Elkészült a következő blogom!
Olvassátok, ha tetszik és kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak. Jó olvasást!
2013. szeptember 28., szombat
FIGYELEM!
Olvassátok, ha tetszik és kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak. Jó olvasást!
2013. szeptember 23., hétfő
Egy kis statisztika...
Hát igen... Könnyeim hullanak, de sajnos eljött ez az idő is. Vége a blognak.
Kellemes érzéssel tölt el ha visszaemlékszem, arra mikor még az első fejezetet tettem ki, és már akkor annyi kedves ember bíztatott. Voltak akik az elejétől a végéig velem voltak, bíztattak és segítettek! Nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg. Nem akarok név szerint kiemelni, hisz én mindenkit egytől egyig ugyan úgy szeretek! Azt is aki csak olvasta és azt is aki kommentelt is.
Most így a végén jöjjön egy kis statisztika:
A blog 2013. március 10-én kezdődött.
A legtöbben a facebook oldalunkról jutottatok ide, viszont Google-n 456-szor is fel lett keresve a blog, ami nekem nagyon jól esik.
Kellemes érzéssel tölt el ha visszaemlékszem, arra mikor még az első fejezetet tettem ki, és már akkor annyi kedves ember bíztatott. Voltak akik az elejétől a végéig velem voltak, bíztattak és segítettek! Nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg. Nem akarok név szerint kiemelni, hisz én mindenkit egytől egyig ugyan úgy szeretek! Azt is aki csak olvasta és azt is aki kommentelt is.
Most így a végén jöjjön egy kis statisztika:
A blog 2013. március 10-én kezdődött.
A legtöbbet olvasott részek: 1.fejezet 2123 olvasó
2.fejezet 873 olvasó
5.fejezet 756 olvasó
A legtöbben a facebook oldalunkról jutottatok ide, viszont Google-n 456-szor is fel lett keresve a blog, ami nekem nagyon jól esik.
Az összes oldalmegjelenítés 45159. (2013. 09. 21.)
Összesen 46/ezzel együtt 47/ bejegyzést tettem ki, és 411 kommentet kaptam. Köszönöm az összeset!
A legtöbben Magyarországról olvastátok, viszont voltak látogatók USA-ból, Romániából, Szerbiából és még Egyiptomból is!
Összesen 49 rendszeres olvasóm volt, ami szerintem nagyon nagy szám! 49 új barát. :3
Egy szó mint száz imádtam ezt a blogot írni és olvasni a véleményeiteket! Tényleg, ennyi törődést meg sem érdemlek.
Akik esetleg megijedtek volna, nem ez lesz életem utolsó blogja! Napokon belül jelentkezem egy új történettel! Remélem az is legalább fele ilyen sikeres lesz! Nem tudom elégszer megköszönni ezt a sok törődést amit adtatok, IMÁDLAK TITEKET!
...és hát a blogot ezzel a bejegyzéssel LEZÁROM! ♥
Összesen 46
A legtöbben Magyarországról olvastátok, viszont voltak látogatók USA-ból, Romániából, Szerbiából és még Egyiptomból is!
Összesen 49 rendszeres olvasóm volt, ami szerintem nagyon nagy szám! 49 új barát. :3
Egy szó mint száz imádtam ezt a blogot írni és olvasni a véleményeiteket! Tényleg, ennyi törődést meg sem érdemlek.
Akik esetleg megijedtek volna, nem ez lesz életem utolsó blogja! Napokon belül jelentkezem egy új történettel! Remélem az is legalább fele ilyen sikeres lesz! Nem tudom elégszer megköszönni ezt a sok törődést amit adtatok, IMÁDLAK TITEKET!
...és hát a blogot ezzel a bejegyzéssel LEZÁROM! ♥
2013. szeptember 20., péntek
II. évad - Tizenötödik rész
Káprázatos és elképesztően felemelő érzés volt ajkaimmal újra érinteni őt. Éreztem ahogy az egész testem belebizsereg minden egyes érintésébe. Ahogy a kezét óvatosan vezette végig a hátamon miközben leírhatatlanul gyengéden csókolt. Ahogy ott álltam, mélyen karjaiba fonódba. Soha nem éreztem még magam ilyen teljesnek. Nem beszéltünk, hisz nem volt szükségünk szavakra, és amúgy sem tudtam volna neki mit mondani. Nem gondoltam se a múltra, se a jövőre. Csak a jelenre és a pillanatra koncetráltam. Azt szerettem volna hogy ez a perc soha érjen véget. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
Éreztem ahogy óvatosan átkarolt, majd felkapott. Nem tudtam hogy hova visz, de nem is érdekelt. A lényeg hogy vele voltam.
Lassan sétált az előbbi taximhoz majd a hátsó üllésre ültetett és végül ő is beszállt mellém. Ölébe kapott, és újra nekiesett az ajkaimnak. Hallottam ahogy még Liam utánuk fut és kiabál, de nem érdekelt, úgy tettem mintha észre se vettem volna. Niall egy pillanatra elhúzta magát tőlem. Hátrébb dőlt, s csak bámult rám.
-Ashbourne Ave, 160.-diktálta a címet a sofőrnek, aki látva minket nem tétovázott és a gázra lépett.-Gyönyörű vagy!-simította végig puha kezeivel az arcom vonalát. Árammal és energiával teli élmény volt. Teljesen beleborzongtam. Olyan volt mint a drog. Minnél több percet töltöttem karjaiban annál több emlék villant be. Mintha érintésével végighatolt volna az egész testemen. Oh, abban a pillanatban üvölteni tudtam volna a boldogságtól. Fel se tudam fogni hogy újra az ő ölében ülök.
Megérkeztünk. A taxis leparkolt, Niall pedig a kezébe nyomott némi pénzt. Nem törtem magam azon hogy kiszálljak mert tudam az öléba kapva, magához szorítva úgyis kisegít. És hát így is lett. Miután a taxi elhajtott egészen az ajtóig cipelt. Nem szólt egy szót sem hisz, nem akarta elrontani ezt a csodálatos pillanatot. Mikor az ajtóhoz értünk szelíden letett, s miután a kulcsot elfordította a zárban már bent is voltunk. Nem tétováztunk. Ahogy tudta, úgy tépte el rólam ruháimat, s azzal sem törődött ha ép elszakította valamelyiket.
-Akarlak!-búgta lágy hangján a fülembe.
-Itt és most.-fejeztem be a mondatát majd kacagva újra felkapott s berontva szobájába végigfektetett az ágyon. Csókjában éreztem a vágyat. Egyik kezemet becsúsztattam a pólója alá és bejártam izmos felsőtestét. Rögtön vette a célzást, felült levette pólóját és fotelba dobta. Eközben éreztem, hogy végig az arcomat fürkészte. Nyakláncánál fogva visszahúztam őt és újra megcsókoltam, kezét a hátam alá csúsztatta és lassan felhúzott,de eközben sem váltunk el. Most rajtam volt a sor. Megfogta a még rajtam maradt melltartóm szélét és szép lassan végigvezette rajta a kezét, egészen a kapocsig. Néhány pillanatig keze elidőzött rajta majd egy mozdulattal lerántotta rólam. Óvatosan visszadöntött a matracra és nyakamat kezdte csókolgatni. Nyakamtól ment lefele, végig halmozta csókokkal a kulcscsontomat miközben én a hátát simogattam. Akaratlanul is egy apró nyögés hagyta el a számat. További csókokkal árasztotta el egész felsőtestemet, s mikor a nadrágom széléhez ért felnézett rám kérdően, én pedig bólintottam egyet. Hasam puszilta, harapdálta amíg nadrágomat kigombolta és könnyedén lehúzta rólam. Újra fölém hajolt és egy apró mosoly ült ki arcára.
-Hiányoztál.-sóhajtott, majd homlokát az enyémnek nyomva időzött el felettem.
-Ahogy te is nekem.
***
Izzadtan és zihálva feküdtünk egymás mellett. Lábaink és testünk egymásba fonódva szinte egyszerre lélegzett, szívünk egyszerre dobbant. Fejemet mellkasán pihentettem, míg ujjaimmal izmos hasát simogattam, eközben ő a hajammal babrált. Hogy hihettem azt hogy ha elhagyom képes leszek újra boldog lenni? Hisz ekkora örömet és boldogságot csak ő, csakis ő tud nekem okozni.
-Miért hagytál el?-kérdezte halkan, mégis érthetően.
-Akkor ezt láttam a legjobb megoldásnak.-sóhajtottam.
-Adhattál volna egy kis időt hogy megemésszem...
-Attól féltem nem leszel rá képes.
-De hisz te is tudod, hogy érted bármire képes vagyok!-ült fel.
-És ha mégse ment volna a megbocsájtás?
-Olyan nem történt volna meg.
-És ha mégis? Lehet, hogy ha nem megyek el, és minden nap látsz, még jobban és jobban megutálsz. Úgy engem ahogy Harry-t is.
-Ez badarság...-simította végig a karom.
-Honna tudod?-emeltem fel a hangom. Megijedtem. Megijedtem magamtól, hogy már megint kiabálok. A francba is! Egy ilyen csodálatos pillanat, hogy fordulhat át veszekedésbe? Niall arcára félelem ült.
-Mindig ezt csináljuk...
-Igen, és látod ezért is volt jó ez pici szünet.
-Veszekszünk. Veszekedtünk volna akkor is ha nem hagysz el és látod akkor is ha igen. Nem úszhatjuk meg. Hisz ilyenek vagyunk.
-És ez neked így jó?
-Inkább veszekszek feled, minthogy megcsókoljak egy másik lányt!-és azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott. De nem a szokásos módon, mikor azon vacilál meg-e csókoljon vagy ne? Most azért hogy enyhe hatásszünetével nyomatékot adjon előző szavainak.
-Szeretlek...-suttogtam mosolyogva.
Hirtelen felpattant az ágyról, s fiókos szekrényben kezdett el kutatni.
-Kérlek légy a feleségem, újra.-állt meg előttem kezében a visszaküldött gyűrűmmel.
-Leszek!-ugrottam a nyakába boldogan, s tudtam történjen bármi mi már együtt leszünk betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ! Ahogy azt a mondás tartja...
***
Mikor hallotuk hogy hazajöttek a többiek, már ép öltözünk, így néhány perc múlva kézen fogva sétáltunk le hozzájuk. Arcunkon fülig vigyor ült, amit semmivel sem lehetett volna letörölni.
-Na azt hiszem szent a béke!-nevetett Louis és a két karja alá fogott minket.
-Ugyan, én mindig is tudtam hogy újra összejönnek!-legyintett Zayn.
Mi csak mosolyogtunk. Láttam Niall pillantásában az irántam érzett szerelmet, s ez volt az a nézés ami miatt még most is elolvadtam.
-Viszont azt hiszem a turbékoló páranak el kell válnai egy kis időre.-mondta Liam.
-Miért is?-kérdezte Niall.
-A management írt egy sms-t hogy amint tudunk menjünk be.
Tudtam hogy nem halaszthassák ezt el és hogy én sem tarthatok velük, így miután hazavittek elváltunk. Igaz úgy volt hogy csak egy röpke órára, de szívünknek mégis elválás volt. Rövid, hősies és kegyetlenül fájdalmas
érzéki csókkal váltunk el, majd bementem a házba ahol már anya és Nelly várt rám.
-Visszatértél!-hallottam Nelly hangját, miközben beléptem.
-Pontosan béjbi.-kacagtam majd karjaim közé kaptam.
-Soha többé ne csinálj ilyet!
-Nyugi, tanultam a dologból.-mosolyogtam.
Nelly olyan fehérnek és sápadtnak tűnt, de mégse tettem szóvá hisz most annak örültünk hogy visszatértem.
-Gyertek már be, ne ott az ajtóban cseverésszetek!-kiáltott a konyhából anyám.
Elmeséltem mindent. Azt ahogy először megijedtem Niall-től, majd azt ahogy minden az eszembe jutott. Azt ahogy újra mindenre emlékeztem, s ahogy újra teljessé váltam.
-Ez csodálatos hír!-mosolygott Nelly.
-Örülök hogy újra boldog vagy! Olyan rég láttalak ilyen őszintén mosolyogni.-mondta anyám.
-Hát, bizony régen is éreztem mindent ilyen tökéletesnek.
-Viszont nekem is van ám egy hírem.-pattant fel az asztaltól Nelly, majd kirohant a nappaliba.-Tabá!-nyomott az arcom elé egy... egy.. egy pozitív terhességi tesztet.
-Csak nem?-csillantak fel szemeim.
-Csak de.-ugrált örömében. El sem hiszem a legjobb barátnőm gyermeket vár. Ez a nap már tényleg nem lehet csodálatosabb.
-Ismerem az apát?
-Hát egy srác a munkahelyről. Mikor elmentél akkor lett hivatalos a dolog.
-Ez szuper!
-Az utóbbi napokban elég sokat szédültem és reggelente szinte napi szinten hánytam. Nagyon megijedtem így utána olvastam, majd vettem egy terhességi teszt, és tadá!-mutatott a pocakjára.-Van egy babám!
-Elképesztő.-kerestem a szavakat.
-Ugye leszel a keresztanya?
-Ez nem lehet kétséges. Igen!
A boldogságtól könnyek csordultak ki szemeimből. Egy nappal ezelőtt még csak a nevemben sem voltam biztos most pedig már újra boldog menyasszony és keresztanya vagyok a tökéletes életemben.
Öröm kacagásunkat csak a telefonom csörgése törte meg. A kijelzőn Niall neve állt. Elmosolyodtam, majd ujjam a zöld gomb fölé emeltem. Lassan lenyomtam, majd a fülemhez tettem.
-Tessék szerelmem.-szóltam bele a telefonba fülig vigyorral. Ahogy anya szokta mondani, ha nem lett volna fülem körül vigyorgom a fejem.
-Liam vagyok!-hallottam vissza rekedtes hangon.
-Oh szia! Mondjak csak.-nevetgéltem még most is.
-Jen...-szólt vészjóslóan.
-Mi a baj?-ráncoltam össze a szemöldököm.
-Nem is tudom hogyan mondjam el.
-Csak bökd már ki. Mi történt?
-Baleset...-zokogott.-Szörnyű baleset!
-Hogyan?-kaptam ijedtségemben szám elé a kezem.-Kérlek mond hogy mind jól vagytok!
-Annyira sajnálom Jen!-zokogott. Hangja elcsuklott és csak szipogott.
-Liam mond már ki! Mind jól vagytok, ugye?
-Louis vezetett és az a kamion csak úgy feltűnt a semmiből.
-Beszélj már érthetően.
-Zayn, Harry és én ültünk hátul. Harry-nek súlyos agyrázkódása van, míg nekem és Zayn-nek "csak" a kezünk tört el... Viszont... Viszont...
-Viszont?
-Viszont Niall kirepült a szélvédőn és..
-Liam az isten szerelmére! Mond már!-kiabáltam a telefonba.
-Meghalt...-suttogta.
***
A kocsi hangos csikorgással fékezett. Hiába csavarta a kormányt már nem volt esély. A kamion sebessen közledett és az út is nagyon csúszott. Innen már nem volt visszaút. "Szeretlek és örökké szeretni foglak!"-suttogta magában. A hatalmas hat kerekű szörny oldalról csapódott beléjük. Egy rántás oldalra, majd egy óriási lökés vissza. Egyenesen előre. Frontáliasan bele, egy az út mellett álló ártatlan fába. Teste súlytalanná vált, s fülsüketítő robbanással törte ki az üveget. Teste pillantokon belül a fának csapódva létezett csupán. Körülötte minden csupa vér, és a legtöbb az ő vére. A mentők lassan megérkeztek. Fájdalmai erősek, és elviselhetetlenek. Haldoklott...
Lehullt egy csillag, hogy helyét átadja egy újnak!
Éreztem ahogy óvatosan átkarolt, majd felkapott. Nem tudtam hogy hova visz, de nem is érdekelt. A lényeg hogy vele voltam.
Lassan sétált az előbbi taximhoz majd a hátsó üllésre ültetett és végül ő is beszállt mellém. Ölébe kapott, és újra nekiesett az ajkaimnak. Hallottam ahogy még Liam utánuk fut és kiabál, de nem érdekelt, úgy tettem mintha észre se vettem volna. Niall egy pillanatra elhúzta magát tőlem. Hátrébb dőlt, s csak bámult rám.
-Ashbourne Ave, 160.-diktálta a címet a sofőrnek, aki látva minket nem tétovázott és a gázra lépett.-Gyönyörű vagy!-simította végig puha kezeivel az arcom vonalát. Árammal és energiával teli élmény volt. Teljesen beleborzongtam. Olyan volt mint a drog. Minnél több percet töltöttem karjaiban annál több emlék villant be. Mintha érintésével végighatolt volna az egész testemen. Oh, abban a pillanatban üvölteni tudtam volna a boldogságtól. Fel se tudam fogni hogy újra az ő ölében ülök.
Megérkeztünk. A taxis leparkolt, Niall pedig a kezébe nyomott némi pénzt. Nem törtem magam azon hogy kiszálljak mert tudam az öléba kapva, magához szorítva úgyis kisegít. És hát így is lett. Miután a taxi elhajtott egészen az ajtóig cipelt. Nem szólt egy szót sem hisz, nem akarta elrontani ezt a csodálatos pillanatot. Mikor az ajtóhoz értünk szelíden letett, s miután a kulcsot elfordította a zárban már bent is voltunk. Nem tétováztunk. Ahogy tudta, úgy tépte el rólam ruháimat, s azzal sem törődött ha ép elszakította valamelyiket.
-Akarlak!-búgta lágy hangján a fülembe.
-Itt és most.-fejeztem be a mondatát majd kacagva újra felkapott s berontva szobájába végigfektetett az ágyon. Csókjában éreztem a vágyat. Egyik kezemet becsúsztattam a pólója alá és bejártam izmos felsőtestét. Rögtön vette a célzást, felült levette pólóját és fotelba dobta. Eközben éreztem, hogy végig az arcomat fürkészte. Nyakláncánál fogva visszahúztam őt és újra megcsókoltam, kezét a hátam alá csúsztatta és lassan felhúzott,de eközben sem váltunk el. Most rajtam volt a sor. Megfogta a még rajtam maradt melltartóm szélét és szép lassan végigvezette rajta a kezét, egészen a kapocsig. Néhány pillanatig keze elidőzött rajta majd egy mozdulattal lerántotta rólam. Óvatosan visszadöntött a matracra és nyakamat kezdte csókolgatni. Nyakamtól ment lefele, végig halmozta csókokkal a kulcscsontomat miközben én a hátát simogattam. Akaratlanul is egy apró nyögés hagyta el a számat. További csókokkal árasztotta el egész felsőtestemet, s mikor a nadrágom széléhez ért felnézett rám kérdően, én pedig bólintottam egyet. Hasam puszilta, harapdálta amíg nadrágomat kigombolta és könnyedén lehúzta rólam. Újra fölém hajolt és egy apró mosoly ült ki arcára.
-Hiányoztál.-sóhajtott, majd homlokát az enyémnek nyomva időzött el felettem.
-Ahogy te is nekem.
***
Izzadtan és zihálva feküdtünk egymás mellett. Lábaink és testünk egymásba fonódva szinte egyszerre lélegzett, szívünk egyszerre dobbant. Fejemet mellkasán pihentettem, míg ujjaimmal izmos hasát simogattam, eközben ő a hajammal babrált. Hogy hihettem azt hogy ha elhagyom képes leszek újra boldog lenni? Hisz ekkora örömet és boldogságot csak ő, csakis ő tud nekem okozni.
-Miért hagytál el?-kérdezte halkan, mégis érthetően.
-Akkor ezt láttam a legjobb megoldásnak.-sóhajtottam.
-Adhattál volna egy kis időt hogy megemésszem...
-Attól féltem nem leszel rá képes.
-De hisz te is tudod, hogy érted bármire képes vagyok!-ült fel.
-És ha mégse ment volna a megbocsájtás?
-Olyan nem történt volna meg.
-És ha mégis? Lehet, hogy ha nem megyek el, és minden nap látsz, még jobban és jobban megutálsz. Úgy engem ahogy Harry-t is.
-Ez badarság...-simította végig a karom.
-Honna tudod?-emeltem fel a hangom. Megijedtem. Megijedtem magamtól, hogy már megint kiabálok. A francba is! Egy ilyen csodálatos pillanat, hogy fordulhat át veszekedésbe? Niall arcára félelem ült.
-Mindig ezt csináljuk...
-Igen, és látod ezért is volt jó ez pici szünet.
-Veszekszünk. Veszekedtünk volna akkor is ha nem hagysz el és látod akkor is ha igen. Nem úszhatjuk meg. Hisz ilyenek vagyunk.
-És ez neked így jó?
-Inkább veszekszek feled, minthogy megcsókoljak egy másik lányt!-és azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott. De nem a szokásos módon, mikor azon vacilál meg-e csókoljon vagy ne? Most azért hogy enyhe hatásszünetével nyomatékot adjon előző szavainak.
-Szeretlek...-suttogtam mosolyogva.
Hirtelen felpattant az ágyról, s fiókos szekrényben kezdett el kutatni.
-Kérlek légy a feleségem, újra.-állt meg előttem kezében a visszaküldött gyűrűmmel.
-Leszek!-ugrottam a nyakába boldogan, s tudtam történjen bármi mi már együtt leszünk betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ! Ahogy azt a mondás tartja...
***
Mikor hallotuk hogy hazajöttek a többiek, már ép öltözünk, így néhány perc múlva kézen fogva sétáltunk le hozzájuk. Arcunkon fülig vigyor ült, amit semmivel sem lehetett volna letörölni.
-Na azt hiszem szent a béke!-nevetett Louis és a két karja alá fogott minket.
-Ugyan, én mindig is tudtam hogy újra összejönnek!-legyintett Zayn.
Mi csak mosolyogtunk. Láttam Niall pillantásában az irántam érzett szerelmet, s ez volt az a nézés ami miatt még most is elolvadtam.
-Viszont azt hiszem a turbékoló páranak el kell válnai egy kis időre.-mondta Liam.
-Miért is?-kérdezte Niall.
-A management írt egy sms-t hogy amint tudunk menjünk be.
Tudtam hogy nem halaszthassák ezt el és hogy én sem tarthatok velük, így miután hazavittek elváltunk. Igaz úgy volt hogy csak egy röpke órára, de szívünknek mégis elválás volt. Rövid, hősies és kegyetlenül fájdalmas
érzéki csókkal váltunk el, majd bementem a házba ahol már anya és Nelly várt rám.
-Visszatértél!-hallottam Nelly hangját, miközben beléptem.
-Pontosan béjbi.-kacagtam majd karjaim közé kaptam.
-Soha többé ne csinálj ilyet!
-Nyugi, tanultam a dologból.-mosolyogtam.
Nelly olyan fehérnek és sápadtnak tűnt, de mégse tettem szóvá hisz most annak örültünk hogy visszatértem.
-Gyertek már be, ne ott az ajtóban cseverésszetek!-kiáltott a konyhából anyám.
Elmeséltem mindent. Azt ahogy először megijedtem Niall-től, majd azt ahogy minden az eszembe jutott. Azt ahogy újra mindenre emlékeztem, s ahogy újra teljessé váltam.
-Ez csodálatos hír!-mosolygott Nelly.
-Örülök hogy újra boldog vagy! Olyan rég láttalak ilyen őszintén mosolyogni.-mondta anyám.
-Hát, bizony régen is éreztem mindent ilyen tökéletesnek.
-Viszont nekem is van ám egy hírem.-pattant fel az asztaltól Nelly, majd kirohant a nappaliba.-Tabá!-nyomott az arcom elé egy... egy.. egy pozitív terhességi tesztet.
-Csak nem?-csillantak fel szemeim.
-Csak de.-ugrált örömében. El sem hiszem a legjobb barátnőm gyermeket vár. Ez a nap már tényleg nem lehet csodálatosabb.
-Ismerem az apát?
-Hát egy srác a munkahelyről. Mikor elmentél akkor lett hivatalos a dolog.
-Ez szuper!
-Az utóbbi napokban elég sokat szédültem és reggelente szinte napi szinten hánytam. Nagyon megijedtem így utána olvastam, majd vettem egy terhességi teszt, és tadá!-mutatott a pocakjára.-Van egy babám!
-Elképesztő.-kerestem a szavakat.
-Ugye leszel a keresztanya?
-Ez nem lehet kétséges. Igen!
A boldogságtól könnyek csordultak ki szemeimből. Egy nappal ezelőtt még csak a nevemben sem voltam biztos most pedig már újra boldog menyasszony és keresztanya vagyok a tökéletes életemben.
Öröm kacagásunkat csak a telefonom csörgése törte meg. A kijelzőn Niall neve állt. Elmosolyodtam, majd ujjam a zöld gomb fölé emeltem. Lassan lenyomtam, majd a fülemhez tettem.
-Tessék szerelmem.-szóltam bele a telefonba fülig vigyorral. Ahogy anya szokta mondani, ha nem lett volna fülem körül vigyorgom a fejem.
-Liam vagyok!-hallottam vissza rekedtes hangon.
-Oh szia! Mondjak csak.-nevetgéltem még most is.
-Jen...-szólt vészjóslóan.
-Mi a baj?-ráncoltam össze a szemöldököm.
-Nem is tudom hogyan mondjam el.
-Csak bökd már ki. Mi történt?
-Baleset...-zokogott.-Szörnyű baleset!
-Hogyan?-kaptam ijedtségemben szám elé a kezem.-Kérlek mond hogy mind jól vagytok!
-Annyira sajnálom Jen!-zokogott. Hangja elcsuklott és csak szipogott.
-Liam mond már ki! Mind jól vagytok, ugye?
-Louis vezetett és az a kamion csak úgy feltűnt a semmiből.
-Beszélj már érthetően.
-Zayn, Harry és én ültünk hátul. Harry-nek súlyos agyrázkódása van, míg nekem és Zayn-nek "csak" a kezünk tört el... Viszont... Viszont...
-Viszont?
-Viszont Niall kirepült a szélvédőn és..
-Liam az isten szerelmére! Mond már!-kiabáltam a telefonba.
-Meghalt...-suttogta.
***
A kocsi hangos csikorgással fékezett. Hiába csavarta a kormányt már nem volt esély. A kamion sebessen közledett és az út is nagyon csúszott. Innen már nem volt visszaút. "Szeretlek és örökké szeretni foglak!"-suttogta magában. A hatalmas hat kerekű szörny oldalról csapódott beléjük. Egy rántás oldalra, majd egy óriási lökés vissza. Egyenesen előre. Frontáliasan bele, egy az út mellett álló ártatlan fába. Teste súlytalanná vált, s fülsüketítő robbanással törte ki az üveget. Teste pillantokon belül a fának csapódva létezett csupán. Körülötte minden csupa vér, és a legtöbb az ő vére. A mentők lassan megérkeztek. Fájdalmai erősek, és elviselhetetlenek. Haldoklott...
Lehullt egy csillag, hogy helyét átadja egy újnak!
