FIGYELEM!

Elkészült a következő blogom!

Remélem legalább fele annyira fog tetszeni, mint ez!
Olvassátok, ha tetszik és kíváncsiak vagytok a folytatásra iratkozzatok fel rendszeres olvasónak. Jó olvasást!

http://pleaseneverletmegoliam.blogspot.sk/

Egy kis statisztika...

Hát igen... Könnyeim hullanak, de sajnos eljött ez az idő is. Vége a blognak.

Kellemes érzéssel tölt el ha visszaemlékszem, arra mikor még az első fejezetet tettem ki, és már akkor annyi kedves ember bíztatott. Voltak akik az elejétől a végéig velem voltak, bíztattak és segítettek! Nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg. Nem akarok név szerint kiemelni, hisz én mindenkit egytől egyig ugyan úgy szeretek! Azt is aki csak olvasta és azt is aki kommentelt is.

Most így a végén jöjjön egy kis statisztika:

A blog 2013. március 10-én kezdődött.

A legtöbbet olvasott részek:  1.fejezet      2123 olvasó

                                            2.fejezet       873 olvasó

                                            5.fejezet       756 olvasó

A legtöbben a facebook oldalunkról jutottatok ide, viszont Google-n 456-szor is fel lett keresve a blog, ami nekem nagyon jól esik.

Az összes oldalmegjelenítés 45159. (2013. 09. 21.)

Összesen 46 /ezzel együtt 47/ bejegyzést tettem ki, és 411 kommentet kaptam. Köszönöm az összeset!

A legtöbben Magyarországról olvastátok, viszont voltak látogatók USA-ból, Romániából, Szerbiából és még Egyiptomból is!

Összesen 49 rendszeres olvasóm volt, ami szerintem nagyon nagy szám! 49 új barát. :3

Egy szó mint száz imádtam ezt a blogot írni és olvasni a véleményeiteket! Tényleg, ennyi törődést meg sem érdemlek.
Akik esetleg megijedtek volna,  nem ez lesz életem utolsó blogja! Napokon belül jelentkezem egy új történettel! Remélem az is legalább fele ilyen sikeres lesz! Nem tudom elégszer megköszönni ezt a sok törődést amit adtatok, IMÁDLAK TITEKET! 

