II. évad - Tizedik rész

Négy hét. Pontosan négy hét. Szinte egy teljes hónap! 28 nap és nagyjából 1 680 óra. Ennyi idő telt el azóta hogy elszöktem. Niall szívén ejtett sebem kezd egyre jobban begyógyulni. Fájó emlékeink egyre jobban elkopnak emlékezetéből, s már csak a boldog pillanatok maradnak meg. Néha még el-el mosolyodik magában, mikor fülében visszhangzani hallja hangom. Már megnyugodott a lelke. Már nem tombol.Kezdi elfogadni a helyzetet,és egyre jobban törődik bele hiányomba, abba hogy már semmit nem tehet azért hogy visszahozon. Hisz ő mindent megpróbált. Viszont még mindig remél. Még mindig bízik abban hogy végre megjön az eszem és visszatérek hozzá. Akármennyire is szövegelnek neki a srácok, hogy tovább kéne már lépnie, mivel ők már a visszatérésem fikarcnyi esélyét sem érzik, Niall akkor is remél.
A srácok napjai egyre jobba sűrűsödtek, egyre többek voltak az interjúk, a koncertek, a hangpróbák, és szinte alig maradt idejük magukra. Hiába is, a nagy szünet előtti hajtás mindig ilyen. Egy végső sprint a cél előtt. A managment és a banda közös megegyezése alapján két teljes hónapig szabadjuk lesz. Kell nekik egy kis idő amit együtt tölthetnek, hogy visszarázódjanak a régi formájukba. Az utóbbi fél évben túl sok volt a kimaradás, a lemaradás, túl sok lemondott interjú és fantalálkozó volt. És persze Niall elvonója se nagyon dobott a jó hírnéven.

***

-Beszélnem kéne vele...-motyogta Harry, miközben Zayn-el filmeztek.
-Kivel?
-Na, mégis kivel?
-Niall-el?
-Persze, hogy vele.
-Akkor menj és beszélj! Nem tartlak vissza.-vonta meg vállait Zayn.
-És ha valami rosszat mondok és megint nekem ugrik?
-Akkor, ne beszélj vele.-sóhajtott Zayn, majd kezébe véve a távirányítót lecsukta a filmet.-Felmész, vagy nem? A te döntésed! Ne azért menj fel, mert muszáj beszélnetek, hanem azért meg azt akarod hogy megbocsájtson.
-Jó oké, ezt értem, és én is teljesen így gondolom, de tudod nincs kedvem mégegy gyomorfalműtéhez.
-Ahhoz meg mégis kinek van kedve?
- Neked nincs olyan titkod, ami, tudod... Amivel nem tudsz mit kezdeni, de amitől egy kicsit szégyelled magad?
- Dehogy nincs - válaszolt. - Egy egész évadot megnéztem egy reality show-ból.
-Lökött...-csóválta a fejét Harry.
-Nagy levegő és menni fog!-bátorította.
Harry felállt, fejét jobbra majd balra döntve megropogtatta nagykát, s félő léptekkel araszolt Niall szobája felé. Alig ért el az ajtóig mikor is csengettek.
-Majd én kinyitom!-rohant az ajtóhoz Louis.
Harry kicsit megfagyott Niall ajtaja előtt. Kezét hiába emelte kopogásra, inkább lement hogy megnézze ki jött. Talán még nem jött el az ideje annak hogy megbeszéljék a dolgot.
-Nelly?-mosolygott Loui mikor kinyitotta az ajtót.
-Mi van Jen-el?
-Neked is szia Harry!-lépett be az ajtón, majd fájdalmasan sziszegve levetette a cipőit.-A divat első számú szabálya: a cipő és a praktikus szó soha nem szerepelhet ugyanabban a mondatban...-motyogott, majd Louis bekísérte a konyhába.
-Kérsz egy teát?
-Nem köszönöm...Sietek. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem mi van veletek. A sajtó és a média veletek van tele. Úgy hallottam kaptatok egy kis szabadságot.
-Igen valami olyasmi. Már nagyon szét estünk.
-Niall hogy viseli?
-Egyre jobban. És te?
-Szörnyűen.-sóhajtott.-Valami azt súgja végleg itt hagyott minket. Tudod milyen érzés reggelente arra kellni, hogy egyedül vagy abban a hatalmas házban?
-El tudom képzelni mit élsz át. Látom ahogy Niall is szenved esténként az elalvással, hisz nyomasztják őt a gondolatok. Viszont már egyre jobban bírja. Már nem sír annyit egyedül a mosdóban és többet is mozdul ki a szobájából. Kezd nála megtörni a jég.
-Ezt örömmel hallom. Viszont a másik ok ami miatt itt vagyok azok Jen holmijai. Elintézte hogy a ház teljes egészben, telekkel együtt az én nevemen legyen, amit értelmezhetünk úgy is hogy kaptam tőle egy házat "búcsúajándéknak". Viszont a ruháit, a dolgait, a szobáját még nem szeretném eltüntetni. Tudom az lenne a legjobb ha mindent elpakolnák, de erre még nem vagyok képes. Csak szerettem volna veletek tudatni hogy minden kis apróságát megtartok.
-Rendben...-mosolygott erőltetetten Louis, hogy azt sugallja Nelly-nek:Minden rendben.

***

A műtét utáni első 24 óra mindig kritikus. Minden levegővételt, minden termelt folyadékot pontosan lejegyeznek és elemeznek. Ennek örülnek, vagy megsiratják. De mi történik 24 óra elteltével? De mi történik ha az állapot nem javul, de mégcsak nem is romlik?  Mi van akkor ha az életjelek se a normál szint alá, se főlé nem mennek? Mégis mi van ilyenkor? Mikor hiába próbálsz kapcsolatot teremteni a külvilággal, nem sikerül. Egyszerűen nem megy. Hiába élek itt legbelül, hiába hallom amit mondanak vagy tesznek, nem vagyok képes a reagálásra. Mintha a bőröm és az izmaim kővé dermedtek volna, és nem engednének mozogni.
-Doktor úr!-pattant fel mellőlem anyám.
-Jó napot hölgyem. Mondja csak, maga mióta van itt?
-Kérem ne velem törődjön, inkább azt mondja mi van a lányommal.
-Nos, a cukor szint rendben, vérnyomás egy picit magas...-mormogott elmélyülve a leleteimben.-Az elmúlt néhány órában semmi változás nem történt.
-Doktor, kérem mondja ki... A lányom tényleg kómába esett? Mert hallottam ahogy néhány nővérke arról suttog...de...
-Nézze hölgyem, szólíthatom Bree-nek? Orvosilag a kóma egy olyan eszméletlen állapot, ami hat óránál tovább tart a páciens érzéketlen a fájdalom-, fény- és hangingerekre, hiányzik nála a normális alvás-ébrenlét váltakozása, és nem képes akaratlagos cselekvéseket elindítani. És ahogy látja a maga lánya már napok óta nem reagál semmire.
-Szóval kómában van?-szipogott anyám, s éreztem ahogy megszorítja a kezem. Hiába éreztem, ha nem tudtam rá reagálni. Hiába próbáltam megmozgatni az ujjaim és visszaszoríttani a kezét. Nem sikerült.
-Sajnos igen.-s miután ez a mondat elhagyta a doki száját anyám hangos zokogásba kezdett.-Nézze Bree, a lánya rákos és nagyon sok kezelést mulasztott el, ezért áttétek keletkeztek a szervezetében, amelyekből jópár az agyába is került. Amit tudtunk eltávolítottunk, viszont vannak olyanok amelyek nagyon mélyen és rossz helyen vannak, s ha azokat is műtéttel távolíttanánk el, többet ártanánk mint, hogyha bent hagynánk.
-Most akkor mégis mit fognak vele csinálni?
-Most várunk. Mást nem tehetünk. Ha még mindig nem fog javulni és teljesen stabilizálódik akkor egy újabb kemoterápiába kezdünk, s így próbáljuk meg eltüntetni a daganatokat.
Anyám nem győzte törölgetni könnyeit az arcáról. Úgy érezte ő a hiábás, hisz ő volt aki nem vette észre, hogy nem járok kezelésekre. De ő azt hitte azért nem mert már nem kell, nem azért mert nem akarok. És be kell vallanom magam sem gondoltam volna hogy ez lesz. Hülye voltam hogy nem jártam rendszeresen, de nem bírtam. Egyszerűen nem volt már erőm, s most , hogy a saját testem tart fogságban, most már hiába agyalok ezen. Utólag mindenki okosabb. Valahogy mindig okosabbak vagyunk a baj megtörténete után, mint előtte.