14.fejezet

Csak sírás...semmi más csak sírás.Ennyit jelentenek a percek az órák Diana nélkül.Fájdalom és szomorúság. Niall-ék a turné utolsó két állomását lemondták,hisz nincs az a csoda ami segítene abban hogy Niall elrejtse érzelmeit és vidáman énekelhessen a rajongók előtt.A szakításunkat,számos más gondot ami miatt szomorú volt régebben,alig egy perc alatt mosoly mögé rejtette,de ez a mostani,ez a mostani tragédia más volt.
Diana mindössze két és fél hetet volt köztünk mégis olyan sokan szerették. Olyan pici és olyan jó volt. Jó .A szó legtisztább értelmében...de most már nincs.Vannak tragédiák, amelyekre felkészülhet az ember de előfordulnak hirtelenek is, amelyek egyik pillanatról a másikra változtatnak meg mindent. Ahogy az én életemet is. Volt a tragédia előtti s van ez a mostani. A kettőnek fájdalmasan kevés köze van egymáshoz.
Niall ki sem szállt mellőlem az ágyból,csak néha ha a mosdóba ment.Engem teljesen legyengített a gyász,a hiány,a szomorúság...a minden. Meredten bámultunk magunk elé Niall-al. Feküdtünk egymás karjai közt és bámultunk előre. Nekem néha nagyi szavai visszhangoztak fejemben. "Túl fogod magad tenni"-persze,mintha az olyan könnyű lenne.
Harry és a többiek is elég rosszul viselték. Nem csak az fájt nekik hogy a legjobb barátjukat ilyen nagy veszteség érte,hanem az is hogy ily összetörten és gyengén kell látniuk.
-Jen..-szólongatott,vállamat óvatosan megrázva Nelly.-Meg kéne beszélnünk...-nyelte le a torkán akadt hatalmas gombócot.-Meg kéne beszélnünk Diana temetését.
Temetés.Egy ilyen pici babának inkább a jöttét minthogy a távozását kéne szervezni.Nincs ez rendjén. Mit tehettem,hol ronthattam el hogy az sors így büntet engem?
-Persze..-görnyedtem fel alvó Niall karjai közül.
-Figyelj nem kell semmit sem csinálnod,én mindent elintézek.Annyi kell csak hogy aláírsz pár papírt...-folytatta. Nelly hadart és sokszor félremondott szavakat.Láttam hogy maga sem tudja mit csinál,de segíteni akart és én büszke voltam rá hogy próbál ilyen erős maradni.
-Köszönöm.-öleltem őt át.-...és mégis mikor lesz?
-Holnap...holnap háromkor.-habogta.
Hogy van az hogy tegnap még a karjaim közt tartottam,éreztem ahogy lélegzik,holnap pedig már egy kupac föld takarja csak gyenge kis testecskéjét.

Reggel zuhogni kezdett az eső.Dörgött és szakadt.Az idő is Diana-t siratta. Gyenge és élettelen,meggyötört testemre fekete szűkruhát húztam. A tükörben állva vetem szemügyre testem. Fura volt hogy lapos a hasam és hogy nem érzem már apró kis rúgásait. A császármetszés hege még mindig ott volt a hasamon,vastag kötszerréteg alatt és ez a vágás is csak arra emlékeztetett mekkora részt szakított ki belőlem az élet... Arcom beesett volt és megviselt ,így a sminket nem erőltettem. Hajam felkötöttem és egy fekete bundát vettem magamra. A kórtermem ajtajában Niall és Louis jelent meg,talpig feketében.
-Indulhatunk?-karolt át Niall majd felhúzott magához az ágyról. Bólintottam. Niall karjába kapaszkodtam és lábaim próbáltam rakni egymás után. Bal jobb, bal jobb. A kórház előtt egy fekete,sötétített ablakú telepjáró parkolt. Kilépve az ajtón Louis egy fekete esernyőt nyitott fejünk fölé és elindultunk a kocsi mellé. Niall besegített hátulra majd mellém ült. A sofőr ismeretlen volt,de ezzel nem törődtem. Louis előre ült majd egy laza kézmozdulattal jelzett a sofőrnek hogy indulhatunk. Az eső úgy csurgott végig az autó ablak üvegein mint könnycsepp a meggyötört arcon. Megérkezve Niall kisegített majd esernyőt tartva fejünk felé elindultunk a temető hátsó részébe. Azt gondoltam gyermekünk első útja vidám lesz és a végállomása a családiházunk lesz,nem pedig ily gyászosan a temető. Már maga az a szó is hogy "temető" félelmet kelt egy anya szívében,nem még az a tudat hogy a gyermekét jön temetni.
A sír mellett mely most még csak egy árok volt,temérdek ember gyülemlett össze.Ismerősök,ismeretlenek,nővérkék,dokik a kórházból. Nelly-hez sétáltunk aki könnyes szemeit törölgette.
-Kezdhetjük?-suttogta majd Niall laza bólintással egyezett bele. A szertartás nagyon szép volt és igazán szívhezszóló. Majd a koporsó felé lépve egy szál rózsát helyeztem a faszélű üvegdobozban fekvő kislányomra. A szívem ebben a percben hullott apróbbnál is apróbb darabokra. Legszívesebben sikoltottam volna. Üvöltöttem volna hogy ne hagyják őt elmenni. Azt akartam maradjon velünk és jöjjön minden rendbe!
A temetés után Nelly egy kis megemlékezést tartott saját házában. Aki tudott az velünk maradt.
-"Részvétem...őszinte részvétem"-hallottam egyre több ember szájából a mondatokat.Ez még inkább növelte a fájdalmat a szívemben. A szoba tele volt feketébe öltözött emberekkel. Beszélgettek és sírtak. Játszották mintha átéreznék a fájdalmam. Úgy tettek mintha ismerték volna Diana-t. Pedig nem! Ez az egész egy nagy hazugság volt! Semmi más. Csakis én,Niall,Nelly és talán a srácok tudták milyen volt ő valójában. Csak ők érezték őt élve és csak ők érzik milyen most hogy már nincs köztünk! A többiek csak játsszák az eszüket, mondják hogy átérzik a fájdalmunkat,de ez csak máz,csak mese habbal. Ültem a sarokban egy karosszékben és bámultam őket ahogy megjátsszák magukat. Összehajtogattam magamban Diana emlékét, amilyen gyengéden csak tudtam, érzések rétegeibe csomagolva - öröm, szeretet, elkötelezettség - ami immár mind szükségtelenné vált, és az egészet mélyen magamba temettem. Valahogy úgy éreztem helyesnek, ha kiürülnek ezek az emlékek, ezek az érzések. Mert lányom halálával én is immár félemberré váltam. Mint egy gyertyavilágától megfosztott szoba... lelkem hideg volt, sötét és üres. Ezen sötét szobába Niall hozott csak némi melegséget és világosságot. Annyi szeret és megbánás volt az érintéseiben,nézéseiben. Tudtam, ő lesz az aki miatt túlélem ezt az egészet. Túlélem,ahogy a nagyi is mondta.
-Tudod Jen.-ült le mellém Liam, s kezét az enyémre helyezte,így is próbálva nyugtatni megtört lelkemet kicsit.-Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája...-majd csendben tovább ült mellettem,hagyva időt nekem az átgondolásra. Majd végül leesett mit is akart mondani Liam. Diana nem halt meg! Hogy is hallhatott volna meg? Diana születésétől fogva egy angyal volt. Egy angyal aki rossz világra született. El kellett mennie,de egy része mindig velem marad! Neki a mennyben a helye. Az ő célja az volt hogy megmutassa én és Niall egymásnak vagyunk teremtve, hisz egy ekkora tragédia is inkább közelebb hoz bennünket,mint hogy szétszakít. Hisz, mi mindannyian próbáljuk az életünket kézben tartani. És próbáljuk csillapítani az elengedés miatti fájdalmat. De néha az egyetlen út, ami elvezet ahhoz, hogy rendbe tegyük az életünk, az az, ha teljesen elengedjük a múltat. Nem számít, mibe is kerül majd ez nekünk.