Vége
2013. szeptember 16., hétfő
II. évad - Tizennegyedik rész
Anya és Nelly órákon keresztül gondolkodtak, vajon mi lenne a legjobb? Ha elmondják Niall-nak, vagy az ha inkább eltitkolnák, addig amig visszatér az emlékezetem. Viszont mi van ha örökké így maradok? Ha sose fogok emlékezni a múltamra? Nem tudták mi tévők legyenek. Először el akarták titkolni, hisz féltették Niall-t. Eddig is teljesen magába volt fordulva. De most, ha találkozna velem és én nem ismerném fel, talán még mélyebbre zuhanna. Talán annyira megijedne a tudatól hogy elfelejtettem, hogy beleőrülne. Niall elég kiszámíthatatlan volt, és ezt az elvonó után is megmondták. Nem minden fiatal srác megy át ilyen érzelmileg hullámos éveken. Viszont nagyon szerették volna vele tudatni jelenlétem, mert abban bíztak, talán ha mást nem is, őt biztos felismerném. És ha felismerném, minden újra visszaállna a helyére. Akkor minden olyan lenne, mint régen. S már másra se vágytak jobban. Csak a régire. A régi, boldog életre, amit lássuk be én rontottam el. Én tettem tönkre. Az én hibám. De vajon hol rontottam el? Mikor volt az a perc amikor inkább számoltam volna el magamban tízig, mielőtt cselekszem. Mikor volt az a nap amikor bárcsak ne bal lábbal keltem volna fel. Annyi "bárcsak", és annyi "volna" kering a fejemben...
-És veled mi újság van?-mosolygott anya, hogy egy kicsit terelje a témát.
-Oh, képzeld, van egy barátom.
-Nahát, ki a szerencsés?
-A munkahelyemen ismertem meg. Rettentően sármos és kedves. Ő az akire eddigi életemben vártam. Mindig is jóban voltunk, állandóan flörtöltünk, s azt is állíttani merem hogy már szinte egy éve járunk, csak eddig nem vertük nagy dobra. Jen-nek is csak úgy szóltam róla, mint a legjobb haveromról.
-Ez szuper hír. Végre valami kis boldogság.
-Ép aznap lett hivatalos a kapcsolatunk mikor Jen elment, így még neki sem tudtam elujságolni, így te vagy első aki tud rólunk.
-Akkor, tombol a szerelem.
-Valahogy úgy.
-Ennek nagyon örülök... Viszont későre jár. Azt hiszem amit kellett megbeszéltünk.-állt fel éjjeli fél egykor anyám Nelly kanapéjáról.
-Igen.-mosolygott Nelly, majd felállt hogy kikísérje.
-Szóval mikor beszélsz vele?
-Mármint Niall-el? Hm... Holnap, dolgozom, de amint végeztem elmegyek hozzá.
-Rendben. Mond meg neki hogy mi délután a kórházban leszünk. Majd megpróbálom kicsit egyedül hagyni Jen-t.-mondta Bree míg felöltözött. Kulcsait kezébe vette majd kilépett az ajtón.
-Oké. Szia. Jó éjt!
-Köszi, neked is!-intett hátra, miközben az autója felé igyekezett.
Mikor hazaért, én persze mit sem sejtve aludtam. Nem akart szólni Niall-ről, vagy arról hogy úgy néz ki holnap "összefutok vele", hisz azzal csak tönkrevágta volna a tervet, így inkább ő is ágyba bújt.
***
Másnap a srácok mindannyian otthon pihengettek, szinte egész délelőtt semmit sem csináltak. Kellett nekik ez a pici kikapcs, egy kicsi feltöltődés.
Niall már nem volt szomorú, vagyis nem mutatta ki. Próbálta a régi formáját visszahozni. Egyre többet nevetett és már Harry-re sem haragudott. Kezdett beletörődni a történtekbe, sebei kezdtek begyógyulni, viszont legbelül még mindig bízott. Legbelül még mindig remélt, és ahogy kiderült nem hiába.
Negyed hat után pár perccel Nelly csengetett be hozzájuk a nagy hírrel. Vigyorogva állt az ajtó előtt és várta hogy elmondhassa visszajöttömet. Ám hiába kopogott, hiába csengetett csak nem nyitott senki ajtót, s miután belesett az ablakon megbizonyosodott róla, hogy sajnos a ház üres. Senki sem volt itthon.
"Persze, ilyen az én formám!"-dünnyögött magába, s táskájában a telója után kezdett kutatni. Arra gondolt felhívja valamelyiküket, hisz egy ilyen sürgős hír nem várhat. Először Liam számát találta meg telefonjában, s nem habozva tárcsázott. Kicseng. Viszont a hangposta kapcsolt be. Remegő, ideges kezekkel keresett újra. Másodjára Louis telefonszámára akadt, s őt is azonnal hívni kezdte, de akárcsak az előbb, őt sem tudta elérni. Már szinte majdnem feladta, mikor Niall számára bukkant. Remegő kezeivel füléhez emelte a telefont. Kicseng....
-Haló?-szól bele a telefonba.
-Tessék? Itt Niall Horan. Miben segíthetek?
-Atya ég! Végre meg vagy! Nelly vagyok!
-Oh, szia. Mizu?
-Merre vagy, a fenébe is!
-Horgászni jöttük. De mi ilyen sürgős?
-Jen itt van. Vagyis hogy nem itt, de a kórházban!
-Tessék?-csuklott el Niall hangja.
-Ahogy mondtam, de...-viszont Niall nem várta meg hogy Nelly tudassa vele állapotom. Amint letette azonnal felpattant, s szó nélkül a kocsija felé indult.
-Hová futsz?-kiáltottak utána.
-Jen hazajött!-vigyorgott, s örömtáncot lejtve szedte egyre gyorsabban a lábait.
-Várj! Mi is megyünk.-dobták ki kezükből a horgászbotot mindannyian.
Louis ült a volán mögött, s Niall-ből csak úgy ömlöttek örömében a szavak.
-Mondtam hogy visszajön! Mondtam hogy szeret! Én mindig is tudtam hogy minket egymásnak szánt az ég. S ti még összehoztatok volna egy más csajjal!-kacagott örömében. Amint befordultak a kórház parkolójába már készült a látványra, készült az örömre.
Én ekkortájt végeztem. Anya már régebben elment, viszont megígérte hogy egy taxi fog lent várni, amivel majd hazamehetek. Mivel a kezelés elég gyenge volt így se szédülés, se hányinger nem jelentkezet, szóval a saját két lábamon indultam el kifelé. Beszáltam a liftbe, majd miután megnyomtam a földszint gombot már úton is voltam lefelé.
Eközben Niall már a főbejáratnál lévő recepción, felőlem kérdezősködött. Elképesztően türelmetlen volt, alig bírta megvárni hogy a nő utána nézzen hollétemnek.
A lift lassult, s egy hangos zöttyenés után megállt. Én sóhajtottam, és összébhúztam magamon a szvetterem. Az ajtaja lassan kinyílt, s elémtárult a hatalmas váró látványa.
Niall még magyarázkodott a pult mögött ülő nőnek, aki közölte vele hogy a harmadik emeleten vagyok. Amint ezt meghallotta a lift felé indult, s tekintete rajtam akadt meg. Bámult rám, s szeme sarkába könnycseppek gyűltek össze.
Mit sem sejtve indultam el a kijárat felé, s azon gondolkodtam mit eszem majd vacsira.
-El sem hiszem!-rontott nekem. Nem tudtam ki volt ő, s ezért teljesen megijedtem. Könycseppek gurultak végig az arcán és csodakék szemeivel a lelkembe hatolt.
-Nem hiszem hogy ismerjük egymást.-kaptam ki óvatosan a kezeim szorításából, majd ütemessen lépkedtem kifelé.
-Jen!-kiabált után.-Nem viselkedhetsz így!-indult el felém. Én egyre jobban szedtem a lábaim míg végül kiértem az utcára. Az épület előtt egyetlen taxi várakozott, így arra következtettem ez az enyém. Ahogy tudtam beugrottam, s hatalmasakat lihegve mutogattam a sofőrnek, hogy induljon már. Nem tudtam ki ez az őrült, viszont minnél előbb szerettem volna tőle megszabadulni...
-Nem hagyhatsz megint így el!-futott még egy darabig a kocsi után. Annyira elkeseredett volt. Éreztem hogy közöm volt hozzá a múltban de nem jutott eszembe szinte semmi.
-Hová lesz ez a sürgős fuvar, hölgyem?-nézett a visszapillantó tükörbe a söfőr. Ám mielőtt válaszolhattam volna, ismerőm dallam ütöttem meg a fülem.
"You'll never love yourself half as much as I love you, you'll never treat yourself right darlin' ,but i want you to..."
S ekkor minden elsötétült előttem. Hirtelen az a bizonyos party jutott az eszembe, az első hozzám irányított szavai. Az első érintése. Lepergett előttem az összes közös emlék. Minden. Az emlékek zajlása hirtelen lelassult. Beakadt egy emlékképnél. Annál mikor utoljára veszekedtünk. Elgondolkodtam. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Már tudom ki Ő. S már nem csak az érzést érzem, de már azt is tudom ki az aki ilyet hoz ki belőlem. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy újra szerethetem. A szívem dübörögött, a lelkem ujjongott.
-Azonnal forduljon vissza!-üvöltöttem, a sofőrnek, akinek még csak ideje sem volt kérdezni, miért, azonnal megtekerte a kormányt. Padlógázzal hajtott visszafelé, egy hatalmas fékezés, s én holmijaim az ülésen hagyva ugrottam ki a kocsiból. A sírás kapkodott, de én csak loholtam.
-Niall! Niall Horan!-kiabáltam torkomszakadtából, miközben az előbbi szőkeség felé rohantam.-Niall, életem szerelme Horan!-álltam meg előtte. Izgalomtól remegő kezeimmel töröltem le arcáról fájdalmas könnyeit, s csak álltam előtte. Szám vacogott, egy hang sem jött ki rajta. Szemeimből zuhogtak könnyeim, ahogy ott elmélyültem tekintetében. Láttam rajta hogy nem érti a helyzetet, viszont néhány pillanat után feladta a helyzet megoldására szánt próbálkozásait, s kezeivel sebesen magához rántott és ajkaink találkozásakor egy már nagyon rég nem tapasztalt érzés járta át a testem. Hirtelen súlytalannak éreztem a testem, s mintha Niall karjaiban egyszeriben elszálltunk volna. Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a körülöttünk lévő kocsik moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak erre vártam volna. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel. Úgy érzem értük élünk, azokért a percekért, amikor valami megmozdul. Olyankor minden más. Nem csak elhiszed, hogy vannak csodák, hanem be is bizonyosodik, hogy léteznek. Amikor a Véletlen egyetlen pillanatban találkozik a Sorssal, képes teljesen megváltoztatni és felülírni az életedet. És van, hogy a másikét is.
-És veled mi újság van?-mosolygott anya, hogy egy kicsit terelje a témát.
-Oh, képzeld, van egy barátom.
-Nahát, ki a szerencsés?
-A munkahelyemen ismertem meg. Rettentően sármos és kedves. Ő az akire eddigi életemben vártam. Mindig is jóban voltunk, állandóan flörtöltünk, s azt is állíttani merem hogy már szinte egy éve járunk, csak eddig nem vertük nagy dobra. Jen-nek is csak úgy szóltam róla, mint a legjobb haveromról.
-Ez szuper hír. Végre valami kis boldogság.
-Ép aznap lett hivatalos a kapcsolatunk mikor Jen elment, így még neki sem tudtam elujságolni, így te vagy első aki tud rólunk.
-Akkor, tombol a szerelem.
-Valahogy úgy.
-Ennek nagyon örülök... Viszont későre jár. Azt hiszem amit kellett megbeszéltünk.-állt fel éjjeli fél egykor anyám Nelly kanapéjáról.
-Igen.-mosolygott Nelly, majd felállt hogy kikísérje.
-Szóval mikor beszélsz vele?
-Mármint Niall-el? Hm... Holnap, dolgozom, de amint végeztem elmegyek hozzá.
-Rendben. Mond meg neki hogy mi délután a kórházban leszünk. Majd megpróbálom kicsit egyedül hagyni Jen-t.-mondta Bree míg felöltözött. Kulcsait kezébe vette majd kilépett az ajtón.
-Oké. Szia. Jó éjt!
-Köszi, neked is!-intett hátra, miközben az autója felé igyekezett.
Mikor hazaért, én persze mit sem sejtve aludtam. Nem akart szólni Niall-ről, vagy arról hogy úgy néz ki holnap "összefutok vele", hisz azzal csak tönkrevágta volna a tervet, így inkább ő is ágyba bújt.
***
Másnap a srácok mindannyian otthon pihengettek, szinte egész délelőtt semmit sem csináltak. Kellett nekik ez a pici kikapcs, egy kicsi feltöltődés.
Niall már nem volt szomorú, vagyis nem mutatta ki. Próbálta a régi formáját visszahozni. Egyre többet nevetett és már Harry-re sem haragudott. Kezdett beletörődni a történtekbe, sebei kezdtek begyógyulni, viszont legbelül még mindig bízott. Legbelül még mindig remélt, és ahogy kiderült nem hiába.
Negyed hat után pár perccel Nelly csengetett be hozzájuk a nagy hírrel. Vigyorogva állt az ajtó előtt és várta hogy elmondhassa visszajöttömet. Ám hiába kopogott, hiába csengetett csak nem nyitott senki ajtót, s miután belesett az ablakon megbizonyosodott róla, hogy sajnos a ház üres. Senki sem volt itthon.
"Persze, ilyen az én formám!"-dünnyögött magába, s táskájában a telója után kezdett kutatni. Arra gondolt felhívja valamelyiküket, hisz egy ilyen sürgős hír nem várhat. Először Liam számát találta meg telefonjában, s nem habozva tárcsázott. Kicseng. Viszont a hangposta kapcsolt be. Remegő, ideges kezekkel keresett újra. Másodjára Louis telefonszámára akadt, s őt is azonnal hívni kezdte, de akárcsak az előbb, őt sem tudta elérni. Már szinte majdnem feladta, mikor Niall számára bukkant. Remegő kezeivel füléhez emelte a telefont. Kicseng....
-Haló?-szól bele a telefonba.
-Tessék? Itt Niall Horan. Miben segíthetek?
-Atya ég! Végre meg vagy! Nelly vagyok!
-Oh, szia. Mizu?
-Merre vagy, a fenébe is!
-Horgászni jöttük. De mi ilyen sürgős?
-Jen itt van. Vagyis hogy nem itt, de a kórházban!
-Tessék?-csuklott el Niall hangja.
-Ahogy mondtam, de...-viszont Niall nem várta meg hogy Nelly tudassa vele állapotom. Amint letette azonnal felpattant, s szó nélkül a kocsija felé indult.
-Hová futsz?-kiáltottak utána.
-Jen hazajött!-vigyorgott, s örömtáncot lejtve szedte egyre gyorsabban a lábait.
-Várj! Mi is megyünk.-dobták ki kezükből a horgászbotot mindannyian.
Louis ült a volán mögött, s Niall-ből csak úgy ömlöttek örömében a szavak.
-Mondtam hogy visszajön! Mondtam hogy szeret! Én mindig is tudtam hogy minket egymásnak szánt az ég. S ti még összehoztatok volna egy más csajjal!-kacagott örömében. Amint befordultak a kórház parkolójába már készült a látványra, készült az örömre.
Én ekkortájt végeztem. Anya már régebben elment, viszont megígérte hogy egy taxi fog lent várni, amivel majd hazamehetek. Mivel a kezelés elég gyenge volt így se szédülés, se hányinger nem jelentkezet, szóval a saját két lábamon indultam el kifelé. Beszáltam a liftbe, majd miután megnyomtam a földszint gombot már úton is voltam lefelé.
Eközben Niall már a főbejáratnál lévő recepción, felőlem kérdezősködött. Elképesztően türelmetlen volt, alig bírta megvárni hogy a nő utána nézzen hollétemnek.
A lift lassult, s egy hangos zöttyenés után megállt. Én sóhajtottam, és összébhúztam magamon a szvetterem. Az ajtaja lassan kinyílt, s elémtárult a hatalmas váró látványa.
Niall még magyarázkodott a pult mögött ülő nőnek, aki közölte vele hogy a harmadik emeleten vagyok. Amint ezt meghallotta a lift felé indult, s tekintete rajtam akadt meg. Bámult rám, s szeme sarkába könnycseppek gyűltek össze.
Mit sem sejtve indultam el a kijárat felé, s azon gondolkodtam mit eszem majd vacsira.
-El sem hiszem!-rontott nekem. Nem tudtam ki volt ő, s ezért teljesen megijedtem. Könycseppek gurultak végig az arcán és csodakék szemeivel a lelkembe hatolt.
-Nem hiszem hogy ismerjük egymást.-kaptam ki óvatosan a kezeim szorításából, majd ütemessen lépkedtem kifelé.
-Jen!-kiabált után.-Nem viselkedhetsz így!-indult el felém. Én egyre jobban szedtem a lábaim míg végül kiértem az utcára. Az épület előtt egyetlen taxi várakozott, így arra következtettem ez az enyém. Ahogy tudtam beugrottam, s hatalmasakat lihegve mutogattam a sofőrnek, hogy induljon már. Nem tudtam ki ez az őrült, viszont minnél előbb szerettem volna tőle megszabadulni...
-Nem hagyhatsz megint így el!-futott még egy darabig a kocsi után. Annyira elkeseredett volt. Éreztem hogy közöm volt hozzá a múltban de nem jutott eszembe szinte semmi.
-Hová lesz ez a sürgős fuvar, hölgyem?-nézett a visszapillantó tükörbe a söfőr. Ám mielőtt válaszolhattam volna, ismerőm dallam ütöttem meg a fülem.
"You'll never love yourself half as much as I love you, you'll never treat yourself right darlin' ,but i want you to..."
S ekkor minden elsötétült előttem. Hirtelen az a bizonyos party jutott az eszembe, az első hozzám irányított szavai. Az első érintése. Lepergett előttem az összes közös emlék. Minden. Az emlékek zajlása hirtelen lelassult. Beakadt egy emlékképnél. Annál mikor utoljára veszekedtünk. Elgondolkodtam. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Már tudom ki Ő. S már nem csak az érzést érzem, de már azt is tudom ki az aki ilyet hoz ki belőlem. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy újra szerethetem. A szívem dübörögött, a lelkem ujjongott.
-Azonnal forduljon vissza!-üvöltöttem, a sofőrnek, akinek még csak ideje sem volt kérdezni, miért, azonnal megtekerte a kormányt. Padlógázzal hajtott visszafelé, egy hatalmas fékezés, s én holmijaim az ülésen hagyva ugrottam ki a kocsiból. A sírás kapkodott, de én csak loholtam.
-Niall! Niall Horan!-kiabáltam torkomszakadtából, miközben az előbbi szőkeség felé rohantam.-Niall, életem szerelme Horan!-álltam meg előtte. Izgalomtól remegő kezeimmel töröltem le arcáról fájdalmas könnyeit, s csak álltam előtte. Szám vacogott, egy hang sem jött ki rajta. Szemeimből zuhogtak könnyeim, ahogy ott elmélyültem tekintetében. Láttam rajta hogy nem érti a helyzetet, viszont néhány pillanat után feladta a helyzet megoldására szánt próbálkozásait, s kezeivel sebesen magához rántott és ajkaink találkozásakor egy már nagyon rég nem tapasztalt érzés járta át a testem. Hirtelen súlytalannak éreztem a testem, s mintha Niall karjaiban egyszeriben elszálltunk volna. Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a körülöttünk lévő kocsik moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak erre vártam volna. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel. Úgy érzem értük élünk, azokért a percekért, amikor valami megmozdul. Olyankor minden más. Nem csak elhiszed, hogy vannak csodák, hanem be is bizonyosodik, hogy léteznek. Amikor a Véletlen egyetlen pillanatban találkozik a Sorssal, képes teljesen megváltoztatni és felülírni az életedet. És van, hogy a másikét is.
2013. szeptember 12., csütörtök
II. évad - Tizenharmadik fejezet
Susanne még sokáig loholt Niall után, hogy megbeszélje vele a dolgot, hogy elnézést kérjen. Niall persze nem foglalkozott vele. Csak ment előre, minnél jobban tört utat magának a táncoló fiatalok közt, míg végül egészen a kijáratig ért. Mikor magamögé tekintett látta ahogy Susanne még mindig követi, viszont már teljesen bekebelezte őt a tömeg.
-Sajnálom...-suttogta Niall, majd nagyot taszítva az ajtón kilépett a hely mögötti sikátorba. A fejét fogta és csak körbe körbe mászkált. Dühös és szomorú volt. Dühös volt magára hogy képes volt belemenni egy ilyen játékba. Szomorú, hisz már kezdte felfogni, hogy lehet soha többé nem láthat már. Hirtelen ujjai ökölbe szorultak a hajában majd a mellette álló kukába rúgott, ami néhány billegés után feldőlt hatalmas zajt csapva. Niall az ég felé ordított majd hirtelen összerogyott. "Az egész világom középpontja volt. -motyogta magában- Feketére festettem volna a napot is a kedvéért. Csak kérnie kellett volna, és én az utolsó csepp véremig azon munkálkodom, hogy teljesítsem bármilyen kérését. Csak boldognak akartam látni. Csak szeretni akartam!"
-Haver!-futott oda mellé Liam, amint észrevette hogy eltűnt.-Veled meg mi a fene történt?
-Már az sem tudom melyikünk a hibás!-nézett fel barátjára sírástól vörös szemekkel.
-Már megint ez?-forgatta szemeit.-Gyere menjünk haza.
Liam felsegítette, majd egy taxiba ültette. Megvárták Zayn-t s indultak is haza.
-Menj aludni!-szólt miután beléptek a házba.
Niall nem válaszolt, csak erőtlenül felcammogott.
***
-Köszönjük a sok segítséget.-rázta meg anyám a doki kezét. Arcát csókokkal halmozta el, s könnyes búcsút véve elindultunk a vonatállomás felé.
A pusztaság közepén álló peronnál csak mi vártunk a London felé tartó vonatra. Lábammal a földön lévő köveket rugdaltam, míg anyám a csomagjainkon ülve bámulta a messzi sineket. Mások számára teljesen elképzelhetetlen az az érzés mikor szeretsz valakit, tudod hogy szereted, nem csak érzed hanem tudod is, viszont az arcára nem emlékszel. Legszívesebben felpofoztam volna az agyam. Hogy lehet ez? Van talán ennél nagyobb kín? Néhány emlékfoszlányaim vannak csupán. Diana-ról, nagyiról, gyermekkori élményekről. S ennél fájóbb dolog nincs is, minthogy ne tudd azt, miért is vagy az, aki vagy! Hisz minden ember mögött van egy történet. Van egy oka annak, hogy ők ilyenek. Nem azért ilyenek, mert ilyenek szeretnének lenni. Valami a múltban történt velük, ami miatt ilyenek lettek. De mi van akkor, ha én nem emlékszem a saját történetemre?
-Ott jön!-pattant fel anyám, mikor a messzi fák között egy hatalmas füstfelhőt, majd egy vonatot látott meg. Mikor a vonat megállt mi felszálltunk rá, s a szinte üres kabinok közül beültünk az egyikbe. Csomagjainkat a lábunk alatti tárolóba raktuk, majd kényelmesen elhelyezkedve indultunk el. Anya szótlan volt, de hát mit is mondhatott volna.
Néhány óra zakatolás után megérkeztünk, s egy taxival a kórházba indultunk. London. A jó öreg London. Ez is milyen furcsa. A városra emlékszem. A helyekre, utcákra, butikokra. Emlékeztem rájuk, tudtam hogy hol vannak, csupán csak azt nem tudtam miért is emlékszem rájuk. Mikor a kocsi lelasított az egyik piros lámpánál egy virágüzlet mellett álltunk meg. Tudtam hogy ismerem, tudtam hogy itt már jártam. De vajon miért?
A kórházban az emberek nagyon kedvesek voltak velem. A nevemen szólítottak, ismertek. Azt mondták még ma elkell kezdenem az új fajta kezelést, mivel fenn áll a veszélye hogy mégtöbb emlékemet veszítem el.
***
-Sajnálom.-kért bocsántot a múlt estéért Niall a két sráctól.
-Ezt inkább mi sajnáljuk. Nem szabadott volna ilyen helyre vinnünk téged. Még nem állsz rá készen.
-És soha nem is fogok!-vágott közbe.
-Hogy érted ezt?-kérdezett vissza Liam.
-Tudom, hogy természet feletti csoda lenne hogy Jen visszajön hozzám, viszont én képtelen vagyok mást szeretni. Képtelen vagyok valaha is úgy nézni bárki vagy bármi másra, mint rá. Éjjel is mikor az a csaj rámmászott, én hallottam magamban a hangját. Jen hangját ahogy azt suttogja: "Ő nem én vagyok, és soha nem is lesz!"
-Ez hülyeség!-rázta meg a fejét Liam.
-Totál olyan mintha apácának vonulnál.-nézett értetlenül Zayn.
-Igen, csak srácba. Lehet hogy most így érzel, de egyedül majd nem fogod tudni leélni az életed!
-De!-védte meg igazát Niall.
Zayn-ék látták hogy nem lehet Niall fejére ép érvekkel hatni így úgy döntöttek megvárják míg saját maga rájön, mekkora hülyeséget csinál. Abban reménykedtek Niall elfelejt, hónapok, évek kérdése, de el felejt. Hisz neki ez lenne a legjobb!
***
A kórház után anyám lakásába mentünk. Kipakoltunk, s én amint tudtam ágyba bújtam, hisz nagyon elfáradtam. Vonatozás, kezelés... egy nap leforgása alatt ez azért sok nekem.
Mikor elaludtam, még nem volt kint sötét, csak olyan félhomály. Még épp hogy hallottam ahogy az alattam lévő garázsban elindul anya kocsija, de nem törődvén vele, inkább elaludtam. Arra gondoltam talán üzletbe megy,vagy valami ilyesmi, viszont tévedtem. Nelly-hez ment. Látta hogy Nelly kocsija a ház előtt áll így habozás nélkül az ajtóhoz veretett.
*Kopp-kopp*-dörömbölt, s mikor Nelly kinyitotta az ajtót hangos sikításban tört ki. Nem tudta mire vélni anyám látogatását, de nem is akart rajta gondolkodni inkább csak magához ölelte.
-Bree!-zokogott karjai közt.
-Ugye beengedsz.-mosolygott.
-Persze!-állt félre.-Gyere a nappaliba. Foglalj helyet!
Leültek s Nelly izgatottan várja hogy végre megtudja mi a fene történt velem. Viszont anyám sem húzta az időt.
-Megjelent nálam hogy elakar szökni! Melyik anya mondja azt a lányának hogy nem megy vele? Egy távoli tanyára mentünk, hisz nem akarta hogy elérjétek.-kezdett bele.
-Most ő küldött?
-Azt sem tudja, hogy eljöttem.
-Miért, még mindig a tanyán van?
-Nem, már hazajöttünk.
-Hogy hogy?
-Hát... Te tudtad hogy nem jár a kezelésekre?
-De, hisz nekem azt mondta Harry elhordja őt.
-Akkor hazudott. Nem járt a kezelésekre, így az egyik nap egy hatalmas vértócsában találtam rá. Azonnal mentőt hívtam, s az ottani kórházban kiderült hogy áttétek képződtek szerte szét a testében. Java részét eltávolították műtéttel, de...
