II. évad - Tizenharmadik fejezet

Susanne még sokáig loholt Niall után, hogy megbeszélje vele a dolgot, hogy elnézést kérjen. Niall persze nem foglalkozott vele. Csak ment előre, minnél jobban tört utat magának a táncoló fiatalok közt, míg végül egészen a kijáratig ért. Mikor magamögé tekintett látta ahogy Susanne még mindig követi, viszont már teljesen bekebelezte őt a tömeg.
-Sajnálom...-suttogta Niall, majd nagyot taszítva az ajtón kilépett a hely mögötti sikátorba. A fejét fogta és csak körbe körbe mászkált. Dühös és szomorú volt. Dühös volt magára hogy képes volt belemenni egy ilyen játékba. Szomorú, hisz már kezdte felfogni, hogy lehet soha többé nem láthat már. Hirtelen ujjai ökölbe szorultak a hajában majd a mellette álló kukába rúgott, ami néhány billegés után feldőlt hatalmas zajt csapva. Niall az ég felé ordított majd hirtelen összerogyott. "Az egész világom középpontja volt. -motyogta magában- Feketére festettem volna a napot is a kedvéért. Csak kérnie kellett volna, és én az utolsó csepp véremig azon munkálkodom, hogy teljesítsem bármilyen kérését. Csak boldognak akartam látni. Csak szeretni akartam!"
-Haver!-futott oda mellé Liam, amint észrevette hogy eltűnt.-Veled meg mi a fene történt?
-Már az sem tudom melyikünk a hibás!-nézett fel barátjára sírástól vörös szemekkel.
-Már megint ez?-forgatta szemeit.-Gyere menjünk haza.
Liam felsegítette, majd egy taxiba ültette. Megvárták Zayn-t s indultak is haza.
-Menj aludni!-szólt miután beléptek a házba.
Niall nem válaszolt, csak erőtlenül felcammogott.

***

-Köszönjük a sok segítséget.-rázta meg anyám a doki kezét. Arcát csókokkal halmozta el, s könnyes búcsút véve elindultunk a vonatállomás felé.
A pusztaság közepén álló peronnál csak mi vártunk a London felé tartó vonatra. Lábammal a földön lévő köveket rugdaltam, míg anyám a csomagjainkon ülve bámulta a messzi sineket. Mások számára teljesen elképzelhetetlen az az érzés mikor szeretsz valakit, tudod hogy szereted, nem csak érzed hanem tudod is, viszont az arcára nem emlékszel. Legszívesebben felpofoztam volna az agyam. Hogy lehet ez? Van talán ennél nagyobb kín? Néhány emlékfoszlányaim vannak csupán. Diana-ról, nagyiról, gyermekkori élményekről. S ennél fájóbb dolog nincs is, minthogy ne tudd azt, miért is vagy az, aki vagy! Hisz minden ember mögött van egy történet. Van egy oka annak, hogy ők ilyenek. Nem azért ilyenek, mert ilyenek szeretnének lenni. Valami a múltban történt velük, ami miatt ilyenek lettek. De mi van akkor, ha én nem emlékszem a saját történetemre?
-Ott jön!-pattant fel anyám, mikor a messzi fák között egy hatalmas füstfelhőt, majd egy vonatot látott meg. Mikor a vonat megállt mi felszálltunk rá, s a szinte üres kabinok közül beültünk az egyikbe. Csomagjainkat a lábunk alatti tárolóba raktuk, majd kényelmesen elhelyezkedve indultunk el. Anya szótlan volt, de hát mit is mondhatott volna.
Néhány óra zakatolás után megérkeztünk, s egy taxival a kórházba indultunk. London. A jó öreg London. Ez is milyen furcsa. A városra emlékszem. A helyekre, utcákra, butikokra. Emlékeztem rájuk, tudtam hogy hol vannak, csupán csak azt nem tudtam miért is emlékszem rájuk. Mikor a kocsi lelasított az egyik piros lámpánál egy virágüzlet mellett álltunk meg. Tudtam hogy ismerem, tudtam hogy itt már jártam. De vajon miért?
A kórházban az emberek nagyon kedvesek voltak velem. A nevemen szólítottak, ismertek.  Azt mondták még ma elkell kezdenem az új fajta kezelést, mivel fenn áll a veszélye hogy mégtöbb emlékemet veszítem el.