Vissza kellett még mennem a kórházba hisz nagyon gyenge voltam.A rák még mindig a szervezetemben volt és a doki is beszélni akart velem. Niall és Harry kísértek vissza,míg a többiek segítettek Nelly-nek a pakolásban. Az eső még mindig szakadt. Felérve a már szinte otthonomnak mondható kórtermembe a nővérkék azonnal ágyba fektettek. Pizsamát húztak rám és kaptam pár infúziót is.
-Beszélned kell vele!-hallottam Harry hangját az csukott ajtó elől.
-Majd fogok is!-válaszolt eléggé feldúltan Niall.
-Nem engedheted hogy hazugságban éljen!
-Nem is engedem!Értsd meg Harry ez nem ilyen egyszerű!
-Te is tudod hogy már csak két napod van! Két nap Niall! - majd láttam ahogy Harry üvegen tükröződő árnyéka átöleli Niall árnyékát,majd köszönés nélkül elmegy. Niall megborzolta haját, majd mintha mi sem történt volna bejött hozzám. Nem sokkal az után hogy leült mellém és belekezdett volna mondanivalójába. Mikor már szája már ép szóra nyílt,valaki kopogott. Egy még ismeretlen doki és pár már jól ismert nővérke jött be és álltak meg ágyam végében.
-Hölgyem szeretnék önnel négyszemközt beszélni ha lehet.
-Nyugodtan mondja doktor úr.Ő itt a barátom,előle nem titkolok semmit!
-Hát rendben.-mondta majd az eddig a csípője mellett tartott papírt maga elé emelte.-Kedves Jen..ugye szólíthatom Jen-nek? Az a helyzet hogy a rák egyre erősödik a szervezetében. Az igaz hogy a daganatot eltávolítottuk de nem múlt el teljesen. Kemoterápiára lesz szüksége. Tudom ez a szó hogy "kemoterápia" rémisztő és elég félelmetesen hangzik,de higgye el sokat segítene az ön esetében! Kérem gondolja át szeretné-e hogy elkezdjük...
-És ha nem szeretném?- csúszott ki akarva akaratlanul is a számon. Niall furcsálkodva nézett rám,hisz miért ne akarnám?
-Ha netán nem élne a lehetőséggel,akkor gyógyszerekkel,és egészséges életmóddal talán három négy hónapja maradt...
Három négy hónap...Mérlegelnem kellett.Vagy szenvedek a kemóval hónapokon át,meglehet hogy eredménytelenül-hisz a kemo sem száz százalékig biztos- vagy pedig élem még az életem pár hónapig vidáman...már amennyire sikerül.
A doki hagyott időt hogy megbeszéljük a dolgot Niall-el.
-Szerelmem...ugye nem akarod azt mondani hogy nem szeretnél meggyógyulni!
-Niall meg kell értened hogy a kemó sem teljesen biztos megoldás! Mi van ha az sem segít?Akkor feleslegesen szenvedtem,így meg legalább lenne pár hónapunk együtt!
-Ez itt a gond Jen!Nem együtt....