II. évad - Tizenötödik rész

Káprázatos és elképesztően felemelő érzés volt ajkaimmal újra érinteni őt. Éreztem ahogy az egész testem belebizsereg minden egyes érintésébe. Ahogy a kezét óvatosan vezette végig a hátamon miközben leírhatatlanul gyengéden csókolt. Ahogy ott álltam, mélyen karjaiba fonódba. Soha nem éreztem még magam ilyen teljesnek. Nem beszéltünk, hisz nem volt szükségünk szavakra, és amúgy sem tudtam volna neki mit mondani. Nem gondoltam se a múltra, se a jövőre. Csak a jelenre és a pillanatra koncetráltam. Azt szerettem volna hogy ez a perc soha érjen véget. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
Éreztem ahogy óvatosan átkarolt, majd felkapott. Nem tudtam hogy hova visz, de nem is érdekelt. A lényeg hogy vele voltam.
Lassan sétált az előbbi taximhoz majd a hátsó üllésre ültetett és végül ő is beszállt mellém. Ölébe kapott, és újra nekiesett az ajkaimnak. Hallottam ahogy még Liam utánuk fut és kiabál, de nem érdekelt, úgy tettem mintha észre se vettem volna. Niall egy pillanatra elhúzta magát tőlem. Hátrébb dőlt, s csak bámult rám.
-Ashbourne Ave, 160.-diktálta a címet a sofőrnek, aki látva minket nem tétovázott és a gázra lépett.-Gyönyörű vagy!-simította végig puha kezeivel az arcom vonalát. Árammal és energiával teli élmény volt. Teljesen beleborzongtam. Olyan volt mint a drog. Minnél több percet töltöttem karjaiban annál több emlék villant be. Mintha érintésével végighatolt volna az egész testemen. Oh, abban a pillanatban üvölteni tudtam volna a boldogságtól. Fel se tudam fogni hogy újra az ő ölében ülök.
Megérkeztünk. A taxis leparkolt, Niall pedig a kezébe nyomott némi pénzt. Nem törtem magam azon hogy kiszálljak mert tudam az öléba kapva, magához szorítva úgyis kisegít. És hát így is lett. Miután a taxi elhajtott egészen az ajtóig cipelt. Nem szólt egy szót sem hisz, nem akarta elrontani ezt a csodálatos pillanatot. Mikor az ajtóhoz értünk szelíden letett, s miután a kulcsot elfordította a zárban már bent is voltunk. Nem tétováztunk. Ahogy tudta, úgy tépte el rólam ruháimat, s azzal sem törődött ha ép elszakította valamelyiket.
-Akarlak!-búgta lágy hangján a fülembe.
-Itt és most.-fejeztem be a mondatát majd kacagva újra felkapott s berontva szobájába végigfektetett az ágyon. Csókjában éreztem a vágyat. Egyik kezemet becsúsztattam a pólója alá és bejártam izmos felsőtestét. Rögtön vette a célzást, felült levette pólóját és fotelba dobta. Eközben éreztem, hogy végig az arcomat fürkészte. Nyakláncánál fogva visszahúztam őt és újra megcsókoltam, kezét a hátam alá csúsztatta és lassan felhúzott,de eközben sem váltunk el. Most rajtam volt a sor. Megfogta a még rajtam maradt melltartóm szélét és szép lassan  végigvezette rajta a kezét, egészen a kapocsig. Néhány pillanatig keze elidőzött rajta majd egy mozdulattal lerántotta rólam. Óvatosan visszadöntött a matracra és nyakamat kezdte csókolgatni. Nyakamtól ment lefele, végig halmozta csókokkal a kulcscsontomat miközben én a hátát simogattam. Akaratlanul is egy apró nyögés hagyta el a számat. További csókokkal árasztotta el egész felsőtestemet,  s mikor a nadrágom széléhez ért felnézett rám kérdően, én pedig bólintottam egyet. Hasam puszilta, harapdálta amíg nadrágomat kigombolta és könnyedén lehúzta rólam.  Újra fölém hajolt és egy apró mosoly ült ki arcára.
-Hiányoztál.-sóhajtott, majd homlokát az enyémnek nyomva időzött el felettem.
-Ahogy te is nekem.

