II. évad - Tizennegyedik rész

Anya és Nelly órákon keresztül gondolkodtak, vajon mi lenne a legjobb? Ha elmondják Niall-nak, vagy az ha inkább eltitkolnák, addig amig visszatér az emlékezetem. Viszont mi van ha örökké így maradok? Ha sose fogok emlékezni a múltamra?  Nem tudták mi tévők legyenek. Először el akarták titkolni, hisz féltették Niall-t. Eddig is teljesen magába volt fordulva. De most, ha találkozna velem és én nem ismerném fel, talán még mélyebbre zuhanna. Talán annyira megijedne a tudatól hogy elfelejtettem, hogy beleőrülne. Niall elég kiszámíthatatlan volt, és ezt az elvonó után is megmondták. Nem minden fiatal srác megy át ilyen érzelmileg hullámos éveken. Viszont nagyon szerették volna vele tudatni jelenlétem, mert abban bíztak, talán ha mást nem is, őt biztos felismerném. És ha felismerném, minden újra visszaállna a helyére. Akkor minden olyan lenne, mint régen. S már másra se vágytak jobban. Csak a régire. A régi, boldog életre, amit lássuk be én rontottam el. Én tettem tönkre. Az én hibám. De vajon hol rontottam el? Mikor volt az a perc amikor inkább számoltam volna el magamban tízig, mielőtt cselekszem. Mikor volt az a nap amikor bárcsak ne bal lábbal keltem volna fel. Annyi "bárcsak", és annyi "volna" kering a fejemben...
-És veled mi újság van?-mosolygott anya, hogy egy kicsit terelje a témát.
-Oh, képzeld, van egy barátom.
-Nahát, ki a szerencsés?
-A munkahelyemen ismertem meg. Rettentően sármos és kedves. Ő az akire eddigi életemben vártam. Mindig is jóban voltunk, állandóan flörtöltünk, s azt is állíttani merem hogy már szinte egy éve járunk, csak eddig nem vertük nagy dobra. Jen-nek is csak úgy szóltam róla, mint a legjobb haveromról.
-Ez szuper hír. Végre valami kis boldogság.
-Ép aznap lett hivatalos a kapcsolatunk mikor Jen elment, így még neki sem tudtam elujságolni, így te vagy első aki tud rólunk.
-Akkor, tombol a szerelem.
-Valahogy úgy.
-Ennek nagyon örülök... Viszont későre jár. Azt hiszem amit kellett megbeszéltünk.-állt fel éjjeli fél egykor anyám Nelly kanapéjáról.
-Igen.-mosolygott Nelly, majd felállt hogy kikísérje.
-Szóval mikor beszélsz vele?
-Mármint Niall-el? Hm... Holnap, dolgozom, de amint végeztem elmegyek hozzá.
-Rendben. Mond meg neki hogy mi délután a kórházban leszünk. Majd megpróbálom kicsit egyedül hagyni Jen-t.-mondta Bree míg felöltözött. Kulcsait kezébe vette majd kilépett az ajtón.
-Oké. Szia. Jó éjt!
-Köszi, neked is!-intett hátra, miközben az autója felé igyekezett.
Mikor hazaért, én persze mit sem sejtve aludtam. Nem akart szólni Niall-ről, vagy arról hogy úgy néz ki holnap "összefutok vele", hisz azzal csak tönkrevágta volna a tervet, így inkább ő is ágyba bújt.