-De?
-De volt egy az agyában. Egy olyan daganat amely a memóriájáért felelős részt nyomja. Tehát mindent elfeljetett. Vagyis én az élete nagy részét elmeséltem neki, de ő szinte alig emlékszik valamire. Tudja hogy van egy Nelly barátnője, vagy tudja hogy miken ment keresztül, csak mégsem érzi át.
-Ez lehetetlen...-csóvátla a fejét Nelly a könnyeivel küszköve. Ép hogy visszatértem, de mégis messzeb állok tőle mint mikor elmentem.-És Niall?-jutott rögtön Nelly eszébe.
-Nem tudom...Azért jöttem el, hogy veled megbeszéljem. Mert mi van ha találkoznak és Jen nem ismeri fel?
-Abba Niall belehalna. Így is maga alatt van. Azóta hogy Jen elment szinte alig mozdult ki otthonról. Sőt! Ma reggel Liam azzal hívott fel, hogy Niall feladja a világ összes nőjét és inkább csak Jen-t szereti. És hát ez mind szép és jó, meg persze romantikus, de mindezek mellett merő ostobaság.
-Viszont mi van ha meglátná az arcát és hirtelen minden eszébe jutna?
-Ez is benne van a pakliban... Oh, Bree!- ölelte át.-Annyira örülök, hogy visszatértetek!
-Sajnálom...-suttogta Niall, majd nagyot taszítva az ajtón kilépett a hely mögötti sikátorba. A fejét fogta és csak körbe körbe mászkált. Dühös és szomorú volt. Dühös volt magára hogy képes volt belemenni egy ilyen játékba. Szomorú, hisz már kezdte felfogni, hogy lehet soha többé nem láthat már. Hirtelen ujjai ökölbe szorultak a hajában majd a mellette álló kukába rúgott, ami néhány billegés után feldőlt hatalmas zajt csapva. Niall az ég felé ordított majd hirtelen összerogyott. "Az egész világom középpontja volt. -motyogta magában- Feketére festettem volna a napot is a kedvéért. Csak kérnie kellett volna, és én az utolsó csepp véremig azon munkálkodom, hogy teljesítsem bármilyen kérését. Csak boldognak akartam látni. Csak szeretni akartam!"
-Haver!-futott oda mellé Liam, amint észrevette hogy eltűnt.-Veled meg mi a fene történt?
-Már az sem tudom melyikünk a hibás!-nézett fel barátjára sírástól vörös szemekkel.
-Már megint ez?-forgatta szemeit.-Gyere menjünk haza.
Liam felsegítette, majd egy taxiba ültette. Megvárták Zayn-t s indultak is haza.
-Menj aludni!-szólt miután beléptek a házba.
Niall nem válaszolt, csak erőtlenül felcammogott.
***
-Köszönjük a sok segítséget.-rázta meg anyám a doki kezét. Arcát csókokkal halmozta el, s könnyes búcsút véve elindultunk a vonatállomás felé.
A pusztaság közepén álló peronnál csak mi vártunk a London felé tartó vonatra. Lábammal a földön lévő köveket rugdaltam, míg anyám a csomagjainkon ülve bámulta a messzi sineket. Mások számára teljesen elképzelhetetlen az az érzés mikor szeretsz valakit, tudod hogy szereted, nem csak érzed hanem tudod is, viszont az arcára nem emlékszel. Legszívesebben felpofoztam volna az agyam. Hogy lehet ez? Van talán ennél nagyobb kín? Néhány emlékfoszlányaim vannak csupán. Diana-ról, nagyiról, gyermekkori élményekről. S ennél fájóbb dolog nincs is, minthogy ne tudd azt, miért is vagy az, aki vagy! Hisz minden ember mögött van egy történet. Van egy oka annak, hogy ők ilyenek. Nem azért ilyenek, mert ilyenek szeretnének lenni. Valami a múltban történt velük, ami miatt ilyenek lettek. De mi van akkor, ha én nem emlékszem a saját történetemre?
-Ott jön!-pattant fel anyám, mikor a messzi fák között egy hatalmas füstfelhőt, majd egy vonatot látott meg. Mikor a vonat megállt mi felszálltunk rá, s a szinte üres kabinok közül beültünk az egyikbe. Csomagjainkat a lábunk alatti tárolóba raktuk, majd kényelmesen elhelyezkedve indultunk el. Anya szótlan volt, de hát mit is mondhatott volna.
Néhány óra zakatolás után megérkeztünk, s egy taxival a kórházba indultunk. London. A jó öreg London. Ez is milyen furcsa. A városra emlékszem. A helyekre, utcákra, butikokra. Emlékeztem rájuk, tudtam hogy hol vannak, csupán csak azt nem tudtam miért is emlékszem rájuk. Mikor a kocsi lelasított az egyik piros lámpánál egy virágüzlet mellett álltunk meg. Tudtam hogy ismerem, tudtam hogy itt már jártam. De vajon miért?
A kórházban az emberek nagyon kedvesek voltak velem. A nevemen szólítottak, ismertek. Azt mondták még ma elkell kezdenem az új fajta kezelést, mivel fenn áll a veszélye hogy mégtöbb emlékemet veszítem el.
***
-Sajnálom.-kért bocsántot a múlt estéért Niall a két sráctól.
-Ezt inkább mi sajnáljuk. Nem szabadott volna ilyen helyre vinnünk téged. Még nem állsz rá készen.
-És soha nem is fogok!-vágott közbe.
-Hogy érted ezt?-kérdezett vissza Liam.
-Tudom, hogy természet feletti csoda lenne hogy Jen visszajön hozzám, viszont én képtelen vagyok mást szeretni. Képtelen vagyok valaha is úgy nézni bárki vagy bármi másra, mint rá. Éjjel is mikor az a csaj rámmászott, én hallottam magamban a hangját. Jen hangját ahogy azt suttogja: "Ő nem én vagyok, és soha nem is lesz!"
-Ez hülyeség!-rázta meg a fejét Liam.
-Totál olyan mintha apácának vonulnál.-nézett értetlenül Zayn.
-Igen, csak srácba. Lehet hogy most így érzel, de egyedül majd nem fogod tudni leélni az életed!
-De!-védte meg igazát Niall.
Zayn-ék látták hogy nem lehet Niall fejére ép érvekkel hatni így úgy döntöttek megvárják míg saját maga rájön, mekkora hülyeséget csinál. Abban reménykedtek Niall elfelejt, hónapok, évek kérdése, de el felejt. Hisz neki ez lenne a legjobb!
***
A kórház után anyám lakásába mentünk. Kipakoltunk, s én amint tudtam ágyba bújtam, hisz nagyon elfáradtam. Vonatozás, kezelés... egy nap leforgása alatt ez azért sok nekem.
Mikor elaludtam, még nem volt kint sötét, csak olyan félhomály. Még épp hogy hallottam ahogy az alattam lévő garázsban elindul anya kocsija, de nem törődvén vele, inkább elaludtam. Arra gondoltam talán üzletbe megy,vagy valami ilyesmi, viszont tévedtem. Nelly-hez ment. Látta hogy Nelly kocsija a ház előtt áll így habozás nélkül az ajtóhoz veretett.
*Kopp-kopp*-dörömbölt, s mikor Nelly kinyitotta az ajtót hangos sikításban tört ki. Nem tudta mire vélni anyám látogatását, de nem is akart rajta gondolkodni inkább csak magához ölelte.
-Bree!-zokogott karjai közt.
-Ugye beengedsz.-mosolygott.
-Persze!-állt félre.-Gyere a nappaliba. Foglalj helyet!
Leültek s Nelly izgatottan várja hogy végre megtudja mi a fene történt velem. Viszont anyám sem húzta az időt.
-Megjelent nálam hogy elakar szökni! Melyik anya mondja azt a lányának hogy nem megy vele? Egy távoli tanyára mentünk, hisz nem akarta hogy elérjétek.-kezdett bele.
-Most ő küldött?
-Azt sem tudja, hogy eljöttem.
-Miért, még mindig a tanyán van?
-Nem, már hazajöttünk.
-Hogy hogy?
-Hát... Te tudtad hogy nem jár a kezelésekre?
-De, hisz nekem azt mondta Harry elhordja őt.
-Akkor hazudott. Nem járt a kezelésekre, így az egyik nap egy hatalmas vértócsában találtam rá. Azonnal mentőt hívtam, s az ottani kórházban kiderült hogy áttétek képződtek szerte szét a testében. Java részét eltávolították műtéttel, de...
-De?
-De volt egy az agyában. Egy olyan daganat amely a memóriájáért felelős részt nyomja. Tehát mindent elfeljetett. Vagyis én az élete nagy részét elmeséltem neki, de ő szinte alig emlékszik valamire. Tudja hogy van egy Nelly barátnője, vagy tudja hogy miken ment keresztül, csak mégsem érzi át.
-Ez lehetetlen...-csóvátla a fejét Nelly a könnyeivel küszköve. Ép hogy visszatértem, de mégis messzeb állok tőle mint mikor elmentem.-És Niall?-jutott rögtön Nelly eszébe.
-Nem tudom...Azért jöttem el, hogy veled megbeszéljem. Mert mi van ha találkoznak és Jen nem ismeri fel?
-Abba Niall belehalna. Így is maga alatt van. Azóta hogy Jen elment szinte alig mozdult ki otthonról. Sőt! Ma reggel Liam azzal hívott fel, hogy Niall feladja a világ összes nőjét és inkább csak Jen-t szereti. És hát ez mind szép és jó, meg persze romantikus, de mindezek mellett merő ostobaság.
-Viszont mi van ha meglátná az arcát és hirtelen minden eszébe jutna?
-Ez is benne van a pakliban... Oh, Bree!- ölelte át.-Annyira örülök, hogy visszatértetek!
2013. szeptember 9., hétfő
II. évad - Tizenkettedik rész
Már néhány napja itt nyomorgok ebben a csupasz kórházban. A nő aki az anyámnak mondja magát minden pillanatban mellettem van, s oly odaadással van felém, hogy kezdem teljesen elhinni neki, hogy valóban ő az a nő, aki a világra hozott. Nagyon élvezem a társaságát. Mindig arról beszél miken mentem keresztül, s megmondom őszintén még magam is elszörnyedtem mindazon amit mesélt.
-És milyen volt?-kérdeztem.
-A pici? Csodálatos, egy valódi tündér. Sajnos, én nem találkozhattam vele, de temérdeknyi képet és videót mutattál nekem róla.
Ahogy óvatosan végigvezettem a hasamon kezeim, éreztem a császármetszés hegeit. Egy pillanatra Diana arca jutott az eszembe.
-Szőke volt és csodakék szemeivel szinte mindig mosolygott...-motyogtam.
-Igen!-bólintott rá anyám.- Csak nem emlékszel rá?
-Egy pillanatra mintha eszembe jutott volna az arca.-magyaráztam. -És az apa? Róla alig meséltél nekem. Miért?
-Nos az apa. Tudod ő végette vagyunk most itt. Mármint hogy nem a kórházban, hanem Anglia ezen részén.
-Hogy érted ezt? Elüldözött?
-Nem, szó sincs ilyenről...-rázta meg a fejét, s próbálta összeszedni a gondolatait.-Négy-öt éve ismerted meg. Boldogok voltatok. Nagyon boldogok. Utána, a fene tudja miért, Niall megcsalt téged, s mikor megtudtad kiborultál majd elhagytad. Ő drogokba menekült, viszont mikor megszületett Diana megígérte hogy leszokik. Míg elvonón volt, te lefeküdtél, nem is egyszer,-hangsúlyozta- a legjobb barátjával. Mikor visszajött és megtudta nagyon összevesztetek, s te úgy döntöttél elszöksz, velem.
-Szerettem?
-Hidd el, még most is szereted! Csak nem emlékszel rá.
-Meglehet.-mosolyodtam el.
Fáradtan dőltem hátra az ágyon, s beteg, mozdulatlan szemmel a mennyezetet bámultam. Arra gondoltam, hogy milyen furcsa is. Nem emlékszem rá. Még csak az arcát sem tudom felidézni. Annyit tudok csupán, hogy szeretem! S igaza van anyámnak, még most is szeretem. Azok után amit anya elmesélt, azok után amit vele átéltem. A legtöbb ember aki hallaná a történetem, talán azt mondaná hülye vagyok, hogy még most is így érzek, de én egyszerűen nem tehetek róla. Nem tudom őt nem szeretni. A hangját, az arcát, de mégcsak a testvonásait sem tudom felidézni, mégis úgy érzem soha nem leszek képes nélküle újra szerelembe esni.
***
-Készen vagytok már?-kiabált fel Liam.
-Naná!-loholt le Zayn.
Mikor Niall meghalotta Liam-et már az övét csatolta. Egy utolsó pillantást vetett magára a tükrében. "Szívdöglesztő vagy!"-viszhangoztak a szokásos dícsérő szavaim a fülében. Mindig ezzel bíztattam ha indult valahova. Ez már afféle kihagyhatatlan lépés volt. Mint ahogy a zoknidat is mindig felveszed indulás előtt, így ezt a mondatot sem hagyhattam el soha. Egy apró csókot nyomott a tükör sarkában lévő képemre s már el is készült.
Egy nem messzi clubba mentek egy kicsit kikapcsolódni, míg Harry a szüleinél, Louis pedig El-nél volt. A taxi a ház előtt várt rájuk, s ők jóhangulatban szálltak be. Nem terveztek olyan nagy csajozós estét, hisz Liam-nek és Zayn-nek is barátnöje volt, csupán csak azt akarták elkerülni,hogy a mai is olyan szürke este legyen mint az eddigiek.
Mikor megérkeztek a helyre temérdeknyi ember fogadta őket. A zene basszusát már az utcán is érezni lehetett, ami mégjobban meghozta a srácok kedvét.
-Ezer éve nem voltam ilyen helyen.-kapta vállai alá két barátját, majd széles vigyorral indultak befelé. A táncparkett tele volt miniruhában vonagló lányokkal és szinte hulla részeg pasikkal. A zene csak úgy üvöltött, s Niall úgy érezte nincs is ennél jobb hely, hogy kicsit elfelejtse a gondolatait.
Mind a hárman egy centit sem ittak. Az estét és a hangulatot akarták élvezni, nem a piát. Először egy "csendesebbnek" mondható asztalhoz ültek le viszont hamar belátták hogy itt aztán nem fognak tudni cseverészni. Liam elkapta barátjai kezét, s egészen a táncparkett közepéig rángatta őket.
-És most rázzátok!-üvöltötte majd nekiállt eszeveszettül táncolni. Niall és Zayn se vigyorgott oknélkül tovább, hanem azonnal nekikezdtek a táncnak.
***
-Mutatsz nekem róla képet?-pislogtam anyámra.
-Nem tudok!
-Az hogy létezik?
-Nem hoztál magaddal egyetlen képet sem, mivel nagyon elszántan próbáltad meg elfeljeteni a múltad.
-Kár...-hajtottam le a fejem. Milyen ostoba is voltam! Hagytam hogy a szívem helyet az eszem diktáljon, s ebbe most jól belefürödtem. Egyáltalán mit gondoltam? ...
-Jó napot!-lépett be hozzák a dokim.
-Magának is.-ugrott fel anyám, s tágra nyílt szemekkel várta a doktor szavait.
-Jó hírek?-toltam magam feljebb az ágyon.
-Inkább semlegesek. Nos, néhány vizsgálat elvégzése után arra jutottunk hogy a daganat az agyában pont az agy memóriájáért felelős részét nyomja. Vagyis a főleg az emlékező képességének érzelmi vonatkozású részeit.
-Azaz a daganat miatt nem emlékszem az eddigi életemre?
-Pontosan.
-Mit tud tenni ez ellen?-kérdezte anyám.
-Kemoterápiát javaslok, mivel a műtét borzasztóan veszélyes lenne.
-Mennyire borzasztóan?
-Nos ha úgy dönt szeretné a műtétet akkor csak nagyon kis százalék az esélye arra hogy túlélje. Nagyobb a valószinűsége annak, hogy valamelyik agyi idege károsodik ami a legjobb esetben is teljes bénulással járhat.
-Teljes bénulás?-ismételte anyám a doktor szavait.
-Igen. Ezért a legbiztonságosabb a kemoterápia minnél hamarabbi elkezdése lenne.
-Rendben.-bólogattam.
-Viszont a maga érdekében, és nem a kórházunk ellen szólva, de higgye el jobban teszi ha ezt a kezelést nem itt hanem, mondjuk Londonban kezdi. A mi kórházunk, ahogy maguk is látják vidéki kórház. Itt szinte alig foglalkozunk ilyen betegekkel, mint ön. És ha jól tudom mielőtt ide jött volna ott kezdte a kezelést.
-Igen.-szólt közbe anya.
-Ezért lenne legjobb döntés a Londoni kórház.
-Rendben, köszönjük.-mosolyogtam, majd miután a doki elhagyta a szobát anyámra néztem. Hisz most ő volt a múltam.
-Gondolom nem kérdés, hogy hogyan tovább.-mondta.
-Egy pillanatra sem gondolkodtam el rajta!
-Akkor irány haza!
***
A srácok kezdtek egyre jobban fáradni. Már vagy két órája buliztak, viszont a hangulat még mindig ugyan olyan vad és eszméletlen volt.
-Hé Niall!-kiabált Zayn.-Nem hoznál valamit inni? Mindjárt elájulok.-nevetett majd az asztaluk felé vette az irányt, ahol Liam és a többi régi haverjuk nevetgéltek.
-Három szűz mohitot kérek!-üvöltötte a csaposnak Niall, mikor a bárpulthoz ért. Míg arra várt, hogy elkészüljenek az italjaik, háttal nekidőlt a pultnak s a tömeget kezdte el bámulni. A parkett minden egyes négyzetcentijén táncolt valaki, s nem volt ez másként az asztaloknál sem. A dj is remekül nyomta.
-Csak nem keresel valakit!-állt oda Niall mellé egy karcsú, barna hajú lány.
-Nem, dehogy! Senkit!-mosolyodott el Niall.
-Nos akkor, Susanne vagyok.-nyújtotta a kezét kézfogásra az eddig Niall számára ismeretlen lány.
-Nagyon örülök. Niall vagyok!-fogta meg a kezét.
-Oh, micsoda férfias kezek. A barátnőd is biztos sokat dícséri.
-Nincs barátnőm...-fordult a pult felé, mivel elkészültek a kikért italjaik.
-Ne viccelj már! Egy ilyen srácnak biztos van barátnője.
-Pedig nincs.-mosolygott.-Nekem most mennem kell. Remélem még összefutunk.-majd sietős léptekkel elindult az asztaluk felé.
-Haver! Majd szomjan haltam.-mondta Liam majd elkapta a poharat s hangos koccintás után fenékig ürítette.
-A fenébe is partyzni jöttük vagy mi fene!-állt fel az egyik régebbi barátjuk.-Irány a táncparkett!
Majd mindannyian egyszerre elindultak. Egy kisebb körbe rázódtak össze s utána indulhatott a "táncpárbaj". Liam a szokásos 1, 2, 3, Flick-el kezdte amit Zayn Jackson mozdulatokkal überelt. Niall először egy ír néptánc féleséggel indított majd áttért a laza kézmozdulatokra.
-Oh bocs!-mondta mikor megérezte hogy egy mögötte álló lány lábát szinte laposra taposta.-Susanne?-kapott a homlokára mikor megfordult.
-Niall!-válaszolt a lány.
-Mondtam hogy még találkozunk.
-Hát, én nagyon reméltem!
Niall csak mosolygott majd a tömeg lökdösésének hála újra megtaposta Susanne lábfejét.
-Kereshetnénk valami nyugisabb részt.-mosolygott.
-Nem is tudom.-tűnődött Niall, viszont még mielőtt válaszolhatott volna, a lány karon ragadta, s a VIP rész felé húzta. Ott belebökte az egyik fotelba, majd ő is mellé ült.
-Te nem vagy semmi.-nevetett Niall.
-De te sem!-válaszolt Susanne, s alig engedte hogy Niall bármit is csináljon azonnal neki esett a szájának, majd vadul csókolni kezdte szőke prédáját. Aki igaz az elejével még tiltakozott, de belátta jobb ha enged. Susanne nagyon akaratos volt. Néhány perc után már Niall ölében vonaglott. Kezeit végig vezette Niall izmos testén, egészen az övéig.
-Állj, állj, állj!-kapott észbe Niall, majd lenyomta magáról Susanne-t.
-Túl rámenős vagyok? De hisz az nem szokott baj lenni.
-Nem, vagyis igen... Figyelj azt hiszem hazudtam.
-Nekem? Te? Mégis miben?
-Mikor azt kérdezted, keresek-e valakit a tömegben, és én azt mondtam hogy nem. Akkor nem mondtam igazat. A mennyasszonyomat kerestem. Azt a lányt akit én eljegyeztem.-majd lelökve magáról Susanne-t elviharzott.
-És milyen volt?-kérdeztem.
-A pici? Csodálatos, egy valódi tündér. Sajnos, én nem találkozhattam vele, de temérdeknyi képet és videót mutattál nekem róla.
Ahogy óvatosan végigvezettem a hasamon kezeim, éreztem a császármetszés hegeit. Egy pillanatra Diana arca jutott az eszembe.
-Szőke volt és csodakék szemeivel szinte mindig mosolygott...-motyogtam.
-Igen!-bólintott rá anyám.- Csak nem emlékszel rá?
-Egy pillanatra mintha eszembe jutott volna az arca.-magyaráztam. -És az apa? Róla alig meséltél nekem. Miért?
-Nos az apa. Tudod ő végette vagyunk most itt. Mármint hogy nem a kórházban, hanem Anglia ezen részén.
-Hogy érted ezt? Elüldözött?
-Nem, szó sincs ilyenről...-rázta meg a fejét, s próbálta összeszedni a gondolatait.-Négy-öt éve ismerted meg. Boldogok voltatok. Nagyon boldogok. Utána, a fene tudja miért, Niall megcsalt téged, s mikor megtudtad kiborultál majd elhagytad. Ő drogokba menekült, viszont mikor megszületett Diana megígérte hogy leszokik. Míg elvonón volt, te lefeküdtél, nem is egyszer,-hangsúlyozta- a legjobb barátjával. Mikor visszajött és megtudta nagyon összevesztetek, s te úgy döntöttél elszöksz, velem.
-Szerettem?
-Hidd el, még most is szereted! Csak nem emlékszel rá.
-Meglehet.-mosolyodtam el.
Fáradtan dőltem hátra az ágyon, s beteg, mozdulatlan szemmel a mennyezetet bámultam. Arra gondoltam, hogy milyen furcsa is. Nem emlékszem rá. Még csak az arcát sem tudom felidézni. Annyit tudok csupán, hogy szeretem! S igaza van anyámnak, még most is szeretem. Azok után amit anya elmesélt, azok után amit vele átéltem. A legtöbb ember aki hallaná a történetem, talán azt mondaná hülye vagyok, hogy még most is így érzek, de én egyszerűen nem tehetek róla. Nem tudom őt nem szeretni. A hangját, az arcát, de mégcsak a testvonásait sem tudom felidézni, mégis úgy érzem soha nem leszek képes nélküle újra szerelembe esni.
***
-Készen vagytok már?-kiabált fel Liam.
-Naná!-loholt le Zayn.
Mikor Niall meghalotta Liam-et már az övét csatolta. Egy utolsó pillantást vetett magára a tükrében. "Szívdöglesztő vagy!"-viszhangoztak a szokásos dícsérő szavaim a fülében. Mindig ezzel bíztattam ha indult valahova. Ez már afféle kihagyhatatlan lépés volt. Mint ahogy a zoknidat is mindig felveszed indulás előtt, így ezt a mondatot sem hagyhattam el soha. Egy apró csókot nyomott a tükör sarkában lévő képemre s már el is készült.
Egy nem messzi clubba mentek egy kicsit kikapcsolódni, míg Harry a szüleinél, Louis pedig El-nél volt. A taxi a ház előtt várt rájuk, s ők jóhangulatban szálltak be. Nem terveztek olyan nagy csajozós estét, hisz Liam-nek és Zayn-nek is barátnöje volt, csupán csak azt akarták elkerülni,hogy a mai is olyan szürke este legyen mint az eddigiek.
Mikor megérkeztek a helyre temérdeknyi ember fogadta őket. A zene basszusát már az utcán is érezni lehetett, ami mégjobban meghozta a srácok kedvét.
-Ezer éve nem voltam ilyen helyen.-kapta vállai alá két barátját, majd széles vigyorral indultak befelé. A táncparkett tele volt miniruhában vonagló lányokkal és szinte hulla részeg pasikkal. A zene csak úgy üvöltött, s Niall úgy érezte nincs is ennél jobb hely, hogy kicsit elfelejtse a gondolatait.
Mind a hárman egy centit sem ittak. Az estét és a hangulatot akarták élvezni, nem a piát. Először egy "csendesebbnek" mondható asztalhoz ültek le viszont hamar belátták hogy itt aztán nem fognak tudni cseverészni. Liam elkapta barátjai kezét, s egészen a táncparkett közepéig rángatta őket.
-És most rázzátok!-üvöltötte majd nekiállt eszeveszettül táncolni. Niall és Zayn se vigyorgott oknélkül tovább, hanem azonnal nekikezdtek a táncnak.
***
-Mutatsz nekem róla képet?-pislogtam anyámra.
-Nem tudok!
-Az hogy létezik?
-Nem hoztál magaddal egyetlen képet sem, mivel nagyon elszántan próbáltad meg elfeljeteni a múltad.
-Kár...-hajtottam le a fejem. Milyen ostoba is voltam! Hagytam hogy a szívem helyet az eszem diktáljon, s ebbe most jól belefürödtem. Egyáltalán mit gondoltam? ...
-Jó napot!-lépett be hozzák a dokim.
-Magának is.-ugrott fel anyám, s tágra nyílt szemekkel várta a doktor szavait.
-Jó hírek?-toltam magam feljebb az ágyon.
-Inkább semlegesek. Nos, néhány vizsgálat elvégzése után arra jutottunk hogy a daganat az agyában pont az agy memóriájáért felelős részét nyomja. Vagyis a főleg az emlékező képességének érzelmi vonatkozású részeit.
-Azaz a daganat miatt nem emlékszem az eddigi életemre?
-Pontosan.
-Mit tud tenni ez ellen?-kérdezte anyám.
-Kemoterápiát javaslok, mivel a műtét borzasztóan veszélyes lenne.
-Mennyire borzasztóan?
-Nos ha úgy dönt szeretné a műtétet akkor csak nagyon kis százalék az esélye arra hogy túlélje. Nagyobb a valószinűsége annak, hogy valamelyik agyi idege károsodik ami a legjobb esetben is teljes bénulással járhat.
-Teljes bénulás?-ismételte anyám a doktor szavait.
-Igen. Ezért a legbiztonságosabb a kemoterápia minnél hamarabbi elkezdése lenne.
-Rendben.-bólogattam.
-Viszont a maga érdekében, és nem a kórházunk ellen szólva, de higgye el jobban teszi ha ezt a kezelést nem itt hanem, mondjuk Londonban kezdi. A mi kórházunk, ahogy maguk is látják vidéki kórház. Itt szinte alig foglalkozunk ilyen betegekkel, mint ön. És ha jól tudom mielőtt ide jött volna ott kezdte a kezelést.
