13.fejezet

Eljött hát a nagy nap. Ma megműtik Diana-t! Nelly már hajnalól velem van. Állandóan rémálmok gyötörnek,sokszor a hideg ráz és sikoltozok is. Nagyon félek...félek,hogy mi lesz ha elveszítem .Niall még nem tudja,de szerintem nem is tudnám neki elmondani. Nelly ezt a problémát is levette a vállamról. Azt mondta ő majd beszél Harry-vel,s a srácok majd együtt elmondják neki. A doki a műtét előtt még bejött hozzánk és minden fontosabb információt elmondott. Én a körmöm rágtam idegességemben. A gyomrom görcsben állt és másra sem tudtam gondolni. Maga a műtét a doki szerint kb négy öt óráig tart majd. Te atya ég! Hogy fogom én azt kibírni? Még mielőtt a műtőbe tolták volna láthattam egy percre. Semmi többre,csak egy percre. A folyosón szélsebesen tolták végig a nővérkék majd eltűntek a hatalmas fehér ajtó mögött. "Épségben fog visszajönni!"-mondogattam magamban,hogy kicsit megnyugodjak. Nelly azt javasolta próbáljak meg egy kicsit elaludni.Ha alszom úgy gyorsabban telik az idő,és addig sem gondolok rossz dolgokra.
-Gyere!-kiabált Niall.-Gyere ide apucihoz!Úgy nagyon ügyes kislány vagy!-Diana végre megtette első lépteit. Olyan volt mint egy kis pandabébi. Gyönyörű hosszú szőke haja csillogott a napfényben a teraszon. Annyira szép kis lány. Mint egy angyal,csak szárnyak nélkül.-Kicsim!Láttad ezt?-fordult felém boldogan Niall.-Megvoltak az első lépések!
-Igen láttam! Nagyon ügyes a mi kis hercegnőnk!-szaladtam oda hozzájuk majd felkaptam Diana-t és az égbe emeltem. Hangos kacajával teljesen felverte a virágokkal teli hátsó kertet. Imádott a virágok közt mászni és figyelni ahogy jobbra balra hajlonganak érintései után. Visszaérve a verandára Niall leült az ottani hintába és onnan nézett engem és Diana-t.
-Mit nézel?-kérdetem mosolyogva miközben Diana-t felvéve melé sétáltam és leültem.
-Titeket...
-És mit látsz?
-Az életem!-annyira őszintén és igazan hangzott az amit mondott. Boldog voltam. Boldog hisz semmi sem zavarhatta meg az életünket! Semmi! Arra lettem figyelmes,hogy egy könnycsepp fordul végig az arcomon. Ahogy nyúltam felé hogy letöröljem,Niall és a kis Diana annál jobban tűntek el,míg végül felnyitva a szemem újra a kórházi ágyamban találtam magam. Szóval álom...nem volt más mint egy álom!
-Jen! Jen mi baj? Miért sírsz?-futott oda hozzám Nelly.-Fáj valamid?
-Nem Nelly!Nincs semmi baj!
-Ha Diana-ról van szó hidd el vele minden rendben lesz!
-A doki volt már itt?
-Még nem.
-Még mindig műtik?
-Igen,de ne aggódj már bármelyik pillanatban végezhetnek.
-Valami gond lehet hogy ilyen sokáig elhúzzák.-csapkodtam össze vissza feldúltan.
-Nyugodj meg nincs semmi gond!-szorította a csípőm mellé a kezem Nelly,ezzel is megpróbált magamhoz téríteni.
Csak múltak a percek,de semmi hír nem jött Diana-ról. Már négy és fél órája bent vannak a műtőben de eddig még senki sem ment se be,se ki. Hogy lehet ez? Bámultam ki az ablakon. Niall járt a fejemben...vajon tudja már? És ha tudja miért nem hív? Miért nem érdeklődik hogy mi van? Nagyon fura volt. Fura volt az egész.
Öt óra húsz perc várakozás,gyötrődés,szenvedés után a műtétet elvégző doki állt meg egy nővérkével az oldalán az ajtómban. Nagyot sóhajtottam és kiszálltam az ágyból. Mosolyt erőltettem,de a doki csak állt meredten bámult rám,s nem szólt. Ekkor esett le hogy mi is történt valójában.
-Sajnálom Jen...-csuklott el a doki hangja. Ez a "sajnálom" csak még egy bizonyíték volt az előbb feltételezett állításomra.-Diana szervezete nem reagált túl jól az új szívre....és sajnos,sajnos nem tudtuk már megmenteni...