***

Másnap a srácok mindannyian otthon pihengettek, szinte egész délelőtt semmit sem csináltak. Kellett nekik ez a pici kikapcs, egy kicsi feltöltődés.
Niall már nem volt szomorú, vagyis nem mutatta ki. Próbálta a régi formáját visszahozni. Egyre többet nevetett és már Harry-re sem haragudott. Kezdett beletörődni a történtekbe, sebei kezdtek begyógyulni, viszont legbelül még mindig bízott. Legbelül még mindig remélt, és ahogy kiderült nem hiába.
Negyed hat után pár perccel Nelly csengetett be hozzájuk a nagy hírrel. Vigyorogva állt az ajtó előtt és várta hogy elmondhassa visszajöttömet. Ám hiába kopogott, hiába csengetett csak nem nyitott senki ajtót, s miután belesett az ablakon megbizonyosodott róla, hogy sajnos a ház üres. Senki sem volt itthon.
"Persze, ilyen az én formám!"-dünnyögött magába, s táskájában a telója után kezdett kutatni. Arra gondolt felhívja valamelyiküket, hisz egy ilyen sürgős hír nem várhat. Először Liam számát találta meg telefonjában, s nem habozva tárcsázott. Kicseng. Viszont a hangposta kapcsolt be. Remegő, ideges kezekkel keresett újra. Másodjára Louis telefonszámára akadt, s őt is azonnal hívni kezdte, de akárcsak az előbb, őt sem tudta elérni. Már szinte majdnem feladta, mikor Niall számára bukkant. Remegő kezeivel füléhez emelte a telefont. Kicseng....
-Haló?-szól bele a telefonba.
-Tessék? Itt Niall Horan. Miben segíthetek?
-Atya ég! Végre meg vagy! Nelly vagyok!
-Oh, szia. Mizu?
-Merre vagy, a fenébe is!
-Horgászni jöttük. De mi ilyen sürgős?
-Jen itt van. Vagyis hogy nem itt, de a kórházban!
-Tessék?-csuklott el Niall hangja.
-Ahogy mondtam, de...-viszont Niall nem várta meg hogy Nelly tudassa vele állapotom. Amint letette azonnal felpattant, s szó nélkül a kocsija felé indult.
-Hová futsz?-kiáltottak utána.
-Jen hazajött!-vigyorgott, s örömtáncot lejtve szedte egyre gyorsabban a lábait.
-Várj! Mi is megyünk.-dobták ki kezükből  a horgászbotot mindannyian.
Louis ült a volán mögött, s Niall-ből csak úgy ömlöttek örömében a szavak.
-Mondtam hogy visszajön! Mondtam hogy szeret! Én mindig is tudtam hogy minket egymásnak szánt az ég. S ti még összehoztatok volna egy más csajjal!-kacagott örömében. Amint befordultak a kórház parkolójába már készült a látványra, készült az örömre.
Én ekkortájt végeztem. Anya már régebben elment, viszont megígérte hogy egy taxi fog lent várni, amivel majd hazamehetek. Mivel a kezelés elég gyenge volt így se szédülés, se hányinger nem jelentkezet, szóval a saját két lábamon indultam el kifelé. Beszáltam a liftbe, majd miután megnyomtam a földszint gombot már úton is voltam lefelé.
Eközben Niall már a főbejáratnál lévő recepción, felőlem kérdezősködött. Elképesztően türelmetlen volt, alig bírta megvárni hogy a nő utána nézzen hollétemnek.
A lift lassult, s egy hangos zöttyenés után megállt. Én sóhajtottam, és összébhúztam magamon a szvetterem. Az ajtaja lassan kinyílt, s elémtárult a hatalmas váró látványa.
Niall még magyarázkodott a pult mögött ülő nőnek, aki közölte vele hogy a harmadik emeleten vagyok. Amint ezt meghallotta a lift felé indult, s tekintete rajtam akadt meg. Bámult rám, s szeme sarkába könnycseppek gyűltek össze.
Mit sem sejtve indultam el a kijárat felé, s azon gondolkodtam mit eszem majd vacsira.
-El sem hiszem!-rontott nekem. Nem tudtam ki volt ő, s ezért teljesen megijedtem. Könycseppek gurultak végig az arcán és csodakék szemeivel a lelkembe hatolt.
-Nem hiszem hogy ismerjük egymást.-kaptam ki óvatosan a kezeim szorításából, majd ütemessen lépkedtem kifelé.
-Jen!-kiabált után.-Nem viselkedhetsz így!-indult el felém. Én egyre jobban szedtem a lábaim míg végül kiértem az utcára. Az épület előtt egyetlen taxi várakozott, így arra következtettem ez az enyém. Ahogy tudtam beugrottam, s hatalmasakat lihegve mutogattam a sofőrnek, hogy induljon már. Nem tudtam ki ez az őrült, viszont minnél előbb szerettem volna tőle megszabadulni...
-Nem hagyhatsz megint így el!-futott még egy darabig a kocsi után. Annyira elkeseredett volt. Éreztem hogy közöm volt hozzá a múltban de nem jutott eszembe szinte semmi.
-Hová lesz ez a sürgős fuvar, hölgyem?-nézett  a visszapillantó tükörbe a söfőr. Ám mielőtt válaszolhattam volna, ismerőm dallam ütöttem meg a fülem.
"You'll never love yourself half as much as I love you, you'll never treat yourself right darlin' ,but i want you to..."
S ekkor minden elsötétült előttem. Hirtelen az a bizonyos party jutott az eszembe, az első hozzám irányított szavai. Az első érintése. Lepergett előttem az összes közös emlék. Minden. Az emlékek zajlása hirtelen lelassult. Beakadt egy emlékképnél. Annál mikor utoljára veszekedtünk. Elgondolkodtam. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Már tudom ki Ő. S már nem csak az érzést érzem, de már azt is tudom ki az aki ilyet hoz ki belőlem. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy újra szerethetem. A szívem dübörögött, a lelkem ujjongott.
-Azonnal forduljon vissza!-üvöltöttem, a sofőrnek, akinek még csak ideje sem volt kérdezni, miért, azonnal megtekerte a kormányt. Padlógázzal hajtott visszafelé, egy hatalmas fékezés, s én holmijaim az ülésen hagyva ugrottam ki a kocsiból. A sírás kapkodott, de én csak loholtam.
-Niall! Niall Horan!-kiabáltam torkomszakadtából, miközben az előbbi szőkeség felé rohantam.-Niall, életem szerelme Horan!-álltam meg előtte. Izgalomtól remegő kezeimmel töröltem le arcáról fájdalmas könnyeit, s csak álltam előtte. Szám vacogott, egy hang sem jött ki rajta. Szemeimből zuhogtak könnyeim, ahogy ott elmélyültem tekintetében. Láttam rajta hogy nem érti a helyzetet, viszont néhány pillanat után feladta a helyzet megoldására szánt próbálkozásait, s kezeivel sebesen magához rántott és ajkaink találkozásakor egy már nagyon rég nem tapasztalt érzés járta át a testem. Hirtelen súlytalannak éreztem a testem, s mintha Niall karjaiban egyszeriben elszálltunk volna. Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a körülöttünk lévő kocsik moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak erre vártam volna. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel. Úgy érzem értük élünk, azokért a percekért, amikor valami megmozdul. Olyankor minden más. Nem csak elhiszed, hogy vannak csodák, hanem be is bizonyosodik, hogy léteznek. Amikor a Véletlen egyetlen pillanatban találkozik a Sorssal, képes teljesen megváltoztatni és felülírni az életedet. És van, hogy a másikét is.