-Igen.-szólt közbe anya.
-Ezért lenne legjobb döntés a Londoni kórház.
-Rendben, köszönjük.-mosolyogtam, majd miután a doki elhagyta a szobát anyámra néztem. Hisz most ő volt a múltam.
-Gondolom nem kérdés, hogy hogyan tovább.-mondta.
-Egy pillanatra sem gondolkodtam el rajta!
-Akkor irány haza!
***
A srácok kezdtek egyre jobban fáradni. Már vagy két órája buliztak, viszont a hangulat még mindig ugyan olyan vad és eszméletlen volt.
-Hé Niall!-kiabált Zayn.-Nem hoznál valamit inni? Mindjárt elájulok.-nevetett majd az asztaluk felé vette az irányt, ahol Liam és a többi régi haverjuk nevetgéltek.
-Három szűz mohitot kérek!-üvöltötte a csaposnak Niall, mikor a bárpulthoz ért. Míg arra várt, hogy elkészüljenek az italjaik, háttal nekidőlt a pultnak s a tömeget kezdte el bámulni. A parkett minden egyes négyzetcentijén táncolt valaki, s nem volt ez másként az asztaloknál sem. A dj is remekül nyomta.
-Csak nem keresel valakit!-állt oda Niall mellé egy karcsú, barna hajú lány.
-Nem, dehogy! Senkit!-mosolyodott el Niall.
-Nos akkor, Susanne vagyok.-nyújtotta a kezét kézfogásra az eddig Niall számára ismeretlen lány.
-Nagyon örülök. Niall vagyok!-fogta meg a kezét.
-Oh, micsoda férfias kezek. A barátnőd is biztos sokat dícséri.
-Nincs barátnőm...-fordult a pult felé, mivel elkészültek a kikért italjaik.
-Ne viccelj már! Egy ilyen srácnak biztos van barátnője.
-Pedig nincs.-mosolygott.-Nekem most mennem kell. Remélem még összefutunk.-majd sietős léptekkel elindult az asztaluk felé.
-Haver! Majd szomjan haltam.-mondta Liam majd elkapta a poharat s hangos koccintás után fenékig ürítette.
-A fenébe is partyzni jöttük vagy mi fene!-állt fel az egyik régebbi barátjuk.-Irány a táncparkett!
Majd mindannyian egyszerre elindultak. Egy kisebb körbe rázódtak össze s utána indulhatott a "táncpárbaj". Liam a szokásos 1, 2, 3, Flick-el kezdte amit Zayn Jackson mozdulatokkal überelt. Niall először egy ír néptánc féleséggel indított majd áttért a laza kézmozdulatokra.
-Oh bocs!-mondta mikor megérezte hogy egy mögötte álló lány lábát szinte laposra taposta.-Susanne?-kapott a homlokára mikor megfordult.
-Niall!-válaszolt a lány.
-Mondtam hogy még találkozunk.
-Hát, én nagyon reméltem!
Niall csak mosolygott majd a tömeg lökdösésének hála újra megtaposta Susanne lábfejét.
-Kereshetnénk valami nyugisabb részt.-mosolygott.
-Nem is tudom.-tűnődött Niall, viszont még mielőtt válaszolhatott volna, a lány karon ragadta, s a VIP rész felé húzta. Ott belebökte az egyik fotelba, majd ő is mellé ült.
-Te nem vagy semmi.-nevetett Niall.
-De te sem!-válaszolt Susanne, s alig engedte hogy Niall bármit is csináljon azonnal neki esett a szájának, majd vadul csókolni kezdte szőke prédáját. Aki igaz az elejével még tiltakozott, de belátta jobb ha enged. Susanne nagyon akaratos volt. Néhány perc után már Niall ölében vonaglott. Kezeit végig vezette Niall izmos testén, egészen az övéig.
-Állj, állj, állj!-kapott észbe Niall, majd lenyomta magáról Susanne-t.
-Túl rámenős vagyok? De hisz az nem szokott baj lenni.
-Nem, vagyis igen... Figyelj azt hiszem hazudtam.
-Nekem? Te? Mégis miben?
-Mikor azt kérdezted, keresek-e valakit a tömegben, és én azt mondtam hogy nem. Akkor nem mondtam igazat. A mennyasszonyomat kerestem. Azt a lányt akit én eljegyeztem.-majd lelökve magáról Susanne-t elviharzott.
2013. szeptember 4., szerda
II. évad - Tizenegyedik rész
Miután Nelly elment, Harry újból erőt vett magán. Nagy levegőt vett és kopogtatott Niall szobaajtaján.
-Bújj be!-hallatszott Niall hangja. Harry óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd belépett. Niall, ölében a laptoppal ücsörgött az ágya közepén.
-Mit csinálsz?-állt meg az ágy végében.
-Zenét hallgatok, olvasgatok...
-Az jó...-mondta, s azon gondolkodott hogyan kezdjen neki. Hiába tanulta be a szövegét,most valahogy egy szó se jutott az eszébe.
-Csak ezért jöttél?-nézett fel rá Niall.
-Igen!-válaszolt gyorsan.-Vagyis... vagyis nem.
-Hát akkor?
-Bocsánat.-sütötte le a szemét. Niall csak sóhajtott, majd lecsukta a laptopot és az éjjeli szekrényére tette. Kezével óvatosan megütögette a mellette lévő párnát, utalva ezzel Harry-nek arra hogy foglaljon helyet. Harry félve ült le. A szíve a torkában dobogott s már készen állt kivédeni Niall ütéseit, ha mégis feltörne belőle a harag. Harry féloldalasan leült, majd félve pillantott Niall arcára.
-Nem tudok megbocsájtani.-sóhajtott, majd a fejét csóválta.-Egyszerűen nem megy, pedig én próbálkozom. De tudod ez roppant nehéz, főleg így hogy naponta látlak, és naponta eszembe jut mit tettetek Jen-nel.
"Haladás!"-gondolta magában Harry. Hisz Niall már úgy fogalmazott a megcsalásban, hogy ketten követték el, s ez már haladásnak számít, hogy már nem csak őt hibáztassa.
-Akárhányszor megláttlak, azonnal elémugrik az a kép ahogy ép az ágyban hancúroztok, és olyankor elmegy a kedvem szinte mindentől.-folytatta.-De tudom, én is, és Jen is ugyan úgy hibásak vagyunk. De hát igen kevés mesélnivaló lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad.-mosolyodott el.
Harry látta, hogy Niall próbálkozik, és már tényleg lenyugodott.
-Szeretném ha tudnád, hogy sose tenném újra ezt veled. Azt se tudom akkor mi ütött belém, hogy képes voltam erre. El felejtettem milyen sokat is jelent ő neked. Csak magamra és a hülyeségeimre tudtam gondolni. Nagyon megbántam.
-Mindannyiunkkal történik egy s más. Ilyen az élet. Bele kell törődni. Én is sok hülyeséget csináltam. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje.
Harry ezt a beszélgetést egy afféle kibékülés félének könyvelte el. Már nem félt Niall-tól. Már nem volt benne félelem. Újra kezdte érezni a kettejük közti barátságot.
-Keresed még Jen-t?
-Természetesen!
-Gondolod hogy valaha is megtalálod?
-Csak reménykedni tudok. Viszont egy biztos! Soha nem adom fel. Figyelemmem követem az összes netes fiókját, hátha ott majd találok valami hírt róla.
-Szóval még mindig nem mondtál le róla!
-Sosem fogok! Abban reménykedem, hogy rájön, hogy rosszul döntött és hazatért hozzám. Vagy abban hogy egszer majd véletlenül összefutunk valahol.
-És ha majd jön egy másik lány?
-Nem lesz "másik" lány. Nekem csak Ő kell!
-Tudod, amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.
-De mi van ha az a bezárult ajtó egyszer újra kinyílik?
-Abban csak reménykedni lehet...
***
-Nővért! Nővért!-üvöltözött felettem anyám, mikor négy heti kóma után, hirtelen felnyitottam a szemem és vért kezdtem hányni.Teljesen sápadt voltam és erőtlen. Csakis annyit éreztem hogy szinte mindenhonnét a vérem folyik. A torkom és a nyelőcsövem is megtelt vérrel, s már alig kaptam levegőt. Láttam ahogy egy fiatalabb nő felém rohan s azonnal felültet. Egy kisebb kancsót tett elém, mutatva ebbe köhögjem fel a vért. Nem tehetett velem mást. Csak várta hogy felköhögjem amit bírok, s mikor elájultam, hátradöntött és egy rugalmas csövet vezetett le a torkomon. Azt hiszem ezt hívják intubálásnak. Nem igen voltam magamnál, viszont a hangokat még hallottam. Érteni viszont szinte semmit nem értettem meg belőle.
-Ez meg mi volt?-kérdezte anyám a nővérkét.
-Felébredt!-mosolygott.
-És ez mindig ilyen brutális?-simította végig az arcomat.
-A legtöbb esetnél igen. Mostantól, már bármelyik percben magához térhet! Ha ez megtörténne kérem jelezze.
-Rendben.-bólogatott majd leült mellém.
Szemei másodpercenként cikáztak. Hol rám, hol az órájára nézett. Azt várta, hogy megmozduljak. Hogy csináljak valamit. Akármit! És hát, nem vicces? Hogy micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, és jövőbeli terv, s elég csupán egy daganat valahol a zsigerek közt, s máris minden szerte foszlik!
-Hol vagyok?-nyöszörögtem alig húsz perc eltelte után.
-Kórházban vagy drágám. De nyugodj meg! Már minden rendben!
-Maga meg mégis kicsoda?-pattantam fel az ágyban. Hirtelen nem tudtam ki ül mellettem. Ismerős volt az arca, a hangja, tudtam hogy én őt bizony ismerem, csupán azt nem hogy honnan.
-Az anyád vagyok Jen!-közeledett felém.
-Ne nyúljon hozzám. Nővér! Nővér kérem segítsen!-kezdtem észveszetten kiabálni.
-Ne, nyugodj le! Csak én vagyok az! Az édesanyád! Jen!-könnyek jelentek meg szemében, ennek ellenére én semmivel sem törődve távolodtam tőle, egyre feljebb másztva az ágyon. A nővér szinte azonnal megjelent és visszafektetett az ágyamra, majd óvatosan kihúzta az előbbi lélegeztető csövet.
-Mi a gond?-kérdezte.
-Kérem vitesse el innen ezt a nőt!-fontam össze mellkasom előtt karjaim.
-De hisz az anyád vagyok!-magyarázkodott. Viszont mindezt hiába.
A nővér megkérte hogy jöjjön ki vele, majd egy orvost is hívott.
-Hölgyem nyugodjon meg! Egy csak múló emlékezet kiesés.-nyugtatta őt, míg megérkezett a doki.
-Ez is gyakori?
-A kómából felébredőknél? Nem nagyon...-csóválta a fejét.
-Mi a probléma?-állt meg mellettük a doktor.
-Nem emlékszik a saját anyjára.-magyarázkodott.
-Kérem a kartonját.
Majd hosszas fejtörés után a doki bejött hozzám.
-Jó napot hölgyem.-köszönt illedelmesen, majd elült az ágyam végében.
-Végre egy normális ember.-mosolyogtam.-Ugye elvitték azt a tébolyult nőt, aki az anyámnak hitte magát!
-Már dolgozunk rajta. Váalzsolna nekem néhány kérdésre?
-Persze.
-Neve?
-Jen.-vágtam rá apró töprengés után.
-Családneve?
-Hát... Öhm...-nem tudtam megmondani, akárhogy törtem a fejem nem ment. A keresztnevem is csak onnan jutott eszembe hogy ez a nő aki az anyámnak titulálta magát, így hívott.
-Rendben, nincs semmi gond! Foglalkozása?
-Ez könnyű! Azt hiszem...-s míly meglepő ez sem jutott az eszembe. Mi a csuda van velem? Hogy hogy nem emlékszem az eddigi életemre? Akármennyire is próbáltam, nem jutott az eszembe semmi!
-Nyugodjon meg nincs semmi gond! Azt tudja milyen nap van ma?
-Kedd!-vágtam rá.-Igen! Kedd van! Most mosogattam!
A doki bólogatott majd kiment.
-Hölgyem, a lánya mikor mosogatott?
-Tessék?
-Azt mondta kedd van és, hogy most mosogatott.
-Az nap mikor rosszul lett kedd volt, és mosogatás utáni szunditásból ébredt vérrel teli párnával.
-Hát akkor. Valami, nagyon pici emlékezete még van. Az alap dolgok, az az a beszéd, járás, kommunikálást enm felejtette el viszont a magánjelleggüeket igen. Se a nevét, se a korát, semmit sem tud.
-És ez végleges?
-Ezt még nem tudjuk...
-Bújj be!-hallatszott Niall hangja. Harry óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd belépett. Niall, ölében a laptoppal ücsörgött az ágya közepén.
-Mit csinálsz?-állt meg az ágy végében.
-Zenét hallgatok, olvasgatok...
-Az jó...-mondta, s azon gondolkodott hogyan kezdjen neki. Hiába tanulta be a szövegét,most valahogy egy szó se jutott az eszébe.
-Csak ezért jöttél?-nézett fel rá Niall.
-Igen!-válaszolt gyorsan.-Vagyis... vagyis nem.
-Hát akkor?
-Bocsánat.-sütötte le a szemét. Niall csak sóhajtott, majd lecsukta a laptopot és az éjjeli szekrényére tette. Kezével óvatosan megütögette a mellette lévő párnát, utalva ezzel Harry-nek arra hogy foglaljon helyet. Harry félve ült le. A szíve a torkában dobogott s már készen állt kivédeni Niall ütéseit, ha mégis feltörne belőle a harag. Harry féloldalasan leült, majd félve pillantott Niall arcára.
-Nem tudok megbocsájtani.-sóhajtott, majd a fejét csóválta.-Egyszerűen nem megy, pedig én próbálkozom. De tudod ez roppant nehéz, főleg így hogy naponta látlak, és naponta eszembe jut mit tettetek Jen-nel.
"Haladás!"-gondolta magában Harry. Hisz Niall már úgy fogalmazott a megcsalásban, hogy ketten követték el, s ez már haladásnak számít, hogy már nem csak őt hibáztassa.
-Akárhányszor megláttlak, azonnal elémugrik az a kép ahogy ép az ágyban hancúroztok, és olyankor elmegy a kedvem szinte mindentől.-folytatta.-De tudom, én is, és Jen is ugyan úgy hibásak vagyunk. De hát igen kevés mesélnivaló lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad.-mosolyodott el.
Harry látta, hogy Niall próbálkozik, és már tényleg lenyugodott.
-Szeretném ha tudnád, hogy sose tenném újra ezt veled. Azt se tudom akkor mi ütött belém, hogy képes voltam erre. El felejtettem milyen sokat is jelent ő neked. Csak magamra és a hülyeségeimre tudtam gondolni. Nagyon megbántam.
-Mindannyiunkkal történik egy s más. Ilyen az élet. Bele kell törődni. Én is sok hülyeséget csináltam. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje.
Harry ezt a beszélgetést egy afféle kibékülés félének könyvelte el. Már nem félt Niall-tól. Már nem volt benne félelem. Újra kezdte érezni a kettejük közti barátságot.
-Keresed még Jen-t?
-Természetesen!
-Gondolod hogy valaha is megtalálod?
-Csak reménykedni tudok. Viszont egy biztos! Soha nem adom fel. Figyelemmem követem az összes netes fiókját, hátha ott majd találok valami hírt róla.
-Szóval még mindig nem mondtál le róla!
-Sosem fogok! Abban reménykedem, hogy rájön, hogy rosszul döntött és hazatért hozzám. Vagy abban hogy egszer majd véletlenül összefutunk valahol.
-És ha majd jön egy másik lány?
-Nem lesz "másik" lány. Nekem csak Ő kell!
-Tudod, amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.
-De mi van ha az a bezárult ajtó egyszer újra kinyílik?
-Abban csak reménykedni lehet...
***
-Nővért! Nővért!-üvöltözött felettem anyám, mikor négy heti kóma után, hirtelen felnyitottam a szemem és vért kezdtem hányni.Teljesen sápadt voltam és erőtlen. Csakis annyit éreztem hogy szinte mindenhonnét a vérem folyik. A torkom és a nyelőcsövem is megtelt vérrel, s már alig kaptam levegőt. Láttam ahogy egy fiatalabb nő felém rohan s azonnal felültet. Egy kisebb kancsót tett elém, mutatva ebbe köhögjem fel a vért. Nem tehetett velem mást. Csak várta hogy felköhögjem amit bírok, s mikor elájultam, hátradöntött és egy rugalmas csövet vezetett le a torkomon. Azt hiszem ezt hívják intubálásnak. Nem igen voltam magamnál, viszont a hangokat még hallottam. Érteni viszont szinte semmit nem értettem meg belőle.
-Ez meg mi volt?-kérdezte anyám a nővérkét.
-Felébredt!-mosolygott.
-És ez mindig ilyen brutális?-simította végig az arcomat.
-A legtöbb esetnél igen. Mostantól, már bármelyik percben magához térhet! Ha ez megtörténne kérem jelezze.
-Rendben.-bólogatott majd leült mellém.
Szemei másodpercenként cikáztak. Hol rám, hol az órájára nézett. Azt várta, hogy megmozduljak. Hogy csináljak valamit. Akármit! És hát, nem vicces? Hogy micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, és jövőbeli terv, s elég csupán egy daganat valahol a zsigerek közt, s máris minden szerte foszlik!
-Hol vagyok?-nyöszörögtem alig húsz perc eltelte után.
-Kórházban vagy drágám. De nyugodj meg! Már minden rendben!
-Maga meg mégis kicsoda?-pattantam fel az ágyban. Hirtelen nem tudtam ki ül mellettem. Ismerős volt az arca, a hangja, tudtam hogy én őt bizony ismerem, csupán azt nem hogy honnan.
-Az anyád vagyok Jen!-közeledett felém.
-Ne nyúljon hozzám. Nővér! Nővér kérem segítsen!-kezdtem észveszetten kiabálni.
-Ne, nyugodj le! Csak én vagyok az! Az édesanyád! Jen!-könnyek jelentek meg szemében, ennek ellenére én semmivel sem törődve távolodtam tőle, egyre feljebb másztva az ágyon. A nővér szinte azonnal megjelent és visszafektetett az ágyamra, majd óvatosan kihúzta az előbbi lélegeztető csövet.
-Mi a gond?-kérdezte.
-Kérem vitesse el innen ezt a nőt!-fontam össze mellkasom előtt karjaim.
-De hisz az anyád vagyok!-magyarázkodott. Viszont mindezt hiába.
A nővér megkérte hogy jöjjön ki vele, majd egy orvost is hívott.
-Hölgyem nyugodjon meg! Egy csak múló emlékezet kiesés.-nyugtatta őt, míg megérkezett a doki.
-Ez is gyakori?
-A kómából felébredőknél? Nem nagyon...-csóválta a fejét.
-Mi a probléma?-állt meg mellettük a doktor.
-Nem emlékszik a saját anyjára.-magyarázkodott.
-Kérem a kartonját.
Majd hosszas fejtörés után a doki bejött hozzám.
-Jó napot hölgyem.-köszönt illedelmesen, majd elült az ágyam végében.
-Végre egy normális ember.-mosolyogtam.-Ugye elvitték azt a tébolyult nőt, aki az anyámnak hitte magát!
-Már dolgozunk rajta. Váalzsolna nekem néhány kérdésre?
-Persze.
-Neve?
-Jen.-vágtam rá apró töprengés után.
-Családneve?
-Hát... Öhm...-nem tudtam megmondani, akárhogy törtem a fejem nem ment. A keresztnevem is csak onnan jutott eszembe hogy ez a nő aki az anyámnak titulálta magát, így hívott.
-Rendben, nincs semmi gond! Foglalkozása?
-Ez könnyű! Azt hiszem...-s míly meglepő ez sem jutott az eszembe. Mi a csuda van velem? Hogy hogy nem emlékszem az eddigi életemre? Akármennyire is próbáltam, nem jutott az eszembe semmi!
-Nyugodjon meg nincs semmi gond! Azt tudja milyen nap van ma?
-Kedd!-vágtam rá.-Igen! Kedd van! Most mosogattam!
A doki bólogatott majd kiment.
-Hölgyem, a lánya mikor mosogatott?
-Tessék?
-Azt mondta kedd van és, hogy most mosogatott.
-Az nap mikor rosszul lett kedd volt, és mosogatás utáni szunditásból ébredt vérrel teli párnával.
-Hát akkor. Valami, nagyon pici emlékezete még van. Az alap dolgok, az az a beszéd, járás, kommunikálást enm felejtette el viszont a magánjelleggüeket igen. Se a nevét, se a korát, semmit sem tud.
-És ez végleges?
-Ezt még nem tudjuk...
2013. szeptember 1., vasárnap
II. évad - Tizedik rész
Négy hét. Pontosan négy hét. Szinte egy teljes hónap! 28 nap és nagyjából 1 680 óra. Ennyi idő telt el azóta hogy elszöktem. Niall szívén ejtett sebem kezd egyre jobban begyógyulni. Fájó emlékeink egyre jobban elkopnak emlékezetéből, s már csak a boldog pillanatok maradnak meg. Néha még el-el mosolyodik magában, mikor fülében visszhangzani hallja hangom. Már megnyugodott a lelke. Már nem tombol.Kezdi elfogadni a helyzetet,és egyre jobban törődik bele hiányomba, abba hogy már semmit nem tehet azért hogy visszahozon. Hisz ő mindent megpróbált. Viszont még mindig remél. Még mindig bízik abban hogy végre megjön az eszem és visszatérek hozzá. Akármennyire is szövegelnek neki a srácok, hogy tovább kéne már lépnie, mivel ők már a visszatérésem fikarcnyi esélyét sem érzik, Niall akkor is remél.
A srácok napjai egyre jobba sűrűsödtek, egyre többek voltak az interjúk, a koncertek, a hangpróbák, és szinte alig maradt idejük magukra. Hiába is, a nagy szünet előtti hajtás mindig ilyen. Egy végső sprint a cél előtt. A managment és a banda közös megegyezése alapján két teljes hónapig szabadjuk lesz. Kell nekik egy kis idő amit együtt tölthetnek, hogy visszarázódjanak a régi formájukba. Az utóbbi fél évben túl sok volt a kimaradás, a lemaradás, túl sok lemondott interjú és fantalálkozó volt. És persze Niall elvonója se nagyon dobott a jó hírnéven.
***
-Beszélnem kéne vele...-motyogta Harry, miközben Zayn-el filmeztek.
-Kivel?
-Na, mégis kivel?
-Niall-el?
-Persze, hogy vele.
-Akkor menj és beszélj! Nem tartlak vissza.-vonta meg vállait Zayn.
-És ha valami rosszat mondok és megint nekem ugrik?
-Akkor, ne beszélj vele.-sóhajtott Zayn, majd kezébe véve a távirányítót lecsukta a filmet.-Felmész, vagy nem? A te döntésed! Ne azért menj fel, mert muszáj beszélnetek, hanem azért meg azt akarod hogy megbocsájtson.
-Jó oké, ezt értem, és én is teljesen így gondolom, de tudod nincs kedvem mégegy gyomorfalműtéhez.
-Ahhoz meg mégis kinek van kedve?
- Neked nincs olyan titkod, ami, tudod... Amivel nem tudsz mit kezdeni, de amitől egy kicsit szégyelled magad?
- Dehogy nincs - válaszolt. - Egy egész évadot megnéztem egy reality show-ból.
-Lökött...-csóválta a fejét Harry.
-Nagy levegő és menni fog!-bátorította.
Harry felállt, fejét jobbra majd balra döntve megropogtatta nagykát, s félő léptekkel araszolt Niall szobája felé. Alig ért el az ajtóig mikor is csengettek.
-Majd én kinyitom!-rohant az ajtóhoz Louis.
Harry kicsit megfagyott Niall ajtaja előtt. Kezét hiába emelte kopogásra, inkább lement hogy megnézze ki jött. Talán még nem jött el az ideje annak hogy megbeszéljék a dolgot.
-Nelly?-mosolygott Loui mikor kinyitotta az ajtót.
-Mi van Jen-el?
-Neked is szia Harry!-lépett be az ajtón, majd fájdalmasan sziszegve levetette a cipőit.-A divat első számú szabálya: a cipő és a praktikus szó soha nem szerepelhet ugyanabban a mondatban...-motyogott, majd Louis bekísérte a konyhába.
-Kérsz egy teát?
-Nem köszönöm...Sietek. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem mi van veletek. A sajtó és a média veletek van tele. Úgy hallottam kaptatok egy kis szabadságot.
-Igen valami olyasmi. Már nagyon szét estünk.
-Niall hogy viseli?
-Egyre jobban. És te?
-Szörnyűen.-sóhajtott.-Valami azt súgja végleg itt hagyott minket. Tudod milyen érzés reggelente arra kellni, hogy egyedül vagy abban a hatalmas házban?
-El tudom képzelni mit élsz át. Látom ahogy Niall is szenved esténként az elalvással, hisz nyomasztják őt a gondolatok. Viszont már egyre jobban bírja. Már nem sír annyit egyedül a mosdóban és többet is mozdul ki a szobájából. Kezd nála megtörni a jég.
-Ezt örömmel hallom. Viszont a másik ok ami miatt itt vagyok azok Jen holmijai. Elintézte hogy a ház teljes egészben, telekkel együtt az én nevemen legyen, amit értelmezhetünk úgy is hogy kaptam tőle egy házat "búcsúajándéknak". Viszont a ruháit, a dolgait, a szobáját még nem szeretném eltüntetni. Tudom az lenne a legjobb ha mindent elpakolnák, de erre még nem vagyok képes. Csak szerettem volna veletek tudatni hogy minden kis apróságát megtartok.
-Rendben...-mosolygott erőltetetten Louis, hogy azt sugallja Nelly-nek:Minden rendben.
***
A műtét utáni első 24 óra mindig kritikus. Minden levegővételt, minden termelt folyadékot pontosan lejegyeznek és elemeznek. Ennek örülnek, vagy megsiratják. De mi történik 24 óra elteltével? De mi történik ha az állapot nem javul, de mégcsak nem is romlik? Mi van akkor ha az életjelek se a normál szint alá, se főlé nem mennek? Mégis mi van ilyenkor? Mikor hiába próbálsz kapcsolatot teremteni a külvilággal, nem sikerül. Egyszerűen nem megy. Hiába élek itt legbelül, hiába hallom amit mondanak vagy tesznek, nem vagyok képes a reagálásra. Mintha a bőröm és az izmaim kővé dermedtek volna, és nem engednének mozogni.
-Doktor úr!-pattant fel mellőlem anyám.
-Jó napot hölgyem. Mondja csak, maga mióta van itt?
-Kérem ne velem törődjön, inkább azt mondja mi van a lányommal.
-Nos, a cukor szint rendben, vérnyomás egy picit magas...-mormogott elmélyülve a leleteimben.-Az elmúlt néhány órában semmi változás nem történt.