...és hát a blogot ezzel a bejegyzéssel LEZÁROM! ♥

II. évad - Tizenötödik rész

Káprázatos és elképesztően felemelő érzés volt ajkaimmal újra érinteni őt. Éreztem ahogy az egész testem belebizsereg minden egyes érintésébe. Ahogy a kezét óvatosan vezette végig a hátamon miközben leírhatatlanul gyengéden csókolt. Ahogy ott álltam, mélyen karjaiba fonódba. Soha nem éreztem még magam ilyen teljesnek. Nem beszéltünk, hisz nem volt szükségünk szavakra, és amúgy sem tudtam volna neki mit mondani. Nem gondoltam se a múltra, se a jövőre. Csak a jelenre és a pillanatra koncetráltam. Azt szerettem volna hogy ez a perc soha érjen véget. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
Éreztem ahogy óvatosan átkarolt, majd felkapott. Nem tudtam hogy hova visz, de nem is érdekelt. A lényeg hogy vele voltam.
Lassan sétált az előbbi taximhoz majd a hátsó üllésre ültetett és végül ő is beszállt mellém. Ölébe kapott, és újra nekiesett az ajkaimnak. Hallottam ahogy még Liam utánuk fut és kiabál, de nem érdekelt, úgy tettem mintha észre se vettem volna. Niall egy pillanatra elhúzta magát tőlem. Hátrébb dőlt, s csak bámult rám.
-Ashbourne Ave, 160.-diktálta a címet a sofőrnek, aki látva minket nem tétovázott és a gázra lépett.-Gyönyörű vagy!-simította végig puha kezeivel az arcom vonalát. Árammal és energiával teli élmény volt. Teljesen beleborzongtam. Olyan volt mint a drog. Minnél több percet töltöttem karjaiban annál több emlék villant be. Mintha érintésével végighatolt volna az egész testemen. Oh, abban a pillanatban üvölteni tudtam volna a boldogságtól. Fel se tudam fogni hogy újra az ő ölében ülök.
Megérkeztünk. A taxis leparkolt, Niall pedig a kezébe nyomott némi pénzt. Nem törtem magam azon hogy kiszálljak mert tudam az öléba kapva, magához szorítva úgyis kisegít. És hát így is lett. Miután a taxi elhajtott egészen az ajtóig cipelt. Nem szólt egy szót sem hisz, nem akarta elrontani ezt a csodálatos pillanatot. Mikor az ajtóhoz értünk szelíden letett, s miután a kulcsot elfordította a zárban már bent is voltunk. Nem tétováztunk. Ahogy tudta, úgy tépte el rólam ruháimat, s azzal sem törődött ha ép elszakította valamelyiket.
-Akarlak!-búgta lágy hangján a fülembe.
-Itt és most.-fejeztem be a mondatát majd kacagva újra felkapott s berontva szobájába végigfektetett az ágyon. Csókjában éreztem a vágyat. Egyik kezemet becsúsztattam a pólója alá és bejártam izmos felsőtestét. Rögtön vette a célzást, felült levette pólóját és fotelba dobta. Eközben éreztem, hogy végig az arcomat fürkészte. Nyakláncánál fogva visszahúztam őt és újra megcsókoltam, kezét a hátam alá csúsztatta és lassan felhúzott,de eközben sem váltunk el. Most rajtam volt a sor. Megfogta a még rajtam maradt melltartóm szélét és szép lassan  végigvezette rajta a kezét, egészen a kapocsig. Néhány pillanatig keze elidőzött rajta majd egy mozdulattal lerántotta rólam. Óvatosan visszadöntött a matracra és nyakamat kezdte csókolgatni. Nyakamtól ment lefele, végig halmozta csókokkal a kulcscsontomat miközben én a hátát simogattam. Akaratlanul is egy apró nyögés hagyta el a számat. További csókokkal árasztotta el egész felsőtestemet,  s mikor a nadrágom széléhez ért felnézett rám kérdően, én pedig bólintottam egyet. Hasam puszilta, harapdálta amíg nadrágomat kigombolta és könnyedén lehúzta rólam.  Újra fölém hajolt és egy apró mosoly ült ki arcára.
-Hiányoztál.-sóhajtott, majd homlokát az enyémnek nyomva időzött el felettem.
-Ahogy te is nekem.

***

Izzadtan és zihálva feküdtünk egymás mellett. Lábaink és testünk egymásba fonódva szinte egyszerre lélegzett, szívünk egyszerre dobbant. Fejemet mellkasán pihentettem, míg ujjaimmal izmos hasát simogattam, eközben ő a hajammal babrált. Hogy hihettem azt hogy ha elhagyom képes leszek újra boldog lenni? Hisz ekkora örömet és boldogságot csak ő, csakis ő tud nekem okozni.
-Miért hagytál el?-kérdezte halkan, mégis érthetően.
-Akkor ezt láttam a legjobb megoldásnak.-sóhajtottam.
-Adhattál volna egy kis időt hogy megemésszem...
-Attól féltem nem leszel rá képes.
-De hisz te is tudod, hogy érted bármire képes vagyok!-ült fel.
-És ha mégse ment volna a megbocsájtás?
-Olyan nem történt volna meg.
-És ha mégis? Lehet, hogy ha nem megyek el, és minden nap látsz, még jobban és jobban megutálsz. Úgy engem ahogy Harry-t is.
-Ez badarság...-simította végig a karom.
-Honna tudod?-emeltem fel a hangom. Megijedtem. Megijedtem magamtól, hogy már megint kiabálok. A francba is! Egy ilyen csodálatos pillanat, hogy fordulhat át veszekedésbe? Niall arcára félelem ült.
-Mindig ezt csináljuk...
-Igen, és látod ezért is volt jó ez pici szünet.
-Veszekszünk. Veszekedtünk volna akkor is ha nem hagysz el és látod akkor is ha igen. Nem úszhatjuk meg. Hisz ilyenek vagyunk.
-És ez neked így jó?
-Inkább veszekszek feled, minthogy megcsókoljak egy másik lányt!-és azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott. De nem a szokásos módon, mikor azon vacilál meg-e csókoljon vagy ne? Most azért hogy enyhe hatásszünetével nyomatékot adjon előző szavainak.
-Szeretlek...-suttogtam mosolyogva.
Hirtelen felpattant az ágyról, s fiókos szekrényben kezdett el kutatni.
-Kérlek légy a feleségem, újra.-állt meg előttem kezében a visszaküldött gyűrűmmel.
-Leszek!-ugrottam a nyakába boldogan, s tudtam történjen bármi mi már együtt leszünk betegségben, egészségben, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ! Ahogy azt a mondás tartja...