***

Izzadtan és zihálva feküdtünk egymás mellett. Lábaink és testünk egymásba fonódva szinte egyszerre lélegzett, szívünk egyszerre dobbant. Fejemet mellkasán pihentettem, míg ujjaimmal izmos hasát simogattam, eközben ő a hajammal babrált. Hogy hihettem azt hogy ha elhagyom képes leszek újra boldog lenni? Hisz ekkora örömet és boldogságot csak ő, csakis ő tud nekem okozni.
-Miért hagytál el?-kérdezte halkan, mégis érthetően.
-Akkor ezt láttam a legjobb megoldásnak.-sóhajtottam.
-Adhattál volna egy kis időt hogy megemésszem...
-Attól féltem nem leszel rá képes.
-De hisz te is tudod, hogy érted bármire képes vagyok!-ült fel.
-És ha mégse ment volna a megbocsájtás?
-Olyan nem történt volna meg.
-És ha mégis? Lehet, hogy ha nem megyek el, és minden nap látsz, még jobban és jobban megutálsz. Úgy engem ahogy Harry-t is.
-Ez badarság...-simította végig a karom.
-Honna tudod?-emeltem fel a hangom. Megijedtem. Megijedtem magamtól, hogy már megint kiabálok. A francba is! Egy ilyen csodálatos pillanat, hogy fordulhat át veszekedésbe? Niall arcára félelem ült.
-Mindig ezt csináljuk...
-Igen, és látod ezért is volt jó ez pici szünet.
-Veszekszünk. Veszekedtünk volna akkor is ha nem hagysz el és látod akkor is ha igen. Nem úszhatjuk meg. Hisz ilyenek vagyunk.
-És ez neked így jó?
-Inkább veszekszek feled, minthogy megcsókoljak egy másik lányt!-és azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott. De nem a szokásos módon, mikor azon vacilál meg-e csókoljon vagy ne? Most azért hogy enyhe hatásszünetével nyomatékot adjon előző szavainak.
-Szeretlek...-suttogtam mosolyogva.
Hirtelen felpattant az ágyról, s fiókos szekrényben kezdett el kutatni.
-Kérlek légy a feleségem, újra.-állt meg előttem kezében a visszaküldött gyűrűmmel.
-Leszek!-ugrottam a nyakába boldogan, s tudtam történjen bármi mi már együtt leszünk betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ! Ahogy azt a mondás tartja...