-Doktor, kérem mondja ki... A lányom tényleg kómába esett? Mert hallottam ahogy néhány nővérke arról suttog...de...
-Nézze hölgyem, szólíthatom Bree-nek? Orvosilag a kóma egy olyan eszméletlen állapot, ami hat óránál tovább tart a páciens érzéketlen a fájdalom-, fény- és hangingerekre, hiányzik nála a normális alvás-ébrenlét váltakozása, és nem képes akaratlagos cselekvéseket elindítani. És ahogy látja a maga lánya már napok óta nem reagál semmire.
-Szóval kómában van?-szipogott anyám, s éreztem ahogy megszorítja a kezem. Hiába éreztem, ha nem tudtam rá reagálni. Hiába próbáltam megmozgatni az ujjaim és visszaszoríttani a kezét. Nem sikerült.
-Sajnos igen.-s miután ez a mondat elhagyta a doki száját anyám hangos zokogásba kezdett.-Nézze Bree, a lánya rákos és nagyon sok kezelést mulasztott el, ezért áttétek keletkeztek a szervezetében, amelyekből jópár az agyába is került. Amit tudtunk eltávolítottunk, viszont vannak olyanok amelyek nagyon mélyen és rossz helyen vannak, s ha azokat is műtéttel távolíttanánk el, többet ártanánk mint, hogyha bent hagynánk.
-Most akkor mégis mit fognak vele csinálni?
-Most várunk. Mást nem tehetünk. Ha még mindig nem fog javulni és teljesen stabilizálódik akkor egy újabb kemoterápiába kezdünk, s így próbáljuk meg eltüntetni a daganatokat.
Anyám nem győzte törölgetni könnyeit az arcáról. Úgy érezte ő a hiábás, hisz ő volt aki nem vette észre, hogy nem járok kezelésekre. De ő azt hitte azért nem mert már nem kell, nem azért mert nem akarok. És be kell vallanom magam sem gondoltam volna hogy ez lesz. Hülye voltam hogy nem jártam rendszeresen, de nem bírtam. Egyszerűen nem volt már erőm, s most , hogy a saját testem tart fogságban, most már hiába agyalok ezen. Utólag mindenki okosabb. Valahogy mindig okosabbak vagyunk a baj megtörténete után, mint előtte.
A srácok napjai egyre jobba sűrűsödtek, egyre többek voltak az interjúk, a koncertek, a hangpróbák, és szinte alig maradt idejük magukra. Hiába is, a nagy szünet előtti hajtás mindig ilyen. Egy végső sprint a cél előtt. A managment és a banda közös megegyezése alapján két teljes hónapig szabadjuk lesz. Kell nekik egy kis idő amit együtt tölthetnek, hogy visszarázódjanak a régi formájukba. Az utóbbi fél évben túl sok volt a kimaradás, a lemaradás, túl sok lemondott interjú és fantalálkozó volt. És persze Niall elvonója se nagyon dobott a jó hírnéven.
***
-Beszélnem kéne vele...-motyogta Harry, miközben Zayn-el filmeztek.
-Kivel?
-Na, mégis kivel?
-Niall-el?
-Persze, hogy vele.
-Akkor menj és beszélj! Nem tartlak vissza.-vonta meg vállait Zayn.
-És ha valami rosszat mondok és megint nekem ugrik?
-Akkor, ne beszélj vele.-sóhajtott Zayn, majd kezébe véve a távirányítót lecsukta a filmet.-Felmész, vagy nem? A te döntésed! Ne azért menj fel, mert muszáj beszélnetek, hanem azért meg azt akarod hogy megbocsájtson.
-Jó oké, ezt értem, és én is teljesen így gondolom, de tudod nincs kedvem mégegy gyomorfalműtéhez.
-Ahhoz meg mégis kinek van kedve?
- Neked nincs olyan titkod, ami, tudod... Amivel nem tudsz mit kezdeni, de amitől egy kicsit szégyelled magad?
- Dehogy nincs - válaszolt. - Egy egész évadot megnéztem egy reality show-ból.
-Lökött...-csóválta a fejét Harry.
-Nagy levegő és menni fog!-bátorította.
Harry felállt, fejét jobbra majd balra döntve megropogtatta nagykát, s félő léptekkel araszolt Niall szobája felé. Alig ért el az ajtóig mikor is csengettek.
-Majd én kinyitom!-rohant az ajtóhoz Louis.
Harry kicsit megfagyott Niall ajtaja előtt. Kezét hiába emelte kopogásra, inkább lement hogy megnézze ki jött. Talán még nem jött el az ideje annak hogy megbeszéljék a dolgot.
-Nelly?-mosolygott Loui mikor kinyitotta az ajtót.
-Mi van Jen-el?
-Neked is szia Harry!-lépett be az ajtón, majd fájdalmasan sziszegve levetette a cipőit.-A divat első számú szabálya: a cipő és a praktikus szó soha nem szerepelhet ugyanabban a mondatban...-motyogott, majd Louis bekísérte a konyhába.
-Kérsz egy teát?
-Nem köszönöm...Sietek. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem mi van veletek. A sajtó és a média veletek van tele. Úgy hallottam kaptatok egy kis szabadságot.
-Igen valami olyasmi. Már nagyon szét estünk.
-Niall hogy viseli?
-Egyre jobban. És te?
-Szörnyűen.-sóhajtott.-Valami azt súgja végleg itt hagyott minket. Tudod milyen érzés reggelente arra kellni, hogy egyedül vagy abban a hatalmas házban?
-El tudom képzelni mit élsz át. Látom ahogy Niall is szenved esténként az elalvással, hisz nyomasztják őt a gondolatok. Viszont már egyre jobban bírja. Már nem sír annyit egyedül a mosdóban és többet is mozdul ki a szobájából. Kezd nála megtörni a jég.
-Ezt örömmel hallom. Viszont a másik ok ami miatt itt vagyok azok Jen holmijai. Elintézte hogy a ház teljes egészben, telekkel együtt az én nevemen legyen, amit értelmezhetünk úgy is hogy kaptam tőle egy házat "búcsúajándéknak". Viszont a ruháit, a dolgait, a szobáját még nem szeretném eltüntetni. Tudom az lenne a legjobb ha mindent elpakolnák, de erre még nem vagyok képes. Csak szerettem volna veletek tudatni hogy minden kis apróságát megtartok.
-Rendben...-mosolygott erőltetetten Louis, hogy azt sugallja Nelly-nek:Minden rendben.
***
A műtét utáni első 24 óra mindig kritikus. Minden levegővételt, minden termelt folyadékot pontosan lejegyeznek és elemeznek. Ennek örülnek, vagy megsiratják. De mi történik 24 óra elteltével? De mi történik ha az állapot nem javul, de mégcsak nem is romlik? Mi van akkor ha az életjelek se a normál szint alá, se főlé nem mennek? Mégis mi van ilyenkor? Mikor hiába próbálsz kapcsolatot teremteni a külvilággal, nem sikerül. Egyszerűen nem megy. Hiába élek itt legbelül, hiába hallom amit mondanak vagy tesznek, nem vagyok képes a reagálásra. Mintha a bőröm és az izmaim kővé dermedtek volna, és nem engednének mozogni.
-Doktor úr!-pattant fel mellőlem anyám.
-Jó napot hölgyem. Mondja csak, maga mióta van itt?
-Kérem ne velem törődjön, inkább azt mondja mi van a lányommal.
-Nos, a cukor szint rendben, vérnyomás egy picit magas...-mormogott elmélyülve a leleteimben.-Az elmúlt néhány órában semmi változás nem történt.
-Doktor, kérem mondja ki... A lányom tényleg kómába esett? Mert hallottam ahogy néhány nővérke arról suttog...de...
-Nézze hölgyem, szólíthatom Bree-nek? Orvosilag a kóma egy olyan eszméletlen állapot, ami hat óránál tovább tart a páciens érzéketlen a fájdalom-, fény- és hangingerekre, hiányzik nála a normális alvás-ébrenlét váltakozása, és nem képes akaratlagos cselekvéseket elindítani. És ahogy látja a maga lánya már napok óta nem reagál semmire.
-Szóval kómában van?-szipogott anyám, s éreztem ahogy megszorítja a kezem. Hiába éreztem, ha nem tudtam rá reagálni. Hiába próbáltam megmozgatni az ujjaim és visszaszoríttani a kezét. Nem sikerült.
-Sajnos igen.-s miután ez a mondat elhagyta a doki száját anyám hangos zokogásba kezdett.-Nézze Bree, a lánya rákos és nagyon sok kezelést mulasztott el, ezért áttétek keletkeztek a szervezetében, amelyekből jópár az agyába is került. Amit tudtunk eltávolítottunk, viszont vannak olyanok amelyek nagyon mélyen és rossz helyen vannak, s ha azokat is műtéttel távolíttanánk el, többet ártanánk mint, hogyha bent hagynánk.
-Most akkor mégis mit fognak vele csinálni?
-Most várunk. Mást nem tehetünk. Ha még mindig nem fog javulni és teljesen stabilizálódik akkor egy újabb kemoterápiába kezdünk, s így próbáljuk meg eltüntetni a daganatokat.
Anyám nem győzte törölgetni könnyeit az arcáról. Úgy érezte ő a hiábás, hisz ő volt aki nem vette észre, hogy nem járok kezelésekre. De ő azt hitte azért nem mert már nem kell, nem azért mert nem akarok. És be kell vallanom magam sem gondoltam volna hogy ez lesz. Hülye voltam hogy nem jártam rendszeresen, de nem bírtam. Egyszerűen nem volt már erőm, s most , hogy a saját testem tart fogságban, most már hiába agyalok ezen. Utólag mindenki okosabb. Valahogy mindig okosabbak vagyunk a baj megtörténete után, mint előtte.
2013. augusztus 30., péntek
II. évad - Kilencedik rész
Két és fél hét múlt el azóta hogy elmentem. Két és fél hete semmi hír rólam. Még csak annyi sem hogy élek vagy halok. És hogy Niall próbált-e rám találni? Mást sem csinált. Végig járta London összes szállodáját, a repcepción a fényképem mutogatva. Bejárta az összes olyan helyet amit szerettem. Naponta járt el anyám házához is, hátha ott majd megtalál. Napról napra, percről percre úgy érezte, valami szétárad benne, ott legbelül, valami lágyan és melegen, finoman és érzékien átveszi az irányítást teste felett. És ez a valami egyre elviselhetetlenebbé tette azt a tényt, hogy csak úgy létezzünk a világban, távol egymástól. Ez a valami nem pusztán a nő vágya volt a férfi után. Hanem az élete mélyéből egyetlen pillanat alatt feltörő szerelem.
Egyik este, egy fárasztó intejúkkal teli nap végén Niall az internetet böngészte, hátha hírt talál rólam. Elkeseredtében már nem tudta, hogy és hol keressen.
-Bejöhetek?-nyitotta ki lassan az ajtót Louis.
-Ha nagyon szeretnél...
-Mit csinálsz?-kérdezte miközben egy széket rángatott oda Niall mellé.
-Jen-t keresem...
-A neten?-furcsálkodott.
-Louis, nincs más ötletem.-hajtotta le szomorúan a fejét.
-Talán nem is kell hogy legyen. Te mindent megpróbáltál hogy megtaláld és visszahozd, de nem jött öszze. Lásd be, ennél nagyobb jelet nem is kaphattál volna.
-Igazad lehet...-kelt fel a gép elől és az ágyára feküdt.
-Megpróbálhatnál tovább lépni.
-Nem! Az ki van zárva.-nézett Loui-ra felháborodottan. Hogy meri neki azt mondani, hogy lépjen tovább? Jobb tanácsa nem akad?
-De hisz Jen már tovább lépett. Ezért ment el!
-Badarság! Még nem ment el. Furcsa, hogy bár nincs jelen, mégis úgy érzem, mintha itt lenne velem. A hiánya olyan éles és intenzív, hogy szinte pótolja őt.
-És arra nem gondoltál, hogy te is hiányzol nekünk? Nélküled nem banda a banda! Igaz hogy a koncerteken velünk vagy és eljátszod a gondnélkülit, és bár sokszor olyan jól csinálod hogy el is hisszük. Viszont mikor lemegyünk a szinpadról te ugyan úgy visszazárkózól magadba, és senki mással nem törődsz!
-De hiányzik!-jelent meg egy könnycsepp a szeme sarkában.-Ahányszor csak lehunyom a szemem, az ő arcát látom magam előtt. Így aztán elég gyakran becsukom a szemem.
-Na látod, ez a hülyeség. Totál megbolondultál. Niall, könyörgöm, nézd már meg magad! Ha nem a bandával vagy akkor a város járod és Jen-t keresed. A napjaid java részét azzal töltöd hogy szállodáknál vagy éttermeknél kérdezősködsz. Ez azért már kicsit túlzás...
-De te mégis mit tennél a helyemben, ha elvennék...
-Életem szerelmét...-fejezte be Niall mondatát Louis.-Talán én is ugyan ezt. De akkor jönnél te és kihúznál az önsajnálatból. Mondcsak mégis meddig akarod ezt csinálni? Meddig fogod hanyagolni a bandát? Minket? Vagy magadat? Csak azért hogy egy olyan valamit megtalálj ami már lehet nincs is!
-Milyen valamire gondolsz?
-A szerelmetekre! Niall, te már nem Jen-be vagy szerelmes. Te abba az általad kreált Jen-be aki nem csalt meg és nem hagyott itt. Te abba a csak ép leugrott a boltba egy tejért, de máris itthonvan Jen-be, aki még az emlékeidben él. De őt el kell engedned! Ő már nincs többé.
-De én erre nem vagyok képes...
-Pedig muszáj lesz elengedned őt. Kérlek, csak próbáld meg!
-Rendben...
-Mi lenne ha holnap mondjuk velünk kajálnál, aztán el is mehetnénk valahova még a koncert előtt.
-Oké. Megpróbálok normálisan viselkedni!-nevettek egyszerre.
-Nos, most hogy ezt így megbeszéltük én lépek aludni. Hoszzzú volt ez a nap.
-Persze. Jó éjt.-válaszolt Niall.
***
-Tényleg azt mondta hogy velünk reggelizik?-suttogta Liam.
-Louis azt beszélte meg vele.-válaszolt Zayn.
-Hát nem hiszem hogy lejön...-ült le az asztalhoz Harry is.
-Higgyétek el velünk fog reggelizni! Megigérte!
A srácok egyre türelmetlenebbek voltak, és egyre inkább hitték azt hogy a mai nap is egy Niall mentes nap lesz. Mikorra viszont Louis végzett az utolsó palacsinta elkészítésével a konyhaajtóban megjelent a várva várt személy.
-Jó reggelt.-ült le az asztalhoz, közvetlenül Harry mellé, aki ijedtében azt se tudta mire számítson.
-Neked is!-vigyorgott Louis.
-Finom az illata.-látott neki a reggelinek Niall. A srácok nagyon megdöbbentek, hogy Louis-nak sikerült kirángatnia Niall-t a kis magánszférájából, amibe az elmúlt napokban beleszorult. Azt hitték Niall már sose lesz a régi. Reggeli után a parkba mentek focizni, majd beültek egy hamburgeresbe.
Úgy nézett ki, hogy Niall-nak talán tényleg sikerült továbblépnie. Látták rajta hogy néhány pillanatában, még elkalandoznak a gondolatai, de elég nagy lépésnek tartották azt is hogy egyáltalán kimerészkedett a szobája négy fala közül.
Így teltek múltak a napok, és ekkor már a harmadik olyan hetet élte meg aminek nem voltam a része. Boldogabb volt, hogy tovább lépett. Louis-nak talán tényleg igaza volt és önfeledtebben tud most már mosolyogni. Újra ugyan olyan bohókás a kamerák előtt, újra ugyan úgy kacérkodik a rajongókkal, és most már talán újra ugyan olyan mint régen. Viszont ezek csak a nappalok. Éjszaka, mikor hideg az ágya egyedül, akkor még mindig előtör szíve mélyéről az érzés, hogy hiába boldog, ha ezt nem oszthatja meg velem.
Egyik este, egy fárasztó intejúkkal teli nap végén Niall az internetet böngészte, hátha hírt talál rólam. Elkeseredtében már nem tudta, hogy és hol keressen.
-Bejöhetek?-nyitotta ki lassan az ajtót Louis.
-Ha nagyon szeretnél...
-Mit csinálsz?-kérdezte miközben egy széket rángatott oda Niall mellé.
-Jen-t keresem...
-A neten?-furcsálkodott.
-Louis, nincs más ötletem.-hajtotta le szomorúan a fejét.
-Talán nem is kell hogy legyen. Te mindent megpróbáltál hogy megtaláld és visszahozd, de nem jött öszze. Lásd be, ennél nagyobb jelet nem is kaphattál volna.
-Igazad lehet...-kelt fel a gép elől és az ágyára feküdt.
-Megpróbálhatnál tovább lépni.
-Nem! Az ki van zárva.-nézett Loui-ra felháborodottan. Hogy meri neki azt mondani, hogy lépjen tovább? Jobb tanácsa nem akad?
-De hisz Jen már tovább lépett. Ezért ment el!
-Badarság! Még nem ment el. Furcsa, hogy bár nincs jelen, mégis úgy érzem, mintha itt lenne velem. A hiánya olyan éles és intenzív, hogy szinte pótolja őt.
-És arra nem gondoltál, hogy te is hiányzol nekünk? Nélküled nem banda a banda! Igaz hogy a koncerteken velünk vagy és eljátszod a gondnélkülit, és bár sokszor olyan jól csinálod hogy el is hisszük. Viszont mikor lemegyünk a szinpadról te ugyan úgy visszazárkózól magadba, és senki mással nem törődsz!
-De hiányzik!-jelent meg egy könnycsepp a szeme sarkában.-Ahányszor csak lehunyom a szemem, az ő arcát látom magam előtt. Így aztán elég gyakran becsukom a szemem.
-Na látod, ez a hülyeség. Totál megbolondultál. Niall, könyörgöm, nézd már meg magad! Ha nem a bandával vagy akkor a város járod és Jen-t keresed. A napjaid java részét azzal töltöd hogy szállodáknál vagy éttermeknél kérdezősködsz. Ez azért már kicsit túlzás...
-De te mégis mit tennél a helyemben, ha elvennék...
-Életem szerelmét...-fejezte be Niall mondatát Louis.-Talán én is ugyan ezt. De akkor jönnél te és kihúznál az önsajnálatból. Mondcsak mégis meddig akarod ezt csinálni? Meddig fogod hanyagolni a bandát? Minket? Vagy magadat? Csak azért hogy egy olyan valamit megtalálj ami már lehet nincs is!
-Milyen valamire gondolsz?
-A szerelmetekre! Niall, te már nem Jen-be vagy szerelmes. Te abba az általad kreált Jen-be aki nem csalt meg és nem hagyott itt. Te abba a csak ép leugrott a boltba egy tejért, de máris itthonvan Jen-be, aki még az emlékeidben él. De őt el kell engedned! Ő már nincs többé.
-De én erre nem vagyok képes...
-Pedig muszáj lesz elengedned őt. Kérlek, csak próbáld meg!
-Rendben...
-Mi lenne ha holnap mondjuk velünk kajálnál, aztán el is mehetnénk valahova még a koncert előtt.
-Oké. Megpróbálok normálisan viselkedni!-nevettek egyszerre.
-Nos, most hogy ezt így megbeszéltük én lépek aludni. Hoszzzú volt ez a nap.
-Persze. Jó éjt.-válaszolt Niall.
***
-Tényleg azt mondta hogy velünk reggelizik?-suttogta Liam.
-Louis azt beszélte meg vele.-válaszolt Zayn.
-Hát nem hiszem hogy lejön...-ült le az asztalhoz Harry is.
-Higgyétek el velünk fog reggelizni! Megigérte!
A srácok egyre türelmetlenebbek voltak, és egyre inkább hitték azt hogy a mai nap is egy Niall mentes nap lesz. Mikorra viszont Louis végzett az utolsó palacsinta elkészítésével a konyhaajtóban megjelent a várva várt személy.
-Jó reggelt.-ült le az asztalhoz, közvetlenül Harry mellé, aki ijedtében azt se tudta mire számítson.
-Neked is!-vigyorgott Louis.
-Finom az illata.-látott neki a reggelinek Niall. A srácok nagyon megdöbbentek, hogy Louis-nak sikerült kirángatnia Niall-t a kis magánszférájából, amibe az elmúlt napokban beleszorult. Azt hitték Niall már sose lesz a régi. Reggeli után a parkba mentek focizni, majd beültek egy hamburgeresbe.
Úgy nézett ki, hogy Niall-nak talán tényleg sikerült továbblépnie. Látták rajta hogy néhány pillanatában, még elkalandoznak a gondolatai, de elég nagy lépésnek tartották azt is hogy egyáltalán kimerészkedett a szobája négy fala közül.
Így teltek múltak a napok, és ekkor már a harmadik olyan hetet élte meg aminek nem voltam a része. Boldogabb volt, hogy tovább lépett. Louis-nak talán tényleg igaza volt és önfeledtebben tud most már mosolyogni. Újra ugyan olyan bohókás a kamerák előtt, újra ugyan úgy kacérkodik a rajongókkal, és most már talán újra ugyan olyan mint régen. Viszont ezek csak a nappalok. Éjszaka, mikor hideg az ágya egyedül, akkor még mindig előtör szíve mélyéről az érzés, hogy hiába boldog, ha ezt nem oszthatja meg velem.
2013. augusztus 27., kedd
II.évad - Nyolcadik rész
-A mosatlan edények nem tisztulnak meg maguktól!-hallottam anyám hangját a konyhából. Nemrég fejeztük be az ebédet, és ezért tele volt a konyhapult ragacsos és koszos tányérokkal, edényekkel. Ezek tisztába tétele pedig persze hogy az én feladatom volt. Hatalmas nyögések közepedte szálltam ki a hintaágyból, majd odavonszoltam magam a konyhába. Kezembe fogtam a szivacsot és nekiláttam. Régebben ezt otthon mindig Nelly csinálta. Nem azért mert én olyan lusta voltam, csak valahogy a mosogatás neki mindig hamarabb eszébe jutott.
Na tessék, már megint. Már megint a múlt jut az eszembe. Bármit is csinálok. Most is épphogy csak egy tányér mosogatásának kezdtem neki, már megint azon vigyorgok milyen volt. Akármennyire is próbálom elfelejteni a múltat, képtelen vagyok rá. Talán azért is mert túlságosan erősseb próbálom. Mily irónikus. Pont azzal idézem fel oly sokszor a múltat, hogy mindig el akarom felejteni. Legtöbbször én is kételkedem magamban, hogy vajon jól döntöttem-e? Viszont ilyenkor inkább fejbecsapnám magam és azt ordítanám a fülembe, hogy:"Már döntöttél és a következményeket pedig vállald be!"
Miután végeztem a mosogatással úgy döntöttem lepihenek. "Hisz megérdemlem!"-mosolyogtam magamban és végigterültem az ágyon. Néhány percig még bámultam kifelé az ablakon és néztem ahogy anya küszködik a Bentley beindításával, majd pedig hagytam hogy elnyomjon az álom.
-Látnom kell!-ébredtem meg egy ismerős hang kiabállására. Azonnal felültem. Hallottam ahogy anyám megpróbálja visszatartani, de végül már feladta a harcot. A "betörő" árnyéka egyre jobban közeledett az ajtóm felé, míg végül Niall körvonalait láttam kirajzolódni. Kétség sem fér hozzá, ez Ő! Az első pillanatban csak bámultam rá, ahogy ő is rám. Majd széttárt kezekkel felém indult és végig döntött az ágyamon. Kacagtam! El sem hittem hogy itt van.
-Ez lehetetlen.-nevettem, mikor ölébe kapva felült velem az ágyon. Kezeit végigvezetve a hátamon tartott magához, míg én lábaimat átfontam csípőjén.
-De én mégis ittvagyok!-mosolygott majd újra meg újra megcsókolt. Felemelő érzés volt. Csókjai egyre jobban törték szét a szívemre nehezedő sziklát.
-Mégis hogy?-hitetlenkedtem.
-Bonyolult történet, de a lényeg hogy megvagy! Soha többé ne tegyél ilyet! Soha többé ne tűnj el!
-Soha többé!-suttogtam, miközben arcát kezeimközé fogtam. Újra végigfeküdt az ágyon, s csípőmnél fogva engem is magára emelt. Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. Majd halk, érzéki, alig hallható hangon megkérdezte:
-Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt van, és nem csak itt van, de hozzám ér, érinti vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezével! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, Ő örökre a testemet érintené, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretem. Arra hogy már nincs miért félnem, már megbocsájtott, mindenért. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését még évekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással. Táncolni akarok még, hisz a szívem is táncol.
-Szeretlek - suttogtam.
-Most már te vagy az életem! - felelte egyszerűen.
És akkor, ahogy ott feküdtünk, akkor, ott, az a perc egy évnek tűnt. Egy hosszú és boldog évnek.
-Hát ittvagytok!-törte meg a pillanatot a szobába belépő Harry.-Már mindenütt kerestelek titeket!
-Haver! Mégis hol máshol lennénk.-válaszolt vigyorogva Niall, amin feltűnően meglepődtem. Csak így ilyen jóba van vele? De ezen inkább nem agyaltam, hisz nem érte meg.
Harry mosollyal az arcán felénk indult majd a másik oldalamról hozzámbújt. Nem tudtam mire vélni Harry-nek ezt a viselkedését, de mégcsak Niall-ét se.
-Harry!-szóltam rá mikor már egyre jobban hozzámdörgölte testét és arcom felé eső részét kezdte behinteni csókjaival.-Niall te erre nem szólsz semmit?-Először nem válaszolt, csak eddig mégsoha nemlátottan vigyorgott. Volt valami a mosolyában, valami aggasztó. Minél összetettebb volt, ezt a helyzett annál bizonytalanabbá váltam.-Magyarázd már meg!-visítottam majd elböktem magamtól mind a két srácot.
-Nyugodj meg!-simította végig a vállam.-Te szeretted volna két sráccal leélni az életed, és mivel én szeretlek, ezért szeretném ha boldog lennél, így engem nem aggaszt ha azt szeretnéd, hogy mától Harry-vel osszuk meg az életünket. És ha néhány nagymenő török tarthat háremet, neked miért ne lehetne két pasid?
-Micsoda?-ugrottam ki az ágyamból, és meglepődve néztem az ágyamban ülő két srácra. Csak ott ültek és mosolyogtak.
-Jen, ezt te akartad!-szólt Harry.
-Nem! Én nem ezt akartam.-pityeregtem.
-Dehogyisnem!-közeledett felém Niall.-Így mindenkinek jobb lesz!
-Ki mindenkinek?
-Mondjuk neked, hisz így mától két férfi kényeztethet.-válaszolt, és egyre közelebb jött végül kezeivel átkarolta csípőmet és lassú ringatásba kezdett.
-És Diana-nak is két apukája lehet.-kelt fel az ágyból Harry, karjai közt Diana-val.