***

Mikor hallotuk hogy hazajöttek a többiek, már ép öltözünk, így néhány perc múlva kézen fogva sétáltunk le hozzájuk. Arcunkon fülig vigyor ült, amit semmivel sem lehetett volna letörölni.
-Na azt hiszem szent a béke!-nevetett Louis és a két karja alá fogott minket.
-Ugyan, én mindig is tudtam hogy újra összejönnek!-legyintett Zayn.
Mi csak mosolyogtunk. Láttam Niall pillantásában az irántam érzett szerelmet, s ez volt az a nézés ami miatt még most is elolvadtam.
-Viszont azt hiszem a turbékoló páranak el kell válnai egy kis időre.-mondta Liam.
-Miért is?-kérdezte Niall.
-A management írt egy sms-t hogy amint tudunk menjünk be.
Tudtam hogy nem halaszthassák ezt el és hogy én sem tarthatok velük, így miután hazavittek elváltunk. Igaz úgy volt hogy csak egy röpke órára, de szívünknek mégis elválás volt. Rövid, hősies és kegyetlenül fájdalmas
 érzéki csókkal váltunk el, majd bementem a házba ahol már anya és Nelly várt rám.
-Visszatértél!-hallottam Nelly hangját, miközben beléptem.
-Pontosan béjbi.-kacagtam majd karjaim közé kaptam.
-Soha többé ne csinálj ilyet!
-Nyugi, tanultam a dologból.-mosolyogtam.
Nelly olyan fehérnek és sápadtnak tűnt, de mégse tettem szóvá hisz most annak örültünk hogy visszatértem.
-Gyertek már be, ne ott az ajtóban cseverésszetek!-kiáltott a konyhából anyám.
Elmeséltem mindent. Azt ahogy először megijedtem Niall-től, majd azt ahogy minden az eszembe jutott. Azt ahogy újra mindenre emlékeztem, s ahogy újra teljessé váltam.
-Ez csodálatos hír!-mosolygott Nelly.
-Örülök hogy újra boldog vagy! Olyan rég láttalak ilyen őszintén mosolyogni.-mondta anyám.
-Hát, bizony régen is éreztem mindent ilyen tökéletesnek.
-Viszont nekem is van ám egy hírem.-pattant fel az asztaltól Nelly, majd kirohant a nappaliba.-Tabá!-nyomott az arcom elé egy... egy.. egy pozitív terhességi tesztet.
-Csak nem?-csillantak fel szemeim.
-Csak de.-ugrált örömében. El sem hiszem a legjobb barátnőm gyermeket vár. Ez a nap már tényleg nem lehet csodálatosabb.
-Ismerem az apát?
-Hát egy srác a munkahelyről. Mikor elmentél akkor lett hivatalos a dolog.
-Ez szuper!
-Az utóbbi napokban elég sokat szédültem és reggelente szinte napi szinten hánytam. Nagyon megijedtem így utána olvastam, majd vettem egy terhességi teszt, és tadá!-mutatott a pocakjára.-Van egy babám!
-Elképesztő.-kerestem a szavakat.
-Ugye leszel a keresztanya?
-Ez nem lehet kétséges. Igen!
A boldogságtól könnyek csordultak ki szemeimből. Egy nappal ezelőtt még csak a nevemben sem voltam biztos most pedig már újra boldog menyasszony és keresztanya vagyok a tökéletes életemben.
Öröm kacagásunkat csak a telefonom csörgése törte meg. A kijelzőn Niall neve állt. Elmosolyodtam, majd ujjam a zöld gomb fölé emeltem. Lassan lenyomtam, majd a fülemhez tettem.
-Tessék szerelmem.-szóltam bele a telefonba fülig vigyorral. Ahogy anya szokta mondani, ha nem lett volna fülem körül vigyorgom a fejem.
-Liam vagyok!-hallottam vissza rekedtes hangon.
-Oh szia! Mondjak csak.-nevetgéltem még most is.
-Jen...-szólt vészjóslóan.
-Mi a baj?-ráncoltam össze a szemöldököm.
-Nem is tudom hogyan mondjam el.
-Csak bökd már ki. Mi történt?
-Baleset...-zokogott.-Szörnyű baleset!
-Hogyan?-kaptam ijedtségemben szám elé a kezem.-Kérlek mond hogy mind jól vagytok!
-Annyira sajnálom Jen!-zokogott. Hangja elcsuklott és csak szipogott.
-Liam mond már ki! Mind jól vagytok, ugye?
-Louis vezetett és az a kamion csak úgy feltűnt a semmiből.
-Beszélj már érthetően.
-Zayn, Harry és én ültünk hátul. Harry-nek súlyos agyrázkódása van, míg nekem és Zayn-nek "csak" a kezünk tört el... Viszont... Viszont...
-Viszont?
-Viszont Niall kirepült a szélvédőn és..
-Liam az isten szerelmére! Mond már!-kiabáltam a telefonba.
-Meghalt...-suttogta.