Ezen mondtad után a  fájdalom szakította ki belőlem a felismerést,s mint a tenger felett repülő sirályok megtört sikolya visszhangzik,úgy hallatszott egyre halkabban és egyre sűrűbben a doki beszédéből megmaradt egyetlen felismerés: halott. Titkos rejtekhelyemmé válik ez a szó. A jövőben együtt kelünk, együtt fekszünk. Magamra öltöm minden reggel, mint egy ruhát. Mindig ott lesz, ahol én. Mindenhova elkísér. Mindenhova. Ott lesz a takaró gyűrődésében, a széltől meglibbentett függöny suhogásában, mindenben, ami úgy piheg, mint a lélegző test, mindenben,ami dobog mint a szív. Félelem fog el hisz sose szabadulok ettől a szótól. Igazából soha nem hittem,hogy a bánat tud olyan erős lenni,mint a fizikai fájdalom,de most már rájöttem,ezen hosszú és fájdalmas napok,hetek után már rájöttem. Mikor elkap hirtelen, olyan, mint egy görcs, mint egy fogfájás, összegörnyedek, mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet, hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék, széttépnék valamit, vagy a földhöz verdesném magam, az segítene.De nem...nem ezzel csak még rosszabb. Látnom kell őt! Látnom kell! Félrelökve magam mellől Nelly-t indultam el a tárt ajtó felé. A dokit az falhoz bökve törtem magamnak utat,s majd mint egy eszét vesztett kutya,ki gazdáját keresi futottam végig a folyosón lányom nevét sikoltozva. Pár nővér próbált megnyugtatni és észhez téríteni,kisebb nagyobb sikerekkel. Majd végül a földre nyomtak és egy nyugtató injekcióval sikerült mozdulatlanná tenniük. Visszavittek az ágyamhoz. Hallottam ahogy Nelly még mindig a dokival beszél. Ő is sírt,de nem érezte azt a fájdalmat ami bennem volt! Nem érezte ahogy nekem mindez legbelül fáj! Belebénultam mozdulatlanságomba, s úgy aludtam el, meggyötörve, görcsbe kövülve, hogy reggel gémberedetten, összetörten ébredjek, ahogy levegőtlen, fülledt hajófenéken ébrednek a bilincsbe vert elítéltek, akiket száműztek valahonnan,a családjuk mellől talán,egy életből talán, egy családtól s egy életből amit annyira szerettek,hogy el kellett veszíteniük...
Teljesen elfehéredett mellettem minden.Mégis mi történik velem? Meghaltam volna? Nem kizárt. Azt is felmertem volna tételezni hogy egy újabb szívinfarktus teljesen kivont volna az élők soraiból. De az is lehet hogy álmodom. Nagyim körvonalait láttam meg kirajzolódni a messzi távoli fehérségben. Ez a menny bejárta. Itt a vége mindennek. Be kell látnom.
-Nagyi!-kiabáltam feléje de ő nem válaszolt csak mosolygott. Arcán egyetlen egy ránc sem volt. Kisimult volt,erős és oly igazinak látszott. Még az illatát is éreztem. Ez nem olyan volt mint mikor megjelent a konyhában. Ez sokkal másabb volt. Sokkal hihetőbb és sokkal élethűbb.
-Jen drágám...-hallottam lágy hangját ahogy leült mellém.
-Nagyi!-pityeregtem és megfogtam a kezét. Magam is meglepődtem hogy sikerült őt éreznem.-Meghaltam?
-Dehogy! Dehogy is aranyom! -mosolygott.-Elhiszem, hogy fáj.-tért rá a lényegre ami még mindig marcangolt belülről-Benned van és benned is marad,de csak addig, amíg meg nem érted, és el nem tudod engedni.Onnantól könnyebb lesz. De igen,még érezni fogod néha, fájni fog,de egyszer majd eljön annak is az ideje amikor fájdalom nélkül tudsz azokra a sebekre nézni amik most megölnek. Mosolyogva mert pontosan fogod tudni,hogy melyik hova vitt el. Örülj neki,ha fáj. Megváltoztat,megerősít,bátrabbá tesz. Nem fogsz félni. Csak egyszer kell erőt venned magadon s onnantól menni fog. Aztán meg fogod tudni hogy mindenen túl tudod tenni magad. Mindig. Mindenen
-Nagyi!De ez most más!-vágtam a szavába.
-Nem kicsim,ez is így lesz meglátod!De most inkább kelj fel!Azt hiszem valaki rád vár.-eleget téve nagyi utasításának óvatosan és erőtlenül nyitottam ki szemeimet. Niall ült mellettem. Teljesen bezárkózott volt,befelé fordult,szinte fizikailag is észrevehető volt rajta a lelki összezsugorodás.Bár a világ számára még mindig egy kifogástalan megjelenésű szívtipró volt,mindez üres héj volt csupán. Egy héj amin csak én láttam át.
Miután észrevette hogy felébredtem könnyes szemmel mellkasomra borult. Én magamhoz öleltem őt.
-Szeretlek Jen.-suttogta.-Szeretlek és meglátod ez az a dolog. A szerelem az a dolog ami majd átsegít kettőnket ezen a borzalmas tragédián!-majd enyhe csókot nyomott az arcomra és fejét visszahajtva mellkasomra pityergett tovább.Kicsit odébb csúsztam az ágyon így volt helye mellém feküdni, s így kényelmesen tartott hatalmas karjai közt. Semmi sem volt rendben, mégis a közelsége a melegsége mindent elfeledtetett velem.Tudtam hogy átfogjuk vészelni,tudtam hogy majd egyszer minden egyenesbe jön!