Éreztem ahogy a Niall jöttével a szívem köré épült hatalmas vár, pillanatok alatt darabokra esik. A pillanatok alatt épült hatalmas önbizalmam, pillanatok alatt hullott szét. Hiába is, könnyen jött, könnyen megy, ahogy azt a mondás is tartsa. Hirtelen egy óriási gombócot éreztem a torkomban ami meg akart fujtani. Egyre ritkábban jutottam levegőhöz pedig folyamatosan próbáltam lélegezni.
-Ezt te akartad! Hidd el így jobb lesz!-mondták ahogy egyre inkább közeledtek felém. Harry kezeiben Diana csak nevetett és ők ketten is olyan boldogok voltak. A szoba hirtelen megnyúlt és én hiába hátráltam előlük, ők akkor is csak felém lépkedtek. Akkor üresnek éreztem magam. Mintha belül teljesen kiürült volna a testem. Ahogy menekültem a "valóság" elől éreztem ahogy elfogy alólam a talaj és zuhanni kezdek. Egy pillanatra elsötétült körülöttem minden és csak zuhantam. Sikoltottam volna, viszont egy hang sem jött ki a számon. Mikor felnyitottam a szemem legelőször a plafont pillantottam meg, majd gyomromban lévő erős szorítás miatt köhögni kényszerültem. Ahogy felültem észrevettem hogy a párnám tele van vérrel. Fogalmam sincs mi történt velem. Utolsó erőimet összeszedve, anyukámnak kezdem el kiabállni. Hatalmas csörömpölés. Anya sikoltozása. Éreztem ahogy előredönt az ágyon. A vér egyre inkább tört fel a torkomon keresztül, úgy hogy szinte már köhögnöm sem kellett. Hallottam ahogy valaki betöri az ajtót. Ismeretlen hangok. Hideg dolgokat nyomtak a bőrömhöz majd két erős kéz magával ragadott...
Na tessék, már megint. Már megint a múlt jut az eszembe. Bármit is csinálok. Most is épphogy csak egy tányér mosogatásának kezdtem neki, már megint azon vigyorgok milyen volt. Akármennyire is próbálom elfelejteni a múltat, képtelen vagyok rá. Talán azért is mert túlságosan erősseb próbálom. Mily irónikus. Pont azzal idézem fel oly sokszor a múltat, hogy mindig el akarom felejteni. Legtöbbször én is kételkedem magamban, hogy vajon jól döntöttem-e? Viszont ilyenkor inkább fejbecsapnám magam és azt ordítanám a fülembe, hogy:"Már döntöttél és a következményeket pedig vállald be!"
Miután végeztem a mosogatással úgy döntöttem lepihenek. "Hisz megérdemlem!"-mosolyogtam magamban és végigterültem az ágyon. Néhány percig még bámultam kifelé az ablakon és néztem ahogy anya küszködik a Bentley beindításával, majd pedig hagytam hogy elnyomjon az álom.
-Látnom kell!-ébredtem meg egy ismerős hang kiabállására. Azonnal felültem. Hallottam ahogy anyám megpróbálja visszatartani, de végül már feladta a harcot. A "betörő" árnyéka egyre jobban közeledett az ajtóm felé, míg végül Niall körvonalait láttam kirajzolódni. Kétség sem fér hozzá, ez Ő! Az első pillanatban csak bámultam rá, ahogy ő is rám. Majd széttárt kezekkel felém indult és végig döntött az ágyamon. Kacagtam! El sem hittem hogy itt van.
-Ez lehetetlen.-nevettem, mikor ölébe kapva felült velem az ágyon. Kezeit végigvezetve a hátamon tartott magához, míg én lábaimat átfontam csípőjén.
-De én mégis ittvagyok!-mosolygott majd újra meg újra megcsókolt. Felemelő érzés volt. Csókjai egyre jobban törték szét a szívemre nehezedő sziklát.
-Mégis hogy?-hitetlenkedtem.
-Bonyolult történet, de a lényeg hogy megvagy! Soha többé ne tegyél ilyet! Soha többé ne tűnj el!
-Soha többé!-suttogtam, miközben arcát kezeimközé fogtam. Újra végigfeküdt az ágyon, s csípőmnél fogva engem is magára emelt. Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. Majd halk, érzéki, alig hallható hangon megkérdezte:
-Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt van, és nem csak itt van, de hozzám ér, érinti vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezével! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, Ő örökre a testemet érintené, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretem. Arra hogy már nincs miért félnem, már megbocsájtott, mindenért. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését még évekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással. Táncolni akarok még, hisz a szívem is táncol.
-Szeretlek - suttogtam.
-Most már te vagy az életem! - felelte egyszerűen.
És akkor, ahogy ott feküdtünk, akkor, ott, az a perc egy évnek tűnt. Egy hosszú és boldog évnek.
-Hát ittvagytok!-törte meg a pillanatot a szobába belépő Harry.-Már mindenütt kerestelek titeket!
-Haver! Mégis hol máshol lennénk.-válaszolt vigyorogva Niall, amin feltűnően meglepődtem. Csak így ilyen jóba van vele? De ezen inkább nem agyaltam, hisz nem érte meg.
Harry mosollyal az arcán felénk indult majd a másik oldalamról hozzámbújt. Nem tudtam mire vélni Harry-nek ezt a viselkedését, de mégcsak Niall-ét se.
-Harry!-szóltam rá mikor már egyre jobban hozzámdörgölte testét és arcom felé eső részét kezdte behinteni csókjaival.-Niall te erre nem szólsz semmit?-Először nem válaszolt, csak eddig mégsoha nemlátottan vigyorgott. Volt valami a mosolyában, valami aggasztó. Minél összetettebb volt, ezt a helyzett annál bizonytalanabbá váltam.-Magyarázd már meg!-visítottam majd elböktem magamtól mind a két srácot.
-Nyugodj meg!-simította végig a vállam.-Te szeretted volna két sráccal leélni az életed, és mivel én szeretlek, ezért szeretném ha boldog lennél, így engem nem aggaszt ha azt szeretnéd, hogy mától Harry-vel osszuk meg az életünket. És ha néhány nagymenő török tarthat háremet, neked miért ne lehetne két pasid?
-Micsoda?-ugrottam ki az ágyamból, és meglepődve néztem az ágyamban ülő két srácra. Csak ott ültek és mosolyogtak.
-Jen, ezt te akartad!-szólt Harry.
-Nem! Én nem ezt akartam.-pityeregtem.
-Dehogyisnem!-közeledett felém Niall.-Így mindenkinek jobb lesz!
-Ki mindenkinek?
-Mondjuk neked, hisz így mától két férfi kényeztethet.-válaszolt, és egyre közelebb jött végül kezeivel átkarolta csípőmet és lassú ringatásba kezdett.
-És Diana-nak is két apukája lehet.-kelt fel az ágyból Harry, karjai közt Diana-val.
Éreztem ahogy a Niall jöttével a szívem köré épült hatalmas vár, pillanatok alatt darabokra esik. A pillanatok alatt épült hatalmas önbizalmam, pillanatok alatt hullott szét. Hiába is, könnyen jött, könnyen megy, ahogy azt a mondás is tartsa. Hirtelen egy óriási gombócot éreztem a torkomban ami meg akart fujtani. Egyre ritkábban jutottam levegőhöz pedig folyamatosan próbáltam lélegezni.
-Ezt te akartad! Hidd el így jobb lesz!-mondták ahogy egyre inkább közeledtek felém. Harry kezeiben Diana csak nevetett és ők ketten is olyan boldogok voltak. A szoba hirtelen megnyúlt és én hiába hátráltam előlük, ők akkor is csak felém lépkedtek. Akkor üresnek éreztem magam. Mintha belül teljesen kiürült volna a testem. Ahogy menekültem a "valóság" elől éreztem ahogy elfogy alólam a talaj és zuhanni kezdek. Egy pillanatra elsötétült körülöttem minden és csak zuhantam. Sikoltottam volna, viszont egy hang sem jött ki a számon. Mikor felnyitottam a szemem legelőször a plafont pillantottam meg, majd gyomromban lévő erős szorítás miatt köhögni kényszerültem. Ahogy felültem észrevettem hogy a párnám tele van vérrel. Fogalmam sincs mi történt velem. Utolsó erőimet összeszedve, anyukámnak kezdem el kiabállni. Hatalmas csörömpölés. Anya sikoltozása. Éreztem ahogy előredönt az ágyon. A vér egyre inkább tört fel a torkomon keresztül, úgy hogy szinte már köhögnöm sem kellett. Hallottam ahogy valaki betöri az ajtót. Ismeretlen hangok. Hideg dolgokat nyomtak a bőrömhöz majd két erős kéz magával ragadott...
2013. augusztus 23., péntek
II. évad - Hetedik rész
Csak feküdt az ágyán és bámulta a plafont. Már felfedezett minden kis barázdát és minden kis repedést. Sőt olyan régóta nézte meredten hogy már teljesen elveszett benne. Mondatok visszhangoztak a fejében. Próbált visszaemlékezni az első jelekre. Próbált kicsit visszautazni az időben. De akármennyire is igyekezett nem ment neki. Sokszor már az arcomat sem tudta felidézni, és ilyenkor nagyon kétségbe esett. Két hete mentem el, de ő azóta se olyan, mint régen. Öszzetört, és már nem érezte magát egésznek. Az ablakban ácsorgott, az üzeneteit, e-mail-jait nézegette percenként. A remény, hogy egy kis idő után visszatérek hozzá, újra meg újra felütötte nála a fejét, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.
-Niall!-hallotta Louis-t az ajtaja elől.-Mióta megjöttünk csak ott bent fekszel. Kezdünk komolyan aggódni érted. Mi lenne ha megpróbálnál kicsit kijönni közénk?
-Hagyj békén.-morogta és az oldalára fordult.
-Az isten szerelmére. Légy már férfi! Olyan vagy mint egy tizenkét éves tinilány akit dobott a pasija.
"Légy férfi!"-micsoda hülyeség. Egy férfit nem hagynak ilyen csúnyán cserben, egy férfi nem hagyja hogy így becsapják. Egy férfi képes megtartani egy barátnőt úgy hogy az ne meneküljön egy más férfi karjaiba.-dünnyögött magában. De talán igaza van az ajtó előtt szobrozó Louis-nak. Ki kéne innen mozdulnia. Hisz a múlt, már elmúlt. Ezen nem változtathat. Bele kéne törődnie.
Lassan elfordította a kulcsot a zárban és óvatosan kinyitotta az ajtót. Louis hatalmas vigyorral tépte ki őt a szobájából és egészen a nappaliig rángatta. A kanapén Liam, Zayn, és Harry ültek, az ajtóban pedig ott szobrozott Paul is.
-Na végre!-pattant fel Zayn.
-Niall. Ülj le!-mondta eléggé akaratosan Paul.-Én ezt nem akartam, de te nem hagytál más választást. Nem hagyom hogy egy ilyen gyerekes viselkedés szétszedje a bandát! Itt és most mindent megbeszélsz Harry-vel! Ha akarod ha nem!-mellkasán összefont karokkal állt meg előtte és szúrós nézéssel véglegesen leültette.
-Nekem nincs mondanivalóm.-motyogta.
-Akkor majd kezdem én. Teljes szívemből sajnálom hogy ezt tettem. Meg tudsz nekem valaha bocsájtani?-kérlelte őt Harry. Látszott a szemeiben, látszott a megtörtségén hogy nagyon bánja a dolgot és ha visszapörgethetné az időt akkor inkább messziről elkerült volna, ahogy azt a többi srác is tette.
-Nem.-válaszolt egyszerűen.
-Niall!-szólalt meg medve hangon Paul.
-Most mégis mit vártok? Hogy öleljem keblemre mert tönkretette az életem? Hogy elvette tőlem életem szerelmét?
-Ugyan ne játszd már itt a mártírt! Tény hogy én is okolható vagyok azért hogy Jen itthagyott minket, de azért az egészet ne akard az én nyakamba varrni!
-Talán én vagyok a hibás?
-Végre! Legalább bezsélgettek.-szólt közbe Liam.
-Egy utolsó mocskos szemétláda vagy!
-Az lehet, viszont én csak azért tettem hogy neki jobb legyen. Ha nem lennél olyan amilyen, nem hagytad volna itt.
-Menj a pokolba!-állt fel és visszaindult volna a szobájába, viszont Paul visszarántotta.
-Na ezért jó hogy elhívtuk...-súgta oda Liam-nek Zayn.
-Fejezd be ezt a durcizást! Felnőtt férfi vagy! Fogadd el múltat és légy kicsit megbocsájtóbb.
Niall legszivesebben felrobbant volna. Egyedül akart volna lenni, de nem tehette.
-Elment, itthagyott. Fogadd el! Ettől még nem áll meg az élet. Minden megy tovább. Nem játszhatod el minden egyes alkalommal ha közönség előtt vagytok, hogy minden rendben.
-Miért? Hisz eddig jól ment!
-Ez hazugság! Nem ment jól! Ez csak számodra volt megoldás. Egy átmeneti megoldás.
-De akkor is lefeküdt...
-Hagyd már ezt abba!-vágott közbe Louis.-Elegünk van hogy állandóan szomorkodsz és csak erről beszélsz, csak erre gondolsz. Két hete másról sem szól az élet csak hogy te mennyire szomorú vagy és hogy Harry mekkora pöcs. De mára már nekünk is elegünk lett. Fejezd be! És erre most úgy kérlek mint a legjobb barátod.
-Nem. Nekem ez még nem megy.-válaszolt majd felviharzott az emeletre.
-Mi legalább megpróbáltuk.-veregette meg Louis vállát Liam.-Hagyj neki egy kis időt. Lesz ez még így se!
-Talán igazad van.-ült vissza a kanapéra. Harry-re nézett aki annyira próbál megbocsájtást nyerni, annyira, hogy már szinte teljesen kifordult önmagából. Már ő sem a régi. Már Niall sem az igazi. Már semmi sem az.
-Holnap megint megpróbáljuk.-mondta enyhe mosollyal az arcán Harry, jelezvén, nem adja fel!
***
-A fene egye meg ezt a ...-dühöngtem.
-Mi a gond?-szalad oda hozzám anyám.
-Olyan ügyetlen vagyok. Nézd meg ezt is eltörtem. Ma ez már a második tányér ami a kezeim közt végzi.
-Dehogy vagy ügyetlen. Csak megviselt. Hidd el, majd elmúlik!
-Attól félek addigra nem marad min ennünk.
Mióta itt vagyok sorra török össze dolgokat, és valahogy napról napra többet. Talán nem alszom eleget, vagy csak a lelkiismeretem miatt nem bírok koncentrálni. Én akartam ezt az elszökést, de azt hittem jobban bírom majd. Állandóan szédülök és alig bírok állni a lábaimon. Talán túl megszállottan kerestem az újat és a jobbat. Talán túl hamar akartam elengedni a régit. Talán túl sok mindent vállaltam.
Fogalmam sincs, hogy mi történt azóta Nelly-vel, vagy Niall-el. Itt se tévé, se internet, de még csak egy nyomorult újság sincs. Igaz időm se lenne mikor olvasni, hisz minden energiánkat a ház javítására fordítsuk. Két hét alatt sokat haladtunk. Megjavítottuk a tetőt, felástuk a kertet, és a régi Bentley-t is sikerült már kicsit helyre pofoznunk. Ha az is végleg kész lesz , elmegyünk a közeli faluba és veszünk pár növényt amit elültethetünk a kertben. Még a nem messzi házban lakó nénike is ígért néhány állatkát. Olyanok leszünk mint két igazi gazdasszony.
Ahogy teltek múltak a napok egyre szebb lett a ház és én egyre jobban kezdtem beletörődni, hogy többé már nem találozok Niall-el és hogy már nem lehetek az övé.Már nem érzem, hogy mellettem lenne. Azt hiszem, már nincs itt. Azt hiszem, elhagyott, végleg elment. És egy szép napon, nem ma, de lassacskán rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom. Már az sem fáj annyira hogy nem mondja ki többé hogy mennyire szeret, hogy soha többé nem hallom tőle. Már akkor is boldog leszek, mert mindörökre emlékezni fogok arra hogy régen igen is kimondta.
A szívem tört össze, hogy elhagytam őt, de nem tudom elégszer elismételni magamnak, hogy ez volt a legjobb megoldás. Talán most még nem úgy tűnik, de majd később, majd idővel jobb lesz. Sokszor remegve nézek vissza a múltba, és azt kívánom bárcsak ne emlékeznék rá. Nem azért mert olyan szörnyű és csúf volt. Épp ellenkezőleg. Viszont mára már annyira fájó, hogy inkább nem is emlékeznék soha többé rá. Leírnám egy könyvbe majd kitörölném az emlékezetemből. Nem veszne el örökké velem maradna, csak azontúl már nem fájna.
Hittem benne hogy elértem azt a pontot ahonnan már csak felfelé vezet az út és ettől már csakis jobb lehet!
-Niall!-hallotta Louis-t az ajtaja elől.-Mióta megjöttünk csak ott bent fekszel. Kezdünk komolyan aggódni érted. Mi lenne ha megpróbálnál kicsit kijönni közénk?
-Hagyj békén.-morogta és az oldalára fordult.
-Az isten szerelmére. Légy már férfi! Olyan vagy mint egy tizenkét éves tinilány akit dobott a pasija.
"Légy férfi!"-micsoda hülyeség. Egy férfit nem hagynak ilyen csúnyán cserben, egy férfi nem hagyja hogy így becsapják. Egy férfi képes megtartani egy barátnőt úgy hogy az ne meneküljön egy más férfi karjaiba.-dünnyögött magában. De talán igaza van az ajtó előtt szobrozó Louis-nak. Ki kéne innen mozdulnia. Hisz a múlt, már elmúlt. Ezen nem változtathat. Bele kéne törődnie.
Lassan elfordította a kulcsot a zárban és óvatosan kinyitotta az ajtót. Louis hatalmas vigyorral tépte ki őt a szobájából és egészen a nappaliig rángatta. A kanapén Liam, Zayn, és Harry ültek, az ajtóban pedig ott szobrozott Paul is.
-Na végre!-pattant fel Zayn.
-Niall. Ülj le!-mondta eléggé akaratosan Paul.-Én ezt nem akartam, de te nem hagytál más választást. Nem hagyom hogy egy ilyen gyerekes viselkedés szétszedje a bandát! Itt és most mindent megbeszélsz Harry-vel! Ha akarod ha nem!-mellkasán összefont karokkal állt meg előtte és szúrós nézéssel véglegesen leültette.
-Nekem nincs mondanivalóm.-motyogta.
-Akkor majd kezdem én. Teljes szívemből sajnálom hogy ezt tettem. Meg tudsz nekem valaha bocsájtani?-kérlelte őt Harry. Látszott a szemeiben, látszott a megtörtségén hogy nagyon bánja a dolgot és ha visszapörgethetné az időt akkor inkább messziről elkerült volna, ahogy azt a többi srác is tette.
-Nem.-válaszolt egyszerűen.
-Niall!-szólalt meg medve hangon Paul.
-Most mégis mit vártok? Hogy öleljem keblemre mert tönkretette az életem? Hogy elvette tőlem életem szerelmét?
-Ugyan ne játszd már itt a mártírt! Tény hogy én is okolható vagyok azért hogy Jen itthagyott minket, de azért az egészet ne akard az én nyakamba varrni!
-Talán én vagyok a hibás?
-Végre! Legalább bezsélgettek.-szólt közbe Liam.
-Egy utolsó mocskos szemétláda vagy!
-Az lehet, viszont én csak azért tettem hogy neki jobb legyen. Ha nem lennél olyan amilyen, nem hagytad volna itt.
-Menj a pokolba!-állt fel és visszaindult volna a szobájába, viszont Paul visszarántotta.
-Na ezért jó hogy elhívtuk...-súgta oda Liam-nek Zayn.
-Fejezd be ezt a durcizást! Felnőtt férfi vagy! Fogadd el múltat és légy kicsit megbocsájtóbb.
Niall legszivesebben felrobbant volna. Egyedül akart volna lenni, de nem tehette.
-Elment, itthagyott. Fogadd el! Ettől még nem áll meg az élet. Minden megy tovább. Nem játszhatod el minden egyes alkalommal ha közönség előtt vagytok, hogy minden rendben.
-Miért? Hisz eddig jól ment!
-Ez hazugság! Nem ment jól! Ez csak számodra volt megoldás. Egy átmeneti megoldás.
-De akkor is lefeküdt...
-Hagyd már ezt abba!-vágott közbe Louis.-Elegünk van hogy állandóan szomorkodsz és csak erről beszélsz, csak erre gondolsz. Két hete másról sem szól az élet csak hogy te mennyire szomorú vagy és hogy Harry mekkora pöcs. De mára már nekünk is elegünk lett. Fejezd be! És erre most úgy kérlek mint a legjobb barátod.
-Nem. Nekem ez még nem megy.-válaszolt majd felviharzott az emeletre.
-Mi legalább megpróbáltuk.-veregette meg Louis vállát Liam.-Hagyj neki egy kis időt. Lesz ez még így se!
-Talán igazad van.-ült vissza a kanapéra. Harry-re nézett aki annyira próbál megbocsájtást nyerni, annyira, hogy már szinte teljesen kifordult önmagából. Már ő sem a régi. Már Niall sem az igazi. Már semmi sem az.
-Holnap megint megpróbáljuk.-mondta enyhe mosollyal az arcán Harry, jelezvén, nem adja fel!
***
-A fene egye meg ezt a ...-dühöngtem.
-Mi a gond?-szalad oda hozzám anyám.
-Olyan ügyetlen vagyok. Nézd meg ezt is eltörtem. Ma ez már a második tányér ami a kezeim közt végzi.
-Dehogy vagy ügyetlen. Csak megviselt. Hidd el, majd elmúlik!
-Attól félek addigra nem marad min ennünk.
Mióta itt vagyok sorra török össze dolgokat, és valahogy napról napra többet. Talán nem alszom eleget, vagy csak a lelkiismeretem miatt nem bírok koncentrálni. Én akartam ezt az elszökést, de azt hittem jobban bírom majd. Állandóan szédülök és alig bírok állni a lábaimon. Talán túl megszállottan kerestem az újat és a jobbat. Talán túl hamar akartam elengedni a régit. Talán túl sok mindent vállaltam.
Fogalmam sincs, hogy mi történt azóta Nelly-vel, vagy Niall-el. Itt se tévé, se internet, de még csak egy nyomorult újság sincs. Igaz időm se lenne mikor olvasni, hisz minden energiánkat a ház javítására fordítsuk. Két hét alatt sokat haladtunk. Megjavítottuk a tetőt, felástuk a kertet, és a régi Bentley-t is sikerült már kicsit helyre pofoznunk. Ha az is végleg kész lesz , elmegyünk a közeli faluba és veszünk pár növényt amit elültethetünk a kertben. Még a nem messzi házban lakó nénike is ígért néhány állatkát. Olyanok leszünk mint két igazi gazdasszony.
Ahogy teltek múltak a napok egyre szebb lett a ház és én egyre jobban kezdtem beletörődni, hogy többé már nem találozok Niall-el és hogy már nem lehetek az övé.Már nem érzem, hogy mellettem lenne. Azt hiszem, már nincs itt. Azt hiszem, elhagyott, végleg elment. És egy szép napon, nem ma, de lassacskán rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom. Már az sem fáj annyira hogy nem mondja ki többé hogy mennyire szeret, hogy soha többé nem hallom tőle. Már akkor is boldog leszek, mert mindörökre emlékezni fogok arra hogy régen igen is kimondta.
A szívem tört össze, hogy elhagytam őt, de nem tudom elégszer elismételni magamnak, hogy ez volt a legjobb megoldás. Talán most még nem úgy tűnik, de majd később, majd idővel jobb lesz. Sokszor remegve nézek vissza a múltba, és azt kívánom bárcsak ne emlékeznék rá. Nem azért mert olyan szörnyű és csúf volt. Épp ellenkezőleg. Viszont mára már annyira fájó, hogy inkább nem is emlékeznék soha többé rá. Leírnám egy könyvbe majd kitörölném az emlékezetemből. Nem veszne el örökké velem maradna, csak azontúl már nem fájna.
Hittem benne hogy elértem azt a pontot ahonnan már csak felfelé vezet az út és ettől már csakis jobb lehet!
2013. augusztus 20., kedd
II. évad - Hatodik rész
Csak bámultam kifelé a vonat ablakán. Néztem ahogy sorra hagyjuk el a sínek menti fákat, házakat. Nem akartam a múltamra gondolni, arra vajon mi történik most hogy elmentem. De bármennyire is próbálkoztam nem a régi életemre koncentrálni, annál inkább törtek elő belőlem az emlékek.
-Biztos ez volt a legjobb megoldás?-fogta meg a kezem anyukám mikor látta a visszavágyódást a szemeimben.
-Nem volt más választásom.-sóhajtottam, majd egy gyenge mosolyt erőltetve fordultam felé.
-Mindig van választásod!
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Az élet fontos döntései sohasem egyszerűek.-simította végig az arcom.
Örülök, hogy ő itt van velem. Ő az aki nélkül képtelen lettem volna új életet kezdeni. Hisz a "régi" életemben alig volt jelen így jelenléte nem idéz fel annyi fájó emléket.
-Beszéljük ezt meg!
-Nem! Mától nem beszélünk a múltról, csak a jövőre koncentrálunk.
-Tudom, új életet kezdünk. De amig ezen a vonaton ülünk addig egy köztes állapotban vagyunk. Hisz még nem kezdtük el az újat, és még nem engedtük el a régit.
-Igazad van...Beszéljük meg.
-Csupán csak egy kérdésem van:Miért?
-Mert szeretem.
-Ez nem ok.
-De ez nagyon is az. Ez a legnagyobb ok! Szeretem őt annyira hogy azt tegyem ami a számára a legjobb.
-Arra nem gondoltál hogy neki az lenne a legjobb ha vele maradnál?
-A történtek után nem.-csóváltam a fejem, majd újra meredten bámulni kezdtem a tájat.
-Milyen volt vele?
-Az élet? Csodálatos. Alig voltam húsz mikor megismertem. Esetlen voltam és bolond. Mellette váltam igazi nővé.
-Csak?
-Csak jöttek a problémák, a baklövések, a rossz döntések. Az utolsó együtt töltött évünk,olyan volt mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent. Viszont volt bennünk más is. Éhség a szívünkben. És az éhség erősebb volt, mint az ész.
- Éhség? Mire?
- A mindig többre. Soha ne mondjuk, hogy elég, hiszen ott a lehetőség, hogy többet kapjunk. Több érzést, több jót, többet a másikból.
-Hiányzik?
-Nem, amit most érzek az nemigazán hiány. Inkább fájdalom és félelem. A szívem egyik darabját téptem ki ,ami iszonyatosan tud fájni, de mégis reszketek a félelemtől, hogy ő ezt rosszul értékeli majd...
-Igazad volt.-nézett rám könnyes szemekkel.
-Mivel kapcsolatban?
-Hogy mellette igazi nővé váltál. Egy olyan nővé aki nem fél megtenni a legnehezebb lépést, még akkor sem ha ez neki a szívébe is kerül.