***

A kocsi hangos csikorgással fékezett. Hiába csavarta a kormányt már nem volt esély. A kamion sebessen közledett és az út is nagyon csúszott. Innen már nem volt visszaút. "Szeretlek és örökké szeretni foglak!"-suttogta magában. A hatalmas hat kerekű szörny oldalról csapódott beléjük. Egy rántás oldalra, majd egy óriási lökés vissza. Egyenesen előre. Frontáliasan bele, egy az út mellett álló ártatlan fába. Teste súlytalanná vált, s fülsüketítő robbanással törte ki az üveget. Teste pillantokon belül a fának csapódva létezett csupán. Körülötte minden csupa vér, és a legtöbb az ő vére. A mentők lassan megérkeztek. Fájdalmai erősek, és elviselhetetlenek. Haldoklott...
Lehullt egy csillag, hogy helyét átadja egy újnak!

Vége

II. évad - Tizennegyedik rész

Anya és Nelly órákon keresztül gondolkodtak, vajon mi lenne a legjobb? Ha elmondják Niall-nak, vagy az ha inkább eltitkolnák, addig amig visszatér az emlékezetem. Viszont mi van ha örökké így maradok? Ha sose fogok emlékezni a múltamra?  Nem tudták mi tévők legyenek. Először el akarták titkolni, hisz féltették Niall-t. Eddig is teljesen magába volt fordulva. De most, ha találkozna velem és én nem ismerném fel, talán még mélyebbre zuhanna. Talán annyira megijedne a tudatól hogy elfelejtettem, hogy beleőrülne. Niall elég kiszámíthatatlan volt, és ezt az elvonó után is megmondták. Nem minden fiatal srác megy át ilyen érzelmileg hullámos éveken. Viszont nagyon szerették volna vele tudatni jelenlétem, mert abban bíztak, talán ha mást nem is, őt biztos felismerném. És ha felismerném, minden újra visszaállna a helyére. Akkor minden olyan lenne, mint régen. S már másra se vágytak jobban. Csak a régire. A régi, boldog életre, amit lássuk be én rontottam el. Én tettem tönkre. Az én hibám. De vajon hol rontottam el? Mikor volt az a perc amikor inkább számoltam volna el magamban tízig, mielőtt cselekszem. Mikor volt az a nap amikor bárcsak ne bal lábbal keltem volna fel. Annyi "bárcsak", és annyi "volna" kering a fejemben...
-És veled mi újság van?-mosolygott anya, hogy egy kicsit terelje a témát.
-Oh, képzeld, van egy barátom.
-Nahát, ki a szerencsés?
-A munkahelyemen ismertem meg. Rettentően sármos és kedves. Ő az akire eddigi életemben vártam. Mindig is jóban voltunk, állandóan flörtöltünk, s azt is állíttani merem hogy már szinte egy éve járunk, csak eddig nem vertük nagy dobra. Jen-nek is csak úgy szóltam róla, mint a legjobb haveromról.
-Ez szuper hír. Végre valami kis boldogság.
-Ép aznap lett hivatalos a kapcsolatunk mikor Jen elment, így még neki sem tudtam elujságolni, így te vagy első aki tud rólunk.
-Akkor, tombol a szerelem.
-Valahogy úgy.
-Ennek nagyon örülök... Viszont későre jár. Azt hiszem amit kellett megbeszéltünk.-állt fel éjjeli fél egykor anyám Nelly kanapéjáról.
-Igen.-mosolygott Nelly, majd felállt hogy kikísérje.
-Szóval mikor beszélsz vele?
-Mármint Niall-el? Hm... Holnap, dolgozom, de amint végeztem elmegyek hozzá.
-Rendben. Mond meg neki hogy mi délután a kórházban leszünk. Majd megpróbálom kicsit egyedül hagyni Jen-t.-mondta Bree míg felöltözött. Kulcsait kezébe vette majd kilépett az ajtón.
-Oké. Szia. Jó éjt!
-Köszi, neked is!-intett hátra, miközben az autója felé igyekezett.
Mikor hazaért, én persze mit sem sejtve aludtam. Nem akart szólni Niall-ről, vagy arról hogy úgy néz ki holnap "összefutok vele", hisz azzal csak tönkrevágta volna a tervet, így inkább ő is ágyba bújt.

