs szépen becsusszant a zárba majd belépve mosolyra gördült a szám. Olyan jó volt újra érezni az ház illatát. Otthon minden úgy volt ahogy szokott lenni.Rend és tisztaság volt.
-Kitakarítottam hogy mire hazaérsz ne lásd milyen disznóólat hagytam minden reggel magam után.-vicceskedett Nelly.
-Ugyan... nem kellett volna.
-Nem vagy éhes?
-Nem,köszi!Inkább csak fáradt. Felmegyek engedek magamnak egy forró fürdőt!
-Rendben én kipakolok!
-Te ma nem mész dolgozni?
-Csak nem elküldesz? Amúgy meg mára szabadnapom van.
-Oh értem.
Elindultam felfelé a lépcsőn egészen a szobám ajtajáig. Miután kinyitottam az ajtót és megláttam Diana kiságyát és dolgait elragadtak az emlékek. Sírásban törtem ki s összecsuklottam az ajtóban majd a földön guggolva ordítottam. Nelly mindent eldobva rohant fel hozzám felsegített majd az ágyra ültetett.
-Jen! Mi a baj? -kérdezte. Nem válaszoltam csak sírtam tovább.- Oh a cuccok...ne haragudj ez eszemben sem volt! -mentegetőzött. Én csak sírtam,sírtam és sírtam. Nelly bement a fürdőszobába hogy megengedje a vizet majd felsegített és becipelt egészen a kádig. Ott lehúzta rólam a ruháimat majd besegített a kádba. A víz meleg volt és illatos,tetejét vastag habréteg borította. Könnyeim még mindig megállás nélkül csurogtak. Nelly kiment majd becsukta maga mögött az ajtót. Nyakig elmerültem a forró vízben. Erősnek kell lennem! Nem szabad sírnom! Nem szabad hisz ezt az ügyet már egyszer lezártam magamban és megígértem Nelly-nek, hogy erős maradok! Nem kell újra felszakítanom minden sebet. De annyira fájt. Csak Diana-ra tudtam gondolni. Hallottam ahogy Nelly hangos csapkodások következtén hurcolja le a babaholmikat a garázsba.
-Mit fogsz velük csinálni? -kiáltottam ki neki mikor hallottam hogy a fürdőszoba ajtaja előtt megy el.
-Visszaviszem!
-Mindent?
-Mindent!
Nelly határozott volt és rendíthetetlen.
Húsz percig feküdtem és sírtam a kádban. Nem így terveztem. Nem úgy terveztem hogy hazajövök és rögtön visszazuhanok a fájdalomban,de ez a sírás jól esett. Jól esett kiadni magamból mindent. Hiszen a dolgok elvesztése tesz minket azzá, amik vagyunk. Egy szülő elvesztése. Annak, aminek hiszünk magunkat. Az ártatlanságunké. Ezek a veszteségek az első lépések a felnőtté váláshoz. Az élet sokkal bonyolultabb lesz,fájdalom és szomorúság jellemzi majd napjainkat. Ugyanakkor tele lesz lehetőségekkel, és esélyt ad, hogy új kezdetek felé nyissuk meg a szívünket, s nekem ez az új kezdet,az új Niall és az új,egészséges én!  Miután kiszálltam a kádból hajam törölközőbe csavartam majd megtörölköztem s hálóingbe bújva mentem le Nelly-hez.
-Még csak alig múlt el négy óra és te már pizsiben?
-Ez kényelmesebb!...Nelly kérlek ne haragudj! -ültem le hozzá a tv elé. Ő csak a tv-t bámulta s egy erőltetett póker arcot vágott.-Ne haragudj rám!
-Jen megígérted!
-Tudom...
-Megígérted hogy erős maradsz! Emlékszel?
-Emlékszem hát!De meg kell értened hogy nehéz.
-Tudom hogy az,de Jen te nem is próbálkozol!
-De igen is próbálkozok!
-Az nem próbálkozás hogy rögtön sírógörcsöt kapsz ha csak meglátod Diana holmijait.Te is tudod,hogy nem arra születtünk, hogy szenvedjünk, így a fájdalom megléte vagy ösztökél arra, hogy ezt megszüntessük, vagy feladjuk....és te pár kudarc után feladod! Egyáltalán nem is próbálkozol!
-Igazad van..a sírás az nem próbálkozás! Az csak egyfajta ösztönös reagálás a dolgokra,azokra a dolgokra amik fájó emlékekre utalnak! Te is lehetnél egy kicsit megértőbb!
-Én az vagyok...ezért is vagyok most itt melletted!
-Köszönöm!-öleltem őt magamhoz.
A délután folyamán sokat dumáltunk Nelly-vel. Jó volt újra ízekkel teli kaját enni,viszont valami még mindig nem hagyott nyugodni,s ez a valami Anne volt. Miért nem mondta hogy nincsenek szülei? De hát mit is vártam hogy majd valamelyik beszélgetésünk közepén,netán két kezelés között azt mondja:"Jaj, amúgy én árva vagyok!". Nem haragudtam rá hogy nem mondta el csak meglepett. Olyan erős volt és olyan okos,szinte mindent tud az életről. Azt gondoltam azért mert egy megértő és szerető anyukája van aki mindig mellette áll,vagy valami hasonló,de úgy látszik neki egymagának sikerült az ami nekem még Nelly-vel és Niall-el az oldalamon is nehezen akar.  Csodáltam őt hisz tudtam hogy nem az az erős aki sosem esik el,hanem az aki ha el is esik fel tud állni!
Mikor kibontottam a fejemre csavart törölközőt rettentő dolog történt. A nedves rongy tele volt hajszálakkal, egész tincsekkel. Megijedtem. A fejemhez nyúltam ami tele volt kopasz részekkel. Mikor Nelly belépett a szobába és meglátott ahogy a tükör előtt döbbenten állok mosolyogva felém jött mögém állt majd a nyitott ajkaimat összecsukta és ujjaival felkanyarította a szám sarkait,s így mosolyt rajzolt az arcomra.
-Látod most olyan vagy mint egy tépett bohóc...-próbált felvidítani. Mikor egymásra néztünk tudtuk mit kell tennünk. Ezt már megbeszéltük. Megbeszéltük hogy mikor elkezdődik ez az egész akkor majd mit kell tennünk. Bevezetett a konyhába,leültettet egy székre.Egy régi ronggyal letakarta a vállam majd egy hajvágó gépet fett elő.-Biztos így akarod?-kérdezte még mielőtt nekiállt volna. Nem szóltam csak nagyot sóhajtottam,összeszorítottam a szemeimet. Nem egyáltalán nem így akarom,de muszáj. Nem nézhetek úgy ki mint egy tépett,szakadt utcalány és hát rég kíváncsi voltam hogy állhat a csupaszság. Ahogy láttam hullani a hajtincseimet úgy engedtem el a múltat. Gyűrűmre pillantottam és tudtam hogy sok harc áll még előttem,de én megnyerem majd a háborút és ha megnyertem boldogan fogok élni! Boldogan Niall karjai közt! Úgy hallottam hogy a  tragédiák állítólag edzik a lelket. Érzésem szerint engem különb emberré tett a tengernyi bánat, aminek tanúja voltam. Kegyetlen árat fizettem érte, nem mondhatnám, hogy megérte, viszont ma már pontosabban el tudom választani a lényegest a lényegtelentől. És jobban átérzem az emberek fájdalmát.