***
Niall kirohanása után csend volt a szobában. Senki nem mert egy szót sem szólni. Harry reakciójára vártak. Ő viszont csak bámulta a borítékot, ami már meggyűrődött folyamatos szorongatásaitól. Ésszel fölfoghatatlan, de annál kegyetlenebb csapdába zuhant. Csak most döbbent rá hogy talán én más voltam, talán irántam többet érzett, vagy érez most is. Megrémisztette a tudat hogy engem szeret és nem csak simán vonzódik és vágyódik irántam, ahogy az eddig a többi lánnyal is volt.
-Felbontod?-kérdezte Liam.
-Azt hiszem nem akarom tudni mi van benne.-húzta oldalra a száját majd az asztalra hajította. Úgy érezte nem akarja felbontani. Nem akar tőlem semmit. Még csak megbocsájtást se.
-Mi se olvassuk el?-vette a kezébe Nelly.
-Kérlek, dobd ki!
-Rendben.-válaszolt majd Harry kérésére széttépte neki hagyott utolsó üzenetem. Miután Nelly kidobta a szemétbe, visszaült a helyére és az előtte ülő négy srácot bámulta. -Jen miatt vagytok ilyenek?
-Részben...-válaszolt Zayn.-Holnap lesz egy sajtótájékoztatónk.
-Mindez kitudódott és meg kell nyugtatnunk a Directionereket, hogy minden rendben van!
-De hisz semmi sincs rendben.-csodálkozott Nelly.
-De nekik azt kell hinniük hogy igen!
***
A vonat kerekei éles nyikorgással áltak meg. Ez a nyikorgás volt az új beharangozója. Csomagainkkal kezünkben indultunk lefelé. Mikor lábammal megérintettem a peront furcsa érzés fogott el. Ez a hely új számomra, nem ismerek itt senkit. Egy csöppnyi kis falu Anglia sarkában, ide minden ember csak átutazóba jár vagy pedig azért hogy elbújjanak.
A vonatállomás egy puszta közepén volt. Sehol egy kocsi, de még csak egy lélek sem.
-Erre megyünk.-mondta s táskáimat vállamra kapva indultam el utána. Azt mondta egy régi barátjáé volt a ház, de mivel ő elköltözött már nem használja, így mi nyugodtan beköltözhetünk. Zavaros múltja miatt nem fagattam arról a bizonyos "régi barátról", de megbíztam benne.
Fél óra gyaloglás után egy kis ház, mondhatni viskó előtt állt meg.
-Ez lenne az?-sóhajtottam.
-Miért? Te talán palotára számítottál? Azt mondtad el akarsz szökni, hogy elbújhass. Nos itt megteheted!
Igaza volt. Itt senki se fog keresni. Egy rozoga házikó egy puszta közepén. A legközelebbi szomszéd is max egy órányira lakott tőlünk. Kétlem hogy akárki is gondolna arra hogy ide jöttem. A kaput benőtte a borostyán, és a ház előtti kis kert is tele volt hatalmas gyomokkal. Mintha csak a gonosz boszorka elhagyott házánál járnák. A tornácra érve a ház falai rémisztő nyikorgásba kezdtek, részben a szél és részben kitudja minek köszönhetően.
-Készen állsz?-kérdezte mielőtt elfordította volna a kulcsot a zárban. Nem válaszoltam, csak bólintottam. Miután a kulcs elfordult a zárban az ajtó nyikorogva nyílt ki előttünk. Nem volt nagy meglepetés a ház belseje sem. Az egész egy hatalmas nappaliból és egy konyhából állt. A szoba közepén bútorok, ágyak voltak összetolva és fehér lepedővel lefedve. Ennél rémisztőbb már nem is lehetett volna. A parányi ablakokon beszűrődő fénynél látni lehetett a levegőben szálló porfelhőt, mely szüntelen tüszzögésre késztetett.
-Helyre pofozzuk és csodás kis palota lesz belőle, hidd el nagyon otthonos lesz!-simította végig a hátam. Erőltetetten mosolyogtam majd körüljártam a házat. A hátsó kertbe érve levendula illat csapta meg az orrom. A szélben néhány orgona fa hajlongot, s minden olyan festői volt. A felhőt átszerlő madarak szárnyainak suhogása és a szélcsengő halk csilingelése annyira megnyugtató volt. Nem is értettem, hogy egy ilyen taszító hely hogy lehet mégis ennyire csodálatos? A kert tövében álló traktorból és a néhány ásóból arra mertem következtetni valamiféle farmer lehetett az előző lakó.
-Jen! Gyere ide! Ezt nézd meg!-hallottam anyám hangját a ház oldalában lévő kis kunyhóból.
-Atya ég!-csodálkoztam mikor megálltam az ajtóban és megláttam egy 1960-as Bentley-t.
-Ez a kocsi is a barátomé volt és azt mondta használhassuk, csak néhány dolgot kell rajta rendbe rakni.Mosoly ült ki az arcomra. Végre valami jó is történik. Bár régi és kopott, de néhány javítás után száguldani fog!
Miután teljesen körbejártuk a házat nekikezdtünk a kipakolásnak. Nem hoztunk sok mindent csak ruhákat és a legfontosabb dolgokat. A kipakolás előtt viszont a bútorokat visszatoltuk a helyükre. Míg én a polcokról töröltem a port, addig anya a párnákat hordta ki, hogy kiszellőztesse őket. Mindez olyan hihetelen volt. Ez ez új élet. Annyira álombelinek tűnt hogy sokszor gondolkoztam el rajta vajon tényleg ez a valóság?
***
-Sziasztok!-ordította a nagy sikoltozásban Louis. Firkászok, rajongók áltak a rögtönzött szinpad előtt. Várták a magyarázatot a történtekre. A srácok a helyükre sétáltak. Mosolyogtak és integettek. Teljesen olyanok voltak mintha gondtalanok lennének. A tömeg elcsendesült és Liam beszélni kezdett.
-A minap szárnya kelt néhány pletyka, melynek legtöbbje alaptalan és sértő. Szeretnénk mindent megmagyarázni.
-Amit Natalie állít, az igaz. Niall tényleg megütött, de nem olyan veszélyesen. Problémák és veszekedések minden bandában akadnak.
-Viszont ezeket megoldottuk! Ugye haver?-nevetett Niall és magához húzta Harry-t. A tömegben lévő rajongók ezen csak kacagtak, de Niallnak hatalmas önkontrol kellett ahhoz hogy csak megölelje és ne folytsa meg.
A srácokból sorra dőltek a hazugságok. Próbálták azt a látszatot kelteni hogy minden rendben.
-Mi a helyzet Jen-nel?-kiabálta az egyik firkász.
-A kapcsolatom Jen-nel már csak pusztán baráti. Ő most elköltözött, de nem váltunk el haragban.
-Igaz hogy rákos és nem jár a kezelésekre?-hallatszott egy másik kérdés a tömegből.
-Igen, Jen rákos. Viszont harcol ellene.
Csak úgy ömlöttek a kérdések a fiúk felé és nekik pedig mindenre volt egy megnyugató válaszuk. Bántotta őket hogy becsapják a rajongóikat, de nem tehettek mást. A managment azzal a közhelyes mondattal érvelt a hazudozásra, hogy: "Ilyen a showbiznisz!"
Nelly mindvégig ott állt a színfalak mögött és talán akkor és ott ő volt egy egyenlet aki a fiúkon kívül tudta az igazságot. Nem tehetett semmit hisz nincs beleszólása a banda dolgaiba de ezt ő is rossz szemmel nézte.
Miután minden kérdésre válaszoltak, ugyan azzal a mosollyal amivel érkeztek lesétáltak a hátul álló fekete kocsijukhoz.
-Biztos ez volt a legjobb megoldás?-fogta meg a kezem anyukám mikor látta a visszavágyódást a szemeimben.
-Nem volt más választásom.-sóhajtottam, majd egy gyenge mosolyt erőltetve fordultam felé.
-Mindig van választásod!
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Az élet fontos döntései sohasem egyszerűek.-simította végig az arcom.
Örülök, hogy ő itt van velem. Ő az aki nélkül képtelen lettem volna új életet kezdeni. Hisz a "régi" életemben alig volt jelen így jelenléte nem idéz fel annyi fájó emléket.
-Beszéljük ezt meg!
-Nem! Mától nem beszélünk a múltról, csak a jövőre koncentrálunk.
-Tudom, új életet kezdünk. De amig ezen a vonaton ülünk addig egy köztes állapotban vagyunk. Hisz még nem kezdtük el az újat, és még nem engedtük el a régit.
-Igazad van...Beszéljük meg.
-Csupán csak egy kérdésem van:Miért?
-Mert szeretem.
-Ez nem ok.
-De ez nagyon is az. Ez a legnagyobb ok! Szeretem őt annyira hogy azt tegyem ami a számára a legjobb.
-Arra nem gondoltál hogy neki az lenne a legjobb ha vele maradnál?
-A történtek után nem.-csóváltam a fejem, majd újra meredten bámulni kezdtem a tájat.
-Milyen volt vele?
-Az élet? Csodálatos. Alig voltam húsz mikor megismertem. Esetlen voltam és bolond. Mellette váltam igazi nővé.
-Csak?
-Csak jöttek a problémák, a baklövések, a rossz döntések. Az utolsó együtt töltött évünk,olyan volt mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent. Viszont volt bennünk más is. Éhség a szívünkben. És az éhség erősebb volt, mint az ész.
- Éhség? Mire?
- A mindig többre. Soha ne mondjuk, hogy elég, hiszen ott a lehetőség, hogy többet kapjunk. Több érzést, több jót, többet a másikból.
-Hiányzik?
-Nem, amit most érzek az nemigazán hiány. Inkább fájdalom és félelem. A szívem egyik darabját téptem ki ,ami iszonyatosan tud fájni, de mégis reszketek a félelemtől, hogy ő ezt rosszul értékeli majd...
-Igazad volt.-nézett rám könnyes szemekkel.
-Mivel kapcsolatban?
-Hogy mellette igazi nővé váltál. Egy olyan nővé aki nem fél megtenni a legnehezebb lépést, még akkor sem ha ez neki a szívébe is kerül.
***
Niall kirohanása után csend volt a szobában. Senki nem mert egy szót sem szólni. Harry reakciójára vártak. Ő viszont csak bámulta a borítékot, ami már meggyűrődött folyamatos szorongatásaitól. Ésszel fölfoghatatlan, de annál kegyetlenebb csapdába zuhant. Csak most döbbent rá hogy talán én más voltam, talán irántam többet érzett, vagy érez most is. Megrémisztette a tudat hogy engem szeret és nem csak simán vonzódik és vágyódik irántam, ahogy az eddig a többi lánnyal is volt.
-Felbontod?-kérdezte Liam.
-Azt hiszem nem akarom tudni mi van benne.-húzta oldalra a száját majd az asztalra hajította. Úgy érezte nem akarja felbontani. Nem akar tőlem semmit. Még csak megbocsájtást se.
-Mi se olvassuk el?-vette a kezébe Nelly.
-Kérlek, dobd ki!
-Rendben.-válaszolt majd Harry kérésére széttépte neki hagyott utolsó üzenetem. Miután Nelly kidobta a szemétbe, visszaült a helyére és az előtte ülő négy srácot bámulta. -Jen miatt vagytok ilyenek?
-Részben...-válaszolt Zayn.-Holnap lesz egy sajtótájékoztatónk.
-Mindez kitudódott és meg kell nyugtatnunk a Directionereket, hogy minden rendben van!
-De hisz semmi sincs rendben.-csodálkozott Nelly.
-De nekik azt kell hinniük hogy igen!
***
A vonat kerekei éles nyikorgással áltak meg. Ez a nyikorgás volt az új beharangozója. Csomagainkkal kezünkben indultunk lefelé. Mikor lábammal megérintettem a peront furcsa érzés fogott el. Ez a hely új számomra, nem ismerek itt senkit. Egy csöppnyi kis falu Anglia sarkában, ide minden ember csak átutazóba jár vagy pedig azért hogy elbújjanak.
A vonatállomás egy puszta közepén volt. Sehol egy kocsi, de még csak egy lélek sem.
-Erre megyünk.-mondta s táskáimat vállamra kapva indultam el utána. Azt mondta egy régi barátjáé volt a ház, de mivel ő elköltözött már nem használja, így mi nyugodtan beköltözhetünk. Zavaros múltja miatt nem fagattam arról a bizonyos "régi barátról", de megbíztam benne.
Fél óra gyaloglás után egy kis ház, mondhatni viskó előtt állt meg.
-Ez lenne az?-sóhajtottam.
-Miért? Te talán palotára számítottál? Azt mondtad el akarsz szökni, hogy elbújhass. Nos itt megteheted!
Igaza volt. Itt senki se fog keresni. Egy rozoga házikó egy puszta közepén. A legközelebbi szomszéd is max egy órányira lakott tőlünk. Kétlem hogy akárki is gondolna arra hogy ide jöttem. A kaput benőtte a borostyán, és a ház előtti kis kert is tele volt hatalmas gyomokkal. Mintha csak a gonosz boszorka elhagyott házánál járnák. A tornácra érve a ház falai rémisztő nyikorgásba kezdtek, részben a szél és részben kitudja minek köszönhetően.
-Készen állsz?-kérdezte mielőtt elfordította volna a kulcsot a zárban. Nem válaszoltam, csak bólintottam. Miután a kulcs elfordult a zárban az ajtó nyikorogva nyílt ki előttünk. Nem volt nagy meglepetés a ház belseje sem. Az egész egy hatalmas nappaliból és egy konyhából állt. A szoba közepén bútorok, ágyak voltak összetolva és fehér lepedővel lefedve. Ennél rémisztőbb már nem is lehetett volna. A parányi ablakokon beszűrődő fénynél látni lehetett a levegőben szálló porfelhőt, mely szüntelen tüszzögésre késztetett.
-Helyre pofozzuk és csodás kis palota lesz belőle, hidd el nagyon otthonos lesz!-simította végig a hátam. Erőltetetten mosolyogtam majd körüljártam a házat. A hátsó kertbe érve levendula illat csapta meg az orrom. A szélben néhány orgona fa hajlongot, s minden olyan festői volt. A felhőt átszerlő madarak szárnyainak suhogása és a szélcsengő halk csilingelése annyira megnyugtató volt. Nem is értettem, hogy egy ilyen taszító hely hogy lehet mégis ennyire csodálatos? A kert tövében álló traktorból és a néhány ásóból arra mertem következtetni valamiféle farmer lehetett az előző lakó.
-Jen! Gyere ide! Ezt nézd meg!-hallottam anyám hangját a ház oldalában lévő kis kunyhóból.
-Atya ég!-csodálkoztam mikor megálltam az ajtóban és megláttam egy 1960-as Bentley-t.
-Ez a kocsi is a barátomé volt és azt mondta használhassuk, csak néhány dolgot kell rajta rendbe rakni.Mosoly ült ki az arcomra. Végre valami jó is történik. Bár régi és kopott, de néhány javítás után száguldani fog!
Miután teljesen körbejártuk a házat nekikezdtünk a kipakolásnak. Nem hoztunk sok mindent csak ruhákat és a legfontosabb dolgokat. A kipakolás előtt viszont a bútorokat visszatoltuk a helyükre. Míg én a polcokról töröltem a port, addig anya a párnákat hordta ki, hogy kiszellőztesse őket. Mindez olyan hihetelen volt. Ez ez új élet. Annyira álombelinek tűnt hogy sokszor gondolkoztam el rajta vajon tényleg ez a valóság?
***
-Sziasztok!-ordította a nagy sikoltozásban Louis. Firkászok, rajongók áltak a rögtönzött szinpad előtt. Várták a magyarázatot a történtekre. A srácok a helyükre sétáltak. Mosolyogtak és integettek. Teljesen olyanok voltak mintha gondtalanok lennének. A tömeg elcsendesült és Liam beszélni kezdett.
-A minap szárnya kelt néhány pletyka, melynek legtöbbje alaptalan és sértő. Szeretnénk mindent megmagyarázni.
-Amit Natalie állít, az igaz. Niall tényleg megütött, de nem olyan veszélyesen. Problémák és veszekedések minden bandában akadnak.
-Viszont ezeket megoldottuk! Ugye haver?-nevetett Niall és magához húzta Harry-t. A tömegben lévő rajongók ezen csak kacagtak, de Niallnak hatalmas önkontrol kellett ahhoz hogy csak megölelje és ne folytsa meg.
A srácokból sorra dőltek a hazugságok. Próbálták azt a látszatot kelteni hogy minden rendben.
-Mi a helyzet Jen-nel?-kiabálta az egyik firkász.
-A kapcsolatom Jen-nel már csak pusztán baráti. Ő most elköltözött, de nem váltunk el haragban.
-Igaz hogy rákos és nem jár a kezelésekre?-hallatszott egy másik kérdés a tömegből.
-Igen, Jen rákos. Viszont harcol ellene.
Csak úgy ömlöttek a kérdések a fiúk felé és nekik pedig mindenre volt egy megnyugató válaszuk. Bántotta őket hogy becsapják a rajongóikat, de nem tehettek mást. A managment azzal a közhelyes mondattal érvelt a hazudozásra, hogy: "Ilyen a showbiznisz!"
Nelly mindvégig ott állt a színfalak mögött és talán akkor és ott ő volt egy egyenlet aki a fiúkon kívül tudta az igazságot. Nem tehetett semmit hisz nincs beleszólása a banda dolgaiba de ezt ő is rossz szemmel nézte.
Miután minden kérdésre válaszoltak, ugyan azzal a mosollyal amivel érkeztek lesétáltak a hátul álló fekete kocsijukhoz.
2013. augusztus 16., péntek
II. évad - Ötödik rész
Tekintetét végigvezette a szobán. Engem keresett, hisz jó hírt hozott. De nem voltam ott. Nem, akkor már rég nem.Az ágyam felé rohant majd sorra dobálta le róla a párnákat, remélvén az egyik alatt megtalál. Berontott a fürdőbe, gardróbba, hátha ép ott készülődök. Nevemet kiáltozva futkározott fel-le.
-Ezt nem hiszem el!-mondogatta magának. De hiába is kutatott utánam, én akkor már a vonaton ültem és minden zökkenés, minden nyikorgás eszembe juttatja, hogy percről-percre messzebb kerülök tőle. Tőle, Niall-tól, a fájdalmaktól és a régi életemtől.
Óvatosan az ágyam szélére ült, magára húzta a takarómat és bámulta a padlót. Nem értette miért mentem el, pedig a képlet egyszerű. Megváltozunk. Erősek leszünk és elbúcsúzunk. Legyőzzük a reményt, mert már nem csak rólunk van szó. Lemondunk az igaziért folytatott harcról és elfogadjuk a rossz választást. Elhatározzuk, hogy mostantól erősek leszünk, de nem minden hibánkat lehet csak úgy elfelejtenünk. Sejtjük, hogy valakinek fájdalmat okoztunk, pedig az csak jót akart nekünk. Gyakran mondják, hogy az igazságtól függetlenül az emberek azt látják, amit látni akarnak. Néhányan talán visszalépnek, és rájönnek, hogy ugyanazt a nagy képet nézegették egész végig. Néhányan látják, ami ott volt előttük végig. És aztán ott vagyok én, aki olyan messze fut, amennyire csak tud. Rájövök apránként, hogy nem bírom tovább. Nem tudok már hinni s remélni, remélni egy életen át. Nem tudom hazudni, hogy jól vagyok. Mosolyogni mindenkire...mikor belül meghalok...
Felkelvén az ágyam melletti éjjeli szekrényen három borítékot talált. Az elsőn az ő neve állt. Majd volt egy Niall-nek és egy Harry-nek címezve. Remegő kezekkel tépte szét az ő nevével ellátott levelem majd pityeregve kezdte olvasni:" Szeretett Nelly-m! Te voltál az aki mindig mellettem állt. Aki kihúzott a bajból, aki felsegített ha magam alatt voltam. Anyám helyett anyám voltál. Nem lehetek elég hálás mindazért a sok jóért amit nekem adtál, a sok törődésért! Te is tudod milyen vagyok, s talán "szökésem" nem is volt oly meglepő számodra. Kérlek ne haragudj, hogy csak így hagytalak itt és nem búcsúztam el tőled személyesen, de tudtam hogyha mindezt a szemedbe kéne mondanom elgyengültem volna és nem tudtam volna megtenni. A tegnapi dolog, hogy Niall nem volt otthon, csak egy jel volt. Amire már rég vártam. Jel, hogy már nem éri meg küzdeni. Kérlek téged maradj ugyan ilyen vidám és erős és ne szomorkodj miattam, velem minden rendben lesz! Szeretlek!"-olvasta fel magában levelem utolsó szavát, mely csak még több könnyet csalt ki a szeméből. A másik két borítékot nem bontotta fel, mert tudta azok nem neki íródtak.
Ma dolgoznia kellett menni, így hát nem vesztegelhetett tovább az ágyamon. Arcát lemosta hideg vízzel, felöltözött, s mintha mi sem történt volna kocsiba ült és elindult a munkahelyére. Ezt mindig is csodáltam benne. Képes volt mosolyogni, mégha legbelül mardosta is valami.
***
-Gyere le és egyél!-kiabált fel Louis Niall-nek. Viszont válasz nem jött.
-Muszáj ennie...-indult el felfele Liam. Mindannyian a konyhában várták hogy Niall lejöjjön reggelizni. Még Harry is ott ült. Bár fáradt volt és erőtlen, de bocsánatot akart kérni, mindenért.-Engedj be!-kezdett el dörömbölni a szőkeség zárt ajtaján.-Ha nem engedsz be betöröm az ajtót! Tudom közhelyes, de betöröm!-Liam hiába fenyegetőzött válasz még mindig nem jött.-Te akartad!-mondta, majd szépen elkezdett hátrálni.-Egy...kettő! Ne várd meg a hármat!
Niall szót is fogadott, még mielőtt Liam kimondta volna a hármat, még mielőtt nekilendült volna az ajtónak a zár kattanása hallatszott s lassú ajtónyitás után Niall kilépett a szobából.
-Végre!-sóhajtott Liam.-Haver, gyere enni!-karolta át a vállát, s magához húzta.
-Ő meg mit keres itt?-fújtatott Niall mikor meglátta Harry-t.
-Bocsánatot szeretnék kérni!-állt fel az asztaltól megbánó képpel.-Ne haragudj...
Niall fújtatott mint egy bika. Hatalmas önuralom kelett neki ahhoz hogy ne verje laposra megint.
-Nem fogsz bocsánatot kérni. Mégcsak a lehetőséget sem adom meg. Nálad mocskosabb és undoríttóbb embert még sose láttam, és mi többé nem is ismerjük egymást!-jelentette ki határozottan.
-Niall ezt még gondold át! A bandáról van szó.-mondta Zayn.
-Tudom, ezért ha úgy szerepelünk a nyilvánosság előtt, mint az "OneDirection" vidám tagjai akkor mintha mi sem történt volna nevetgélünk és szivatjuk egymást. Nem lesz semmi vita, de még csak egy kis gúnyos megjegyzés sem, amiből arra tudnának mások következtetni hogy mi nem vagyunk jóban. Viszont mint ember, mint a barátom te már nem létezel számomra!
A srácok arcára döbbenet ült. Niall elég magabiztosnak és határozottnak tűnt. Még néhány percig bámult Harry-re hátha van hozzáfűznivalója a dolgokhoz, de nem, csak ült ott némán. Niall egy laza fejcsóválás után sarkonfordult és visszament a szobájába.
-Nem hiszem, hogy komolyan beszélt.-mondta Liam.
-Pedig nagyon úgy tűnt hogy tényleg ezt akarja.
***
Miután Nelly végzett a munkahelyén a srácokhoz ment közölni a hírt és átadni leveleim.
-Nelly!-mosolygott Louis mikor kinyitotta az ajtót.-Hát te? Mi van Jen-nel?
-Ép Jen miatt jöttem.
-Ezt meg hogy érted?
-Bejöhetek?
-Persze, gyere csak... Srácok Nelly jött!-kiálltott Louis. Zayn, Liam és Harry épp a nappaliban filmeztek mikor Louis bekísérte Nelly-t.
-Jen-t hol hagytad?-kérdezte Zayn.
-Ő küldött?-kérdezte halkan, alig érthetően Harry.
-Mondhatjuk úgy is. Szóval Jen... Nos ő. Elutazott...
-Hová?-csodálkozott Louis.
-Én sem tudom. Ma reggel üresen találtam a szobáját. Tegnap eljött ide hozzátok hogy beszéljen Niall-el, de mivel nem voltatok itthon ő ezt jelnek tekintette.
-Mi Niall-al ép hozzátok mentünk tegnap!
-Tudom, megtaláltam az üzenetet csak sajnos már túl későn.
-Hova utazott?-hallatszott Niall rekedt hangja a nappali ajtajából.
-Nem tudom, viszont ezt találtam az éjjeli szekrényén.-szedte elő a leveleket a táskájából majd Niall és Harry felé nyújtotta.
-Neki is írt?-csodákozott gúnyosan Niall, majd szó nélkül visszament a szobájába. Leült az ágyára s mazsolányira összeszorult szívvel tépte fel a borítékot.
"Szerelmem! Azt sem tudom hol és mégis mivel kezdjem. Közhelyes egy ilyen levelet írni, nyálas és elcsépelt. A mai világban már senki sem ír ilyet, viszont én mégis ezt láttam a legjobb megoldásnak. Kapcsolatunk első három éve csodálatos volt. Amikor megláttalak úgy éreztem megállt a Föld. Mindent olyan csodásnak láttam és elvakultam a boldogságban. Te megszerettél engem és én is téged... és azok után jöttek a gondok, a problémák. Mikor már túl tökéletes volt minden, jött egy laza szellő és elfújta a kártyavárt. Annyi közös emlékünk van annyi minden köt össze bennünket. Hidd el te nem tehetsz semmiről! Bár mi már nem találkozunk többé, mert neked felejtened kell, egy dolgot kérek. Ne változz meg! Maradj meg ez a fantasztikus ember aki eddig voltál és hidd el rádmosolyog a szerencse! És a múltad már csak egy régi emlék lesz amit mosolyogva felteszel a padlásra egy fekete dobozban.Sajnálom, hogy ezt tettem, de szeretlek és ezért elkellett téged engednem. Azért, hogy egy nap valóban boldog lehess egy lánnyal, egy olyannal aki megbecsül téged.Lehet, hogy most utálsz de egy nap remélem ráfogsz jönni, hogy jól döntöttem, és talán a múltat feledve egyszer igaz barátok lehetünk...De ha neked ez nem megy azt is megértem. És bár nehezen írom le de akkor -Szia!"-s miután elolvasta leplezetlenül sírni kezdett... az ürességtől, amely belülről emésztette. Úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltűnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt.
-Ezt nem hiszem el!-mondogatta magának. De hiába is kutatott utánam, én akkor már a vonaton ültem és minden zökkenés, minden nyikorgás eszembe juttatja, hogy percről-percre messzebb kerülök tőle. Tőle, Niall-tól, a fájdalmaktól és a régi életemtől.