***

Másnap a srácok mindannyian otthon pihengettek, szinte egész délelőtt semmit sem csináltak. Kellett nekik ez a pici kikapcs, egy kicsi feltöltődés.
Niall már nem volt szomorú, vagyis nem mutatta ki. Próbálta a régi formáját visszahozni. Egyre többet nevetett és már Harry-re sem haragudott. Kezdett beletörődni a történtekbe, sebei kezdtek begyógyulni, viszont legbelül még mindig bízott. Legbelül még mindig remélt, és ahogy kiderült nem hiába.
Negyed hat után pár perccel Nelly csengetett be hozzájuk a nagy hírrel. Vigyorogva állt az ajtó előtt és várta hogy elmondhassa visszajöttömet. Ám hiába kopogott, hiába csengetett csak nem nyitott senki ajtót, s miután belesett az ablakon megbizonyosodott róla, hogy sajnos a ház üres. Senki sem volt itthon.
"Persze, ilyen az én formám!"-dünnyögött magába, s táskájában a telója után kezdett kutatni. Arra gondolt felhívja valamelyiküket, hisz egy ilyen sürgős hír nem várhat. Először Liam számát találta meg telefonjában, s nem habozva tárcsázott. Kicseng. Viszont a hangposta kapcsolt be. Remegő, ideges kezekkel keresett újra. Másodjára Louis telefonszámára akadt, s őt is azonnal hívni kezdte, de akárcsak az előbb, őt sem tudta elérni. Már szinte majdnem feladta, mikor Niall számára bukkant. Remegő kezeivel füléhez emelte a telefont. Kicseng....
-Haló?-szól bele a telefonba.
-Tessék? Itt Niall Horan. Miben segíthetek?
-Atya ég! Végre meg vagy! Nelly vagyok!
-Oh, szia. Mizu?
-Merre vagy, a fenébe is!
-Horgászni jöttük. De mi ilyen sürgős?
-Jen itt van. Vagyis hogy nem itt, de a kórházban!
-Tessék?-csuklott el Niall hangja.
-Ahogy mondtam, de...-viszont Niall nem várta meg hogy Nelly tudassa vele állapotom. Amint letette azonnal felpattant, s szó nélkül a kocsija felé indult.
-Hová futsz?-kiáltottak utána.
-Jen hazajött!-vigyorgott, s örömtáncot lejtve szedte egyre gyorsabban a lábait.
-Várj! Mi is megyünk.-dobták ki kezükből  a horgászbotot mindannyian.
Louis ült a volán mögött, s Niall-ből csak úgy ömlöttek örömében a szavak.
-Mondtam hogy visszajön! Mondtam hogy szeret! Én mindig is tudtam hogy minket egymásnak szánt az ég. S ti még összehoztatok volna egy más csajjal!-kacagott örömében. Amint befordultak a kórház parkolójába már készült a látványra, készült az örömre.
Én ekkortájt végeztem. Anya már régebben elment, viszont megígérte hogy egy taxi fog lent várni, amivel majd hazamehetek. Mivel a kezelés elég gyenge volt így se szédülés, se hányinger nem jelentkezet, szóval a saját két lábamon indultam el kifelé. Beszáltam a liftbe, majd miután megnyomtam a földszint gombot már úton is voltam lefelé.
Eközben Niall már a főbejáratnál lévő recepción, felőlem kérdezősködött. Elképesztően türelmetlen volt, alig bírta megvárni hogy a nő utána nézzen hollétemnek.
A lift lassult, s egy hangos zöttyenés után megállt. Én sóhajtottam, és összébhúztam magamon a szvetterem. Az ajtaja lassan kinyílt, s elémtárult a hatalmas váró látványa.
Niall még magyarázkodott a pult mögött ülő nőnek, aki közölte vele hogy a harmadik emeleten vagyok. Amint ezt meghallotta a lift felé indult, s tekintete rajtam akadt meg. Bámult rám, s szeme sarkába könnycseppek gyűltek össze.