***

-Sajnálom.-kért bocsántot a múlt estéért Niall a két sráctól.
-Ezt inkább mi sajnáljuk. Nem szabadott volna ilyen helyre vinnünk téged. Még nem állsz rá készen.
-És soha nem is fogok!-vágott közbe.
-Hogy érted ezt?-kérdezett vissza Liam.
-Tudom, hogy természet feletti csoda lenne hogy Jen visszajön hozzám, viszont én képtelen vagyok mást szeretni. Képtelen vagyok valaha is úgy nézni bárki vagy bármi másra, mint rá. Éjjel is mikor az a csaj rámmászott, én hallottam magamban a hangját. Jen hangját ahogy azt suttogja: "Ő nem én vagyok, és soha nem is lesz!"
-Ez hülyeség!-rázta meg a fejét Liam.
-Totál olyan mintha apácának vonulnál.-nézett értetlenül Zayn.
-Igen, csak srácba. Lehet hogy most így érzel, de egyedül majd nem fogod tudni leélni az életed!
-De!-védte meg igazát Niall.
Zayn-ék látták hogy nem lehet Niall fejére ép érvekkel hatni így úgy döntöttek megvárják míg saját maga rájön, mekkora hülyeséget csinál. Abban reménykedtek Niall elfelejt, hónapok, évek kérdése, de el felejt. Hisz neki ez lenne a legjobb!

***

A kórház után anyám lakásába mentünk. Kipakoltunk, s én amint tudtam ágyba bújtam, hisz nagyon elfáradtam. Vonatozás, kezelés... egy nap leforgása alatt ez azért sok nekem.
Mikor elaludtam, még nem volt kint sötét, csak olyan félhomály. Még épp hogy hallottam ahogy az alattam lévő garázsban elindul anya kocsija, de nem törődvén vele, inkább elaludtam. Arra gondoltam talán üzletbe megy,vagy valami ilyesmi, viszont tévedtem. Nelly-hez ment. Látta hogy Nelly kocsija a ház előtt áll így habozás nélkül az ajtóhoz veretett.
*Kopp-kopp*-dörömbölt, s mikor Nelly kinyitotta az ajtót hangos sikításban tört ki. Nem tudta mire vélni anyám látogatását, de nem is akart rajta gondolkodni inkább csak magához ölelte.
-Bree!-zokogott karjai közt.
-Ugye beengedsz.-mosolygott.
-Persze!-állt félre.-Gyere a nappaliba. Foglalj helyet!
Leültek s Nelly izgatottan várja hogy végre megtudja mi a fene történt velem. Viszont anyám sem húzta az időt.
-Megjelent nálam hogy elakar szökni! Melyik anya mondja azt a lányának hogy nem megy vele? Egy távoli tanyára mentünk, hisz nem akarta hogy elérjétek.-kezdett bele.
-Most ő küldött?
-Azt sem tudja, hogy eljöttem.
-Miért, még mindig a tanyán van?
-Nem, már hazajöttünk.
-Hogy hogy?
-Hát... Te tudtad hogy nem jár a kezelésekre?
-De, hisz nekem azt mondta Harry elhordja őt.
-Akkor hazudott. Nem járt a kezelésekre, így az egyik nap egy hatalmas vértócsában találtam rá. Azonnal mentőt hívtam, s az ottani kórházban kiderült hogy áttétek képződtek szerte szét a testében. Java részét eltávolították műtéttel, de...
-De?
-De volt egy az agyában. Egy olyan daganat amely a memóriájáért felelős részt nyomja. Tehát mindent elfeljetett. Vagyis én az élete nagy részét elmeséltem neki, de ő szinte alig emlékszik valamire. Tudja hogy van egy Nelly barátnője, vagy tudja hogy miken ment keresztül, csak mégsem érzi át.
-Ez lehetetlen...-csóvátla a fejét Nelly a könnyeivel küszköve. Ép hogy visszatértem, de mégis messzeb állok tőle mint mikor elmentem.-És Niall?-jutott rögtön Nelly eszébe.
-Nem tudom...Azért jöttem el, hogy veled megbeszéljem. Mert mi van ha találkoznak és Jen nem ismeri fel?
-Abba Niall belehalna. Így is maga alatt van. Azóta hogy Jen elment szinte alig mozdult ki otthonról. Sőt! Ma reggel Liam azzal hívott fel, hogy Niall feladja a világ összes nőjét és inkább csak Jen-t szereti. És hát ez mind szép és jó, meg persze romantikus, de mindezek mellett merő ostobaság.
-Viszont mi van ha meglátná az arcát és hirtelen minden eszébe jutna?
-Ez is benne van a pakliban... Oh, Bree!- ölelte át.-Annyira örülök, hogy visszatértetek!