Óvatosan az ágyam szélére ült, magára húzta a takarómat és bámulta a padlót. Nem értette miért mentem el, pedig a képlet egyszerű. Megváltozunk. Erősek leszünk és elbúcsúzunk. Legyőzzük a reményt, mert már nem csak rólunk van szó. Lemondunk az igaziért folytatott harcról és elfogadjuk a rossz választást. Elhatározzuk, hogy mostantól erősek leszünk, de nem minden hibánkat lehet csak úgy elfelejtenünk. Sejtjük, hogy valakinek fájdalmat okoztunk, pedig az csak jót akart nekünk. Gyakran mondják, hogy az igazságtól függetlenül az emberek azt látják, amit látni akarnak. Néhányan talán visszalépnek, és rájönnek, hogy ugyanazt a nagy képet nézegették egész végig. Néhányan látják, ami ott volt előttük végig. És aztán ott vagyok én, aki olyan messze fut, amennyire csak tud. Rájövök apránként, hogy nem bírom tovább. Nem tudok már hinni s remélni, remélni egy életen át. Nem tudom hazudni, hogy jól vagyok. Mosolyogni mindenkire...mikor belül meghalok...
Felkelvén az ágyam melletti éjjeli szekrényen három borítékot talált. Az elsőn az ő neve állt. Majd volt egy Niall-nek és egy Harry-nek címezve. Remegő kezekkel tépte szét az ő nevével ellátott levelem majd pityeregve kezdte olvasni:" Szeretett Nelly-m! Te voltál az aki mindig mellettem állt. Aki kihúzott a bajból, aki felsegített ha magam alatt voltam. Anyám helyett anyám voltál. Nem lehetek elég hálás mindazért a sok jóért amit nekem adtál, a sok törődésért! Te is tudod milyen vagyok, s talán "szökésem" nem is volt oly meglepő számodra. Kérlek ne haragudj, hogy csak így hagytalak itt és nem búcsúztam el tőled személyesen, de tudtam hogyha mindezt a szemedbe kéne mondanom elgyengültem volna és nem tudtam volna megtenni. A tegnapi dolog, hogy Niall nem volt otthon, csak egy jel volt. Amire már rég vártam. Jel, hogy már nem éri meg küzdeni. Kérlek téged maradj ugyan ilyen vidám és erős és ne szomorkodj miattam, velem minden rendben lesz! Szeretlek!"-olvasta fel magában levelem utolsó szavát, mely csak még több könnyet csalt ki a szeméből. A másik két borítékot nem bontotta fel, mert tudta azok nem neki íródtak.
Ma dolgoznia kellett menni, így hát nem vesztegelhetett tovább az ágyamon. Arcát lemosta hideg vízzel, felöltözött, s mintha mi sem történt volna kocsiba ült és elindult a munkahelyére. Ezt mindig is csodáltam benne. Képes volt mosolyogni, mégha legbelül mardosta is valami.
***
-Gyere le és egyél!-kiabált fel Louis Niall-nek. Viszont válasz nem jött.
-Muszáj ennie...-indult el felfele Liam. Mindannyian a konyhában várták hogy Niall lejöjjön reggelizni. Még Harry is ott ült. Bár fáradt volt és erőtlen, de bocsánatot akart kérni, mindenért.-Engedj be!-kezdett el dörömbölni a szőkeség zárt ajtaján.-Ha nem engedsz be betöröm az ajtót! Tudom közhelyes, de betöröm!-Liam hiába fenyegetőzött válasz még mindig nem jött.-Te akartad!-mondta, majd szépen elkezdett hátrálni.-Egy...kettő! Ne várd meg a hármat!
Niall szót is fogadott, még mielőtt Liam kimondta volna a hármat, még mielőtt nekilendült volna az ajtónak a zár kattanása hallatszott s lassú ajtónyitás után Niall kilépett a szobából.
-Végre!-sóhajtott Liam.-Haver, gyere enni!-karolta át a vállát, s magához húzta.
-Ő meg mit keres itt?-fújtatott Niall mikor meglátta Harry-t.
-Bocsánatot szeretnék kérni!-állt fel az asztaltól megbánó képpel.-Ne haragudj...
Niall fújtatott mint egy bika. Hatalmas önuralom kelett neki ahhoz hogy ne verje laposra megint.
-Nem fogsz bocsánatot kérni. Mégcsak a lehetőséget sem adom meg. Nálad mocskosabb és undoríttóbb embert még sose láttam, és mi többé nem is ismerjük egymást!-jelentette ki határozottan.
-Niall ezt még gondold át! A bandáról van szó.-mondta Zayn.
-Tudom, ezért ha úgy szerepelünk a nyilvánosság előtt, mint az "OneDirection" vidám tagjai akkor mintha mi sem történt volna nevetgélünk és szivatjuk egymást. Nem lesz semmi vita, de még csak egy kis gúnyos megjegyzés sem, amiből arra tudnának mások következtetni hogy mi nem vagyunk jóban. Viszont mint ember, mint a barátom te már nem létezel számomra!
A srácok arcára döbbenet ült. Niall elég magabiztosnak és határozottnak tűnt. Még néhány percig bámult Harry-re hátha van hozzáfűznivalója a dolgokhoz, de nem, csak ült ott némán. Niall egy laza fejcsóválás után sarkonfordult és visszament a szobájába.
-Nem hiszem, hogy komolyan beszélt.-mondta Liam.
-Pedig nagyon úgy tűnt hogy tényleg ezt akarja.
***
Miután Nelly végzett a munkahelyén a srácokhoz ment közölni a hírt és átadni leveleim.
-Nelly!-mosolygott Louis mikor kinyitotta az ajtót.-Hát te? Mi van Jen-nel?
-Ép Jen miatt jöttem.
-Ezt meg hogy érted?
-Bejöhetek?
-Persze, gyere csak... Srácok Nelly jött!-kiálltott Louis. Zayn, Liam és Harry épp a nappaliban filmeztek mikor Louis bekísérte Nelly-t.
-Jen-t hol hagytad?-kérdezte Zayn.
-Ő küldött?-kérdezte halkan, alig érthetően Harry.
-Mondhatjuk úgy is. Szóval Jen... Nos ő. Elutazott...
-Hová?-csodálkozott Louis.
-Én sem tudom. Ma reggel üresen találtam a szobáját. Tegnap eljött ide hozzátok hogy beszéljen Niall-el, de mivel nem voltatok itthon ő ezt jelnek tekintette.
-Mi Niall-al ép hozzátok mentünk tegnap!
-Tudom, megtaláltam az üzenetet csak sajnos már túl későn.
-Hova utazott?-hallatszott Niall rekedt hangja a nappali ajtajából.
-Nem tudom, viszont ezt találtam az éjjeli szekrényén.-szedte elő a leveleket a táskájából majd Niall és Harry felé nyújtotta.
-Neki is írt?-csodákozott gúnyosan Niall, majd szó nélkül visszament a szobájába. Leült az ágyára s mazsolányira összeszorult szívvel tépte fel a borítékot.
"Szerelmem! Azt sem tudom hol és mégis mivel kezdjem. Közhelyes egy ilyen levelet írni, nyálas és elcsépelt. A mai világban már senki sem ír ilyet, viszont én mégis ezt láttam a legjobb megoldásnak. Kapcsolatunk első három éve csodálatos volt. Amikor megláttalak úgy éreztem megállt a Föld. Mindent olyan csodásnak láttam és elvakultam a boldogságban. Te megszerettél engem és én is téged... és azok után jöttek a gondok, a problémák. Mikor már túl tökéletes volt minden, jött egy laza szellő és elfújta a kártyavárt. Annyi közös emlékünk van annyi minden köt össze bennünket. Hidd el te nem tehetsz semmiről! Bár mi már nem találkozunk többé, mert neked felejtened kell, egy dolgot kérek. Ne változz meg! Maradj meg ez a fantasztikus ember aki eddig voltál és hidd el rádmosolyog a szerencse! És a múltad már csak egy régi emlék lesz amit mosolyogva felteszel a padlásra egy fekete dobozban.Sajnálom, hogy ezt tettem, de szeretlek és ezért elkellett téged engednem. Azért, hogy egy nap valóban boldog lehess egy lánnyal, egy olyannal aki megbecsül téged.Lehet, hogy most utálsz de egy nap remélem ráfogsz jönni, hogy jól döntöttem, és talán a múltat feledve egyszer igaz barátok lehetünk...De ha neked ez nem megy azt is megértem. És bár nehezen írom le de akkor -Szia!"-s miután elolvasta leplezetlenül sírni kezdett... az ürességtől, amely belülről emésztette. Úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltűnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt.
2013. augusztus 11., vasárnap
II. évad - Negyedik rész
A vakuk vilogásában és a nagy zajban Niall fel sem fogta a helyzet súlyát. Csak hagyta, hogy a tömegben magának utat törő Louis bepréselje a kajálda ajtaján, megpróbálván kicsukni a firkászokat. Niall nem is értette mégis minek szálltak ki a kocsiból? Mégis minek mentek ki? Miért hagyták hogy így "megalázzák" őket. Szótlanul, maga elé bámulva hallgatta ahogy barátja rendel. Miután végeztek egy hatalmas sóhaj közepedte újra fejest ugrottak a villódzó firkász rengetegbe. Mégis honnan tudódtak ki a dolgok? Talán a lány pletykálta el, jó pénzért. Honnan tudták, hogy innen fognak kaját vinni? Talán követték őket. Niall-nek még az is eszébe jutott, hogy talán Harry fecsegte ki.
-Ez nem mese! Dolgok tudódtak ki amik nem csak a karrierünket de a bandát is tönkre tehetik! Ezzel egyszer s mindenkorra vége lesz. Először talán meghurcol minket a sajtó, és mi lesz a rajongókkal? Ők nem ezt érdemlik!-kapkodott levegő után Louis miközben autójával megállt a garázs ajtaja előtt.
-Mi lesz ha megtalálja?
-Ki? A firkászok? Mégis mit?
-Nem a firkászok! Jen. Mi lesz ha Jen megtalálja a levelem? Mit fog csinálni? Felhív? Vagy azonnal a kukába dobja?
-Szedd már össze magad! Nem veszed észre mit csinál egy lány az életeddel? Az életünkkel?Teljesen tönkretesz, hisz...
-Ne merd Őt hibáztatni!-förmedt rá a kormány előtt ülő Louis-ra. Kezét kicsit feljebb rántotta s szemei sarkában is megjelentek azok a bizonyos kis vérvörös erek.
-Persze, csináld csak amihez értesz! Üss meg! De arra már igazán rádöbbenhettél volna hogy az a srác akit én néhány évvel ezelőtt megszerettem az X-fakctor-ban, az már nem te vagy. Te még csak a maradéka se vagy. Annak a mosolygós, mindig vidám és életerős srácnak csupán csak az árnyéka maradtál!
Kínos csend állt be. Louis szavai mindaz mellett, hogy egytől egyig igazak voltak nagyon bántották Niall-t. Vissza akart szólni. Meg akarta magát védeni. De mégis minek? Hogy elveszítsen mégegy barátot? Az egyik
legjobbat? S jó maga is belátta barátja szavai tényleg nem csak az afféle kitalált illúzión alapszanak.
***
Pár órával korábban.
-Mondtam, hogy nem lesz itthon!-vágtam afféle "én megmondtam" arcot mikor Nelly leparkolt.
Golden Street 260. Semmit sem változott azóta mióta utoljára itt jártam. Mikor is? Talán két éve már. Akkor még a régi és boldog életünket éltük az én mindig boldog és életvidám barátommal. Niall-el. Visszagondolva már értem miért is volt akkora veszekedés abból hogy hova költözzön a banda. Hisz ez a ház tényleg elég pici öt srácnak. De mégis annyira gyönyörű.
-Talán bekopogtál már? Vagy mégis honnan tudod hogy nincsenek itthon?-vágott vissza Nelly.
-Nem! De érzem, valami azt súgja ez a ház most teljesen üres.
-Azért menj és nézd meg!- parancsolt rám. Kiszálltam a kocsiból, lassan felsétáltam az ajtóig majd kétszer kopogtattam. Semmi mozgás nem hallatszódott bentről, egy aprócska pisszenés sem. Nelly egy ideig a kocsiból nézett és várta vajon mi fog kisüli ebből. De az az igazság hogy semmi. Csak álltam és vártam. Mi mást tehettem.
Nelly még mindig a kocsiból mutogatott hogy kopogjak még, hogy ne hagyjam ezt annyiban. Viszont én tudtam, ha Niall az első azon pillanat után mikor ujjaim megdobbantak az ajtón nem adott jelet magáról akkor a későbbiekben sem fog. Abban a hitben ringattam magam, hogy valami fontos találkára rohantak csak el, miközben valami mélyen azt súgta inkább meglapul a szoba sarkában, minthogy nekem, egy hisztis lotyónak kinyissa az ajtót.
-Gyere menjünk.-fogta meg a vállam Nelly alig egy óra ajtó előtt ácsorgás után.-Nem kellett volna idehoznom téged. Baromi nagy baklövés volt. Csak egy újabb vágás a már amúgy is vérző szíveden.-mondta miközben besegített az autóba.
***
Eközben a kórházban
Harry állapota óráról órára javult. Az ilyen-olyan szintje növekedett meg csökkent, meg a szokásos halandzsák amiket ilyenkor a nővérek felírnak arra a kartotéknak hívott valamire. Javul. Mindenképpen jó hír. Kevés a szövődmény és nagyon jól regenerálódik a gyomra egy ilyen műtét után. Az egy biztos hogy néhány hónapig még nem ehet kész ételt, maximum csak afféle kásákat, meg persze amiket a doki kiírt.
Maradnia kellett volna még pár éjszakára, pár hétre talán hogy megvizsgálják, és hogy megfigyeljék az állapotát, de Harry saját felelősségre is haza akart menni.Mindezek mellett Zany és Liam is jobbnak látta ha inkább otthon lábadozik. Ezért amint lehetett Harry-t előkészítették a távozására.
***
-Mehetnénk a temető felől?-kérdeztem Nelly-től a srácoktól hazavezető úton.
-Hát persze.-válaszolt.-Diana-hoz megyünk?
-Igen...-sóhajtottam.
Meg akartam osztani a lányommal a történteket, azokat hogy mit érzek most s megpróbáltam tőle segítséget kérni. Harcoljak Niall-ért, ahogy azt Nelly-vel megbeszéltük? Vagy legyek inkább Harry-vel, ami talán a legkönnyebb megoldásnak látszik? Nelly-t már nem kérdezem,hisz tudom mi a véleménye. Anyámat pedig nem igazán szeretném belekeverni az ilyen dolgaimba. Nem arról van szó hogy nem érdekel a véleménye, csupán ő nem élte át mindezt velünk így nem is tudna a segítségemre lenni. Diana az aki a leges legjobban a segítségemre lehet. Hisz ő az én részem. Egy rész belőlem, így ha most nem is tudom mit akarok, ő majd segít abban hogy a legjobb döntést hozzam.
Nelly nem jött be velem, megvárt kint. Sírjához érve térdre rogytam, majd zokogtam kicsit. Fájó nyögések és pataknyi könnyek közepedte. Csupán egy két percig, mivel már csak ennyire volt erőm. Majd megtöröltem szemeim, felültem majd meredten néztem előre. Mintha ott állna előttem s kezét nyújtaná felém hogy letörölje könnyeim. Halucináció csupán, képzelgés melyet talán az álmatlanság, a rák kezeletlensége vagy ép hogy a sok sírás eredményezett.
Valami olyasmi történt, amit nem akartam, hogy megtörténjen, de mégis megtörtént. S már ott van a múltban, a tegnapban, már ott van tüskeként a húsomban. Szenvedek, és közben reménykedem, hogy holnap már nem lesz ott. De emlékszem a tegnapomra. A tegnap is ugyanilyen volt, és akkor még a mára vártam. És ugyanígy jön majd el a többi holnap is. Ez az amit nem akarok. Így élni tovább.
Döntést még mindig nem hozva mentem vissza Nelly kocsijába.
-Menjünk haza!-szorította meg szeretően a kezem majd elindultunk. Mire hazaértünk szinte teljesen besötétedett. A hátsó ajtón mentünk be ahonann egyenesen a lépcső, majd a szobám felé vettem az irányt.
-Jó éjt!-szóltam vissza Nelly-nek.
-Neked is! Próbálj meg aludni!-válaszolt. Hallottam ahogy teátfőz, majd leül a gépe elé. Foggalmam sincs mit csinált még egy ilyen hosszú, szinte véget nem érő nap után.
***
Reggel Nelly már elég korán, hét óra előtt nem sokkal ébren volt. Halkan sürgött forgott a konyhában, reggelit csinált, kávét főzött, kaját adott a kutyánknak. Ő is csak a tegnapon tudott agyalni azon, vajon hogyan döntök majd? Vajon kit választok? Undorító egy kérdés! "Vajon kit választok?". Mintha egy fagyispult előtt állnák és nem tudnák választani,hogy mégis milyen izű gombócot szeretném. A hagyományos csokisat? Vagy inkább valami új és ízletes erdei gyümölcsös-joghurtos keveréket?
Még pizsamában ment ki a reggeli postáért, mivel valami fontos levelet várt. Ahogy kilépett az ajtón Niall levelébe botlott. Kezébe vette és szemeivel végigfutotta, s ekkor már összeállt a kép a fejében, már rájött hogy mégis miért nem találtuk tegnap otthon Niall-t. Pont elkerültük egymást. Míg ő a mi üres házunknál kopogtatott, addig mi az ő üres házuknál koptattuk a küszöböt.
Vidáman, szinte sikoltozva futott felfélé a lépcsőn.
-Jen! Jen! Ezt meg kell nézned! Niall még mindig szeret!- ordítozta ahogy futott felfelé, viszont amint beért a szobámba azonnal leesett az az édes és aranyos mosoly az arcáról.
Na mit gondoltok? Mi az a dolog ami miatt Nelly-nek még a mosoly is leesett az arcáról? Várom az ötleteiteket hozzászólásban!! :)
Oh! ...és persze a vélemény is jöhet ám!
Az előző részhez a szokásosnál talán picit kevesebb megjegyzés érkezett, de abban reménykedem ez csak azért van mert nem szeretitek azt a vacak betűbeirogatós dolgot.... tudjátok ami ellenőrzi hogy nem-e vagytok robotok! :D
P.s.:Tudom, nem szokásom ilyen elcsépelt monológokat írni a részek végére, de kíváncsi vagyok vajon Ti hogyan folytatnátok, vajon Ti mire számítotok! :) ♥
-Ez nem mese! Dolgok tudódtak ki amik nem csak a karrierünket de a bandát is tönkre tehetik! Ezzel egyszer s mindenkorra vége lesz. Először talán meghurcol minket a sajtó, és mi lesz a rajongókkal? Ők nem ezt érdemlik!-kapkodott levegő után Louis miközben autójával megállt a garázs ajtaja előtt.
-Mi lesz ha megtalálja?
-Ki? A firkászok? Mégis mit?
-Nem a firkászok! Jen. Mi lesz ha Jen megtalálja a levelem? Mit fog csinálni? Felhív? Vagy azonnal a kukába dobja?
-Szedd már össze magad! Nem veszed észre mit csinál egy lány az életeddel? Az életünkkel?Teljesen tönkretesz, hisz...
-Ne merd Őt hibáztatni!-förmedt rá a kormány előtt ülő Louis-ra. Kezét kicsit feljebb rántotta s szemei sarkában is megjelentek azok a bizonyos kis vérvörös erek.
-Persze, csináld csak amihez értesz! Üss meg! De arra már igazán rádöbbenhettél volna hogy az a srác akit én néhány évvel ezelőtt megszerettem az X-fakctor-ban, az már nem te vagy. Te még csak a maradéka se vagy. Annak a mosolygós, mindig vidám és életerős srácnak csupán csak az árnyéka maradtál!
Kínos csend állt be. Louis szavai mindaz mellett, hogy egytől egyig igazak voltak nagyon bántották Niall-t. Vissza akart szólni. Meg akarta magát védeni. De mégis minek? Hogy elveszítsen mégegy barátot? Az egyik
legjobbat? S jó maga is belátta barátja szavai tényleg nem csak az afféle kitalált illúzión alapszanak.
***
Pár órával korábban.
-Mondtam, hogy nem lesz itthon!-vágtam afféle "én megmondtam" arcot mikor Nelly leparkolt.
Golden Street 260. Semmit sem változott azóta mióta utoljára itt jártam. Mikor is? Talán két éve már. Akkor még a régi és boldog életünket éltük az én mindig boldog és életvidám barátommal. Niall-el. Visszagondolva már értem miért is volt akkora veszekedés abból hogy hova költözzön a banda. Hisz ez a ház tényleg elég pici öt srácnak. De mégis annyira gyönyörű.
-Talán bekopogtál már? Vagy mégis honnan tudod hogy nincsenek itthon?-vágott vissza Nelly.
-Nem! De érzem, valami azt súgja ez a ház most teljesen üres.
-Azért menj és nézd meg!- parancsolt rám. Kiszálltam a kocsiból, lassan felsétáltam az ajtóig majd kétszer kopogtattam. Semmi mozgás nem hallatszódott bentről, egy aprócska pisszenés sem. Nelly egy ideig a kocsiból nézett és várta vajon mi fog kisüli ebből. De az az igazság hogy semmi. Csak álltam és vártam. Mi mást tehettem.
Nelly még mindig a kocsiból mutogatott hogy kopogjak még, hogy ne hagyjam ezt annyiban. Viszont én tudtam, ha Niall az első azon pillanat után mikor ujjaim megdobbantak az ajtón nem adott jelet magáról akkor a későbbiekben sem fog. Abban a hitben ringattam magam, hogy valami fontos találkára rohantak csak el, miközben valami mélyen azt súgta inkább meglapul a szoba sarkában, minthogy nekem, egy hisztis lotyónak kinyissa az ajtót.
-Gyere menjünk.-fogta meg a vállam Nelly alig egy óra ajtó előtt ácsorgás után.-Nem kellett volna idehoznom téged. Baromi nagy baklövés volt. Csak egy újabb vágás a már amúgy is vérző szíveden.-mondta miközben besegített az autóba.
***
Eközben a kórházban
Harry állapota óráról órára javult. Az ilyen-olyan szintje növekedett meg csökkent, meg a szokásos halandzsák amiket ilyenkor a nővérek felírnak arra a kartotéknak hívott valamire. Javul. Mindenképpen jó hír. Kevés a szövődmény és nagyon jól regenerálódik a gyomra egy ilyen műtét után. Az egy biztos hogy néhány hónapig még nem ehet kész ételt, maximum csak afféle kásákat, meg persze amiket a doki kiírt.
Maradnia kellett volna még pár éjszakára, pár hétre talán hogy megvizsgálják, és hogy megfigyeljék az állapotát, de Harry saját felelősségre is haza akart menni.Mindezek mellett Zany és Liam is jobbnak látta ha inkább otthon lábadozik. Ezért amint lehetett Harry-t előkészítették a távozására.
***
-Mehetnénk a temető felől?-kérdeztem Nelly-től a srácoktól hazavezető úton.
-Hát persze.-válaszolt.-Diana-hoz megyünk?
-Igen...-sóhajtottam.
Meg akartam osztani a lányommal a történteket, azokat hogy mit érzek most s megpróbáltam tőle segítséget kérni. Harcoljak Niall-ért, ahogy azt Nelly-vel megbeszéltük? Vagy legyek inkább Harry-vel, ami talán a legkönnyebb megoldásnak látszik? Nelly-t már nem kérdezem,hisz tudom mi a véleménye. Anyámat pedig nem igazán szeretném belekeverni az ilyen dolgaimba. Nem arról van szó hogy nem érdekel a véleménye, csupán ő nem élte át mindezt velünk így nem is tudna a segítségemre lenni. Diana az aki a leges legjobban a segítségemre lehet. Hisz ő az én részem. Egy rész belőlem, így ha most nem is tudom mit akarok, ő majd segít abban hogy a legjobb döntést hozzam.
Nelly nem jött be velem, megvárt kint. Sírjához érve térdre rogytam, majd zokogtam kicsit. Fájó nyögések és pataknyi könnyek közepedte. Csupán egy két percig, mivel már csak ennyire volt erőm. Majd megtöröltem szemeim, felültem majd meredten néztem előre. Mintha ott állna előttem s kezét nyújtaná felém hogy letörölje könnyeim. Halucináció csupán, képzelgés melyet talán az álmatlanság, a rák kezeletlensége vagy ép hogy a sok sírás eredményezett.
Valami olyasmi történt, amit nem akartam, hogy megtörténjen, de mégis megtörtént. S már ott van a múltban, a tegnapban, már ott van tüskeként a húsomban. Szenvedek, és közben reménykedem, hogy holnap már nem lesz ott. De emlékszem a tegnapomra. A tegnap is ugyanilyen volt, és akkor még a mára vártam. És ugyanígy jön majd el a többi holnap is. Ez az amit nem akarok. Így élni tovább.
Döntést még mindig nem hozva mentem vissza Nelly kocsijába.
-Menjünk haza!-szorította meg szeretően a kezem majd elindultunk. Mire hazaértünk szinte teljesen besötétedett. A hátsó ajtón mentünk be ahonann egyenesen a lépcső, majd a szobám felé vettem az irányt.
-Jó éjt!-szóltam vissza Nelly-nek.
-Neked is! Próbálj meg aludni!-válaszolt. Hallottam ahogy teátfőz, majd leül a gépe elé. Foggalmam sincs mit csinált még egy ilyen hosszú, szinte véget nem érő nap után.
***
Reggel Nelly már elég korán, hét óra előtt nem sokkal ébren volt. Halkan sürgött forgott a konyhában, reggelit csinált, kávét főzött, kaját adott a kutyánknak. Ő is csak a tegnapon tudott agyalni azon, vajon hogyan döntök majd? Vajon kit választok? Undorító egy kérdés! "Vajon kit választok?". Mintha egy fagyispult előtt állnák és nem tudnák választani,hogy mégis milyen izű gombócot szeretném. A hagyományos csokisat? Vagy inkább valami új és ízletes erdei gyümölcsös-joghurtos keveréket?
Még pizsamában ment ki a reggeli postáért, mivel valami fontos levelet várt. Ahogy kilépett az ajtón Niall levelébe botlott. Kezébe vette és szemeivel végigfutotta, s ekkor már összeállt a kép a fejében, már rájött hogy mégis miért nem találtuk tegnap otthon Niall-t. Pont elkerültük egymást. Míg ő a mi üres házunknál kopogtatott, addig mi az ő üres házuknál koptattuk a küszöböt.
Vidáman, szinte sikoltozva futott felfélé a lépcsőn.
-Jen! Jen! Ezt meg kell nézned! Niall még mindig szeret!- ordítozta ahogy futott felfelé, viszont amint beért a szobámba azonnal leesett az az édes és aranyos mosoly az arcáról.
Na mit gondoltok? Mi az a dolog ami miatt Nelly-nek még a mosoly is leesett az arcáról? Várom az ötleteiteket hozzászólásban!! :)
Oh! ...és persze a vélemény is jöhet ám!
Az előző részhez a szokásosnál talán picit kevesebb megjegyzés érkezett, de abban reménykedem ez csak azért van mert nem szeretitek azt a vacak betűbeirogatós dolgot.... tudjátok ami ellenőrzi hogy nem-e vagytok robotok! :D
P.s.:Tudom, nem szokásom ilyen elcsépelt monológokat írni a részek végére, de kíváncsi vagyok vajon Ti hogyan folytatnátok, vajon Ti mire számítotok! :) ♥
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)