Mit sem sejtve indultam el a kijárat felé, s azon gondolkodtam mit eszem majd vacsira.
-El sem hiszem!-rontott nekem. Nem tudtam ki volt ő, s ezért teljesen megijedtem. Könycseppek gurultak végig az arcán és csodakék szemeivel a lelkembe hatolt.
-Nem hiszem hogy ismerjük egymást.-kaptam ki óvatosan a kezeim szorításából, majd ütemessen lépkedtem kifelé.
-Jen!-kiabált után.-Nem viselkedhetsz így!-indult el felém. Én egyre jobban szedtem a lábaim míg végül kiértem az utcára. Az épület előtt egyetlen taxi várakozott, így arra következtettem ez az enyém. Ahogy tudtam beugrottam, s hatalmasakat lihegve mutogattam a sofőrnek, hogy induljon már. Nem tudtam ki ez az őrült, viszont minnél előbb szerettem volna tőle megszabadulni...
-Nem hagyhatsz megint így el!-futott még egy darabig a kocsi után. Annyira elkeseredett volt. Éreztem hogy közöm volt hozzá a múltban de nem jutott eszembe szinte semmi.
-Hová lesz ez a sürgős fuvar, hölgyem?-nézett  a visszapillantó tükörbe a söfőr. Ám mielőtt válaszolhattam volna, ismerőm dallam ütöttem meg a fülem.
"You'll never love yourself half as much as I love you, you'll never treat yourself right darlin' ,but i want you to..."
S ekkor minden elsötétült előttem. Hirtelen az a bizonyos party jutott az eszembe, az első hozzám irányított szavai. Az első érintése. Lepergett előttem az összes közös emlék. Minden. Az emlékek zajlása hirtelen lelassult. Beakadt egy emlékképnél. Annál mikor utoljára veszekedtünk. Elgondolkodtam. Vajon akkor, amikor megtörtént, miért voltam szomorú? Pedig szerettem. Úgy éreztem, meghalnék, ha elveszíteném. Szívemmel lelkem is összetörne, s csak tátongó üresség maradna mögötte. Már tudom ki Ő. S már nem csak az érzést érzem, de már azt is tudom ki az aki ilyet hoz ki belőlem. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy újra szerethetem. A szívem dübörögött, a lelkem ujjongott.
-Azonnal forduljon vissza!-üvöltöttem, a sofőrnek, akinek még csak ideje sem volt kérdezni, miért, azonnal megtekerte a kormányt. Padlógázzal hajtott visszafelé, egy hatalmas fékezés, s én holmijaim az ülésen hagyva ugrottam ki a kocsiból. A sírás kapkodott, de én csak loholtam.
-Niall! Niall Horan!-kiabáltam torkomszakadtából, miközben az előbbi szőkeség felé rohantam.-Niall, életem szerelme Horan!-álltam meg előtte. Izgalomtól remegő kezeimmel töröltem le arcáról fájdalmas könnyeit, s csak álltam előtte. Szám vacogott, egy hang sem jött ki rajta. Szemeimből zuhogtak könnyeim, ahogy ott elmélyültem tekintetében. Láttam rajta hogy nem érti a helyzetet, viszont néhány pillanat után feladta a helyzet megoldására szánt próbálkozásait, s kezeivel sebesen magához rántott és ajkaink találkozásakor egy már nagyon rég nem tapasztalt érzés járta át a testem. Hirtelen súlytalannak éreztem a testem, s mintha Niall karjaiban egyszeriben elszálltunk volna. Nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a körülöttünk lévő kocsik moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak erre vártam volna. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel. Úgy érzem értük élünk, azokért a percekért, amikor valami megmozdul. Olyankor minden más. Nem csak elhiszed, hogy vannak csodák, hanem be is bizonyosodik, hogy léteznek. