II. évad - Tizenegyedik rész

Miután Nelly elment, Harry újból erőt vett magán. Nagy levegőt vett és kopogtatott Niall szobaajtaján.
-Bújj be!-hallatszott Niall hangja. Harry óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd belépett. Niall, ölében a laptoppal ücsörgött az ágya közepén.
-Mit csinálsz?-állt meg az ágy végében.
-Zenét hallgatok, olvasgatok...
-Az jó...-mondta, s azon gondolkodott hogyan kezdjen neki. Hiába tanulta be a szövegét,most valahogy egy szó se jutott az eszébe.
-Csak ezért jöttél?-nézett fel rá Niall.
-Igen!-válaszolt gyorsan.-Vagyis... vagyis nem.
-Hát akkor?
-Bocsánat.-sütötte le a szemét. Niall csak sóhajtott, majd lecsukta a laptopot és az éjjeli szekrényére tette. Kezével óvatosan megütögette a mellette lévő párnát, utalva ezzel Harry-nek arra hogy foglaljon helyet. Harry félve ült le. A szíve a torkában dobogott s már készen állt kivédeni Niall ütéseit, ha mégis feltörne belőle a harag. Harry féloldalasan leült, majd félve pillantott Niall arcára.
-Nem tudok megbocsájtani.-sóhajtott, majd a fejét csóválta.-Egyszerűen nem megy, pedig én próbálkozom. De tudod ez roppant nehéz, főleg így hogy naponta látlak, és naponta eszembe jut mit tettetek Jen-nel.
"Haladás!"-gondolta magában Harry. Hisz Niall már úgy fogalmazott a megcsalásban, hogy ketten követték el, s ez már haladásnak számít, hogy már nem csak őt hibáztassa.
-Akárhányszor megláttlak, azonnal elémugrik az a kép ahogy ép az ágyban hancúroztok, és olyankor elmegy a kedvem szinte mindentől.-folytatta.-De tudom, én is, és Jen is ugyan úgy hibásak vagyunk. De hát igen kevés mesélnivaló lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad.-mosolyodott el.
Harry látta, hogy Niall próbálkozik, és már tényleg lenyugodott.
-Szeretném ha tudnád, hogy sose tenném újra ezt veled. Azt se tudom akkor mi ütött belém, hogy képes voltam erre. El felejtettem milyen sokat is jelent ő neked. Csak magamra és a hülyeségeimre tudtam gondolni. Nagyon megbántam.
-Mindannyiunkkal történik egy s más. Ilyen az élet. Bele kell törődni. Én is sok hülyeséget csináltam. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje.
Harry ezt a beszélgetést egy afféle kibékülés félének könyvelte el. Már nem félt Niall-tól. Már nem volt benne félelem. Újra kezdte érezni a kettejük közti barátságot.
-Keresed még Jen-t?
-Természetesen!
-Gondolod hogy valaha is megtalálod?
-Csak reménykedni tudok. Viszont egy biztos! Soha nem adom fel. Figyelemmem követem az összes netes fiókját, hátha ott majd találok valami hírt róla.
-Szóval még mindig nem mondtál le róla!
-Sosem fogok! Abban reménykedem, hogy rájön, hogy rosszul döntött és hazatért hozzám. Vagy abban hogy egszer majd véletlenül összefutunk valahol.
-És ha majd jön egy másik lány?
-Nem lesz "másik" lány. Nekem csak Ő kell!
-Tudod, amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.
-De mi van ha az a bezárult ajtó egyszer újra kinyílik?
-Abban csak reménykedni lehet...

***

-Nővért! Nővért!-üvöltözött felettem anyám, mikor négy heti kóma után, hirtelen felnyitottam a szemem és vért kezdtem hányni.Teljesen sápadt voltam és erőtlen. Csakis annyit éreztem hogy szinte mindenhonnét a vérem folyik. A torkom és a nyelőcsövem is megtelt vérrel, s már alig kaptam levegőt. Láttam ahogy egy fiatalabb nő felém rohan s azonnal felültet. Egy kisebb kancsót tett elém, mutatva ebbe köhögjem fel a vért. Nem tehetett velem mást. Csak várta hogy felköhögjem amit bírok, s mikor elájultam, hátradöntött és egy rugalmas csövet vezetett le a torkomon. Azt hiszem ezt hívják intubálásnak. Nem igen voltam magamnál, viszont a hangokat még hallottam. Érteni viszont szinte semmit nem értettem meg belőle.
-Ez meg mi volt?-kérdezte anyám a nővérkét.
-Felébredt!-mosolygott.
-És ez mindig ilyen brutális?-simította végig az arcomat.
-A legtöbb esetnél igen. Mostantól, már bármelyik percben magához térhet! Ha ez megtörténne kérem jelezze.
-Rendben.-bólogatott majd leült mellém.
Szemei másodpercenként cikáztak. Hol rám, hol az órájára nézett. Azt várta, hogy megmozduljak. Hogy csináljak valamit. Akármit! És hát, nem vicces? Hogy micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, és jövőbeli terv, s elég csupán egy daganat valahol a zsigerek közt, s máris minden szerte foszlik!
-Hol vagyok?-nyöszörögtem alig húsz perc eltelte után.
-Kórházban vagy drágám. De nyugodj meg! Már minden rendben!
-Maga meg mégis kicsoda?-pattantam fel az ágyban. Hirtelen nem tudtam ki ül mellettem. Ismerős volt az arca, a hangja, tudtam hogy én őt bizony ismerem, csupán azt nem hogy honnan.
-Az anyád vagyok Jen!-közeledett felém.
-Ne nyúljon hozzám. Nővér! Nővér kérem segítsen!-kezdtem észveszetten kiabálni.
-Ne, nyugodj le! Csak én vagyok az! Az édesanyád! Jen!-könnyek jelentek meg szemében, ennek ellenére én semmivel sem törődve távolodtam tőle, egyre feljebb másztva az ágyon. A nővér szinte azonnal megjelent és visszafektetett az ágyamra, majd óvatosan kihúzta az előbbi lélegeztető csövet.
-Mi a gond?-kérdezte.
-Kérem vitesse el innen ezt a nőt!-fontam össze mellkasom előtt karjaim.
-De hisz az anyád vagyok!-magyarázkodott. Viszont mindezt hiába.
A nővér megkérte hogy jöjjön ki vele, majd egy orvost is hívott.
-Hölgyem nyugodjon meg! Egy csak múló emlékezet kiesés.-nyugtatta őt, míg megérkezett a doki.
-Ez is gyakori?
-A kómából felébredőknél? Nem nagyon...-csóválta a fejét.
-Mi a probléma?-állt meg mellettük a doktor.
-Nem emlékszik a saját anyjára.-magyarázkodott.
-Kérem a kartonját.
Majd hosszas fejtörés után a doki bejött hozzám.
-Jó napot hölgyem.-köszönt illedelmesen, majd elült az ágyam végében.
-Végre egy normális ember.-mosolyogtam.-Ugye elvitték azt a tébolyult nőt, aki az anyámnak hitte magát!
-Már dolgozunk rajta. Váalzsolna nekem néhány kérdésre?
-Persze.
-Neve?
-Jen.-vágtam rá apró töprengés után.
-Családneve?
-Hát... Öhm...-nem tudtam megmondani, akárhogy törtem a fejem nem ment. A keresztnevem is csak onnan jutott eszembe hogy ez a nő aki az anyámnak titulálta magát, így hívott.
-Rendben, nincs semmi gond! Foglalkozása?
-Ez könnyű! Azt hiszem...-s míly meglepő ez sem jutott az eszembe. Mi a csuda van velem? Hogy hogy nem emlékszem az eddigi életemre? Akármennyire is próbáltam, nem jutott az eszembe semmi!
-Nyugodjon meg nincs semmi gond! Azt tudja milyen nap van ma?
-Kedd!-vágtam rá.-Igen! Kedd van! Most mosogattam!
A doki bólogatott majd kiment.
-Hölgyem, a lánya mikor mosogatott?
-Tessék?
-Azt mondta kedd van és, hogy most mosogatott.
-Az nap mikor rosszul lett kedd volt, és mosogatás utáni szunditásból ébredt vérrel teli párnával.
-Hát akkor. Valami, nagyon pici emlékezete még van. Az alap dolgok, az az a beszéd, járás, kommunikálást enm felejtette el viszont a magánjelleggüeket igen. Se a nevét, se a korát, semmit sem tud.
-És ez végleges?
-Ezt még nem tudjuk...