***

Mikor hallotuk hogy hazajöttek a többiek, már ép öltözünk, így néhány perc múlva kézen fogva sétáltunk le hozzájuk. Arcunkon fülig vigyor ült, amit semmivel sem lehetett volna letörölni.
-Na azt hiszem szent a béke!-nevetett Louis és a két karja alá fogott minket.
-Ugyan, én mindig is tudtam hogy újra összejönnek!-legyintett Zayn.
Mi csak mosolyogtunk. Láttam Niall pillantásában az irántam érzett szerelmet, s ez volt az a nézés ami miatt még most is elolvadtam.
-Viszont azt hiszem a turbékoló páranak el kell válnai egy kis időre.-mondta Liam.
-Miért is?-kérdezte Niall.
-A management írt egy sms-t hogy amint tudunk menjünk be.
Tudtam hogy nem halaszthassák ezt el és hogy én sem tarthatok velük, így miután hazavittek elváltunk. Igaz úgy volt hogy csak egy röpke órára, de szívünknek mégis elválás volt. Rövid, hősies és kegyetlenül fájdalmas
 érzéki csókkal váltunk el, majd bementem a házba ahol már anya és Nelly várt rám.
-Visszatértél!-hallottam Nelly hangját, miközben beléptem.
-Pontosan béjbi.-kacagtam majd karjaim közé kaptam.
-Soha többé ne csinálj ilyet!
-Nyugi, tanultam a dologból.-mosolyogtam.
Nelly olyan fehérnek és sápadtnak tűnt, de mégse tettem szóvá hisz most annak örültünk hogy visszatértem.
-Gyertek már be, ne ott az ajtóban cseverésszetek!-kiáltott a konyhából anyám.
Elmeséltem mindent. Azt ahogy először megijedtem Niall-től, majd azt ahogy minden az eszembe jutott. Azt ahogy újra mindenre emlékeztem, s ahogy újra teljessé váltam.
-Ez csodálatos hír!-mosolygott Nelly.
-Örülök hogy újra boldog vagy! Olyan rég láttalak ilyen őszintén mosolyogni.-mondta anyám.
-Hát, bizony régen is éreztem mindent ilyen tökéletesnek.
-Viszont nekem is van ám egy hírem.-pattant fel az asztaltól Nelly, majd kirohant a nappaliba.-Tabá!-nyomott az arcom elé egy... egy.. egy pozitív terhességi tesztet.
-Csak nem?-csillantak fel szemeim.
-Csak de.-ugrált örömében. El sem hiszem a legjobb barátnőm gyermeket vár. Ez a nap már tényleg nem lehet csodálatosabb.
-Ismerem az apát?
-Hát egy srác a munkahelyről. Mikor elmentél akkor lett hivatalos a dolog.
-Ez szuper!
-Az utóbbi napokban elég sokat szédültem és reggelente szinte napi szinten hánytam. Nagyon megijedtem így utána olvastam, majd vettem egy terhességi teszt, és tadá!-mutatott a pocakjára.-Van egy babám!
-Elképesztő.-kerestem a szavakat.
-Ugye leszel a keresztanya?
-Ez nem lehet kétséges. Igen!
A boldogságtól könnyek csordultak ki szemeimből. Egy nappal ezelőtt még csak a nevemben sem voltam biztos most pedig már újra boldog menyasszony és keresztanya vagyok a tökéletes életemben.
Öröm kacagásunkat csak a telefonom csörgése törte meg. A kijelzőn Niall neve állt. Elmosolyodtam, majd ujjam a zöld gomb fölé emeltem. Lassan lenyomtam, majd a fülemhez tettem.
-Tessék szerelmem.-szóltam bele a telefonba fülig vigyorral. Ahogy anya szokta mondani, ha nem lett volna fülem körül vigyorgom a fejem.
-Liam vagyok!-hallottam vissza rekedtes hangon.
-Oh szia! Mondjak csak.-nevetgéltem még most is.
-Jen...-szólt vészjóslóan.
-Mi a baj?-ráncoltam össze a szemöldököm.
-Nem is tudom hogyan mondjam el.
-Csak bökd már ki. Mi történt?
-Baleset...-zokogott.-Szörnyű baleset!
-Hogyan?-kaptam ijedtségemben szám elé a kezem.-Kérlek mond hogy mind jól vagytok!
-Annyira sajnálom Jen!-zokogott. Hangja elcsuklott és csak szipogott.
-Liam mond már ki! Mind jól vagytok, ugye?
-Louis vezetett és az a kamion csak úgy feltűnt a semmiből.
-Beszélj már érthetően.
-Zayn, Harry és én ültünk hátul. Harry-nek súlyos agyrázkódása van, míg nekem és Zayn-nek "csak" a kezünk tört el... Viszont... Viszont...
-Viszont?
-Viszont Niall kirepült a szélvédőn és..
-Liam az isten szerelmére! Mond már!-kiabáltam a telefonba.
-Meghalt...-suttogta.

***

A kocsi hangos csikorgással fékezett. Hiába csavarta a kormányt már nem volt esély. A kamion sebessen közledett és az út is nagyon csúszott. Innen már nem volt visszaút. "Szeretlek és örökké szeretni foglak!"-suttogta magában. A hatalmas hat kerekű szörny oldalról csapódott beléjük. Egy rántás oldalra, majd egy óriási lökés vissza. Egyenesen előre. Frontáliasan bele, egy az út mellett álló ártatlan fába. Teste súlytalanná vált, s fülsüketítő robbanással törte ki az üveget. Teste pillantokon belül a fának csapódva létezett csupán. Körülötte minden csupa vér, és a legtöbb az ő vére. A mentők lassan megérkeztek. Fájdalmai erősek, és elviselhetetlenek. Haldoklott...
Lehullt egy csillag, hogy helyét átadja egy újnak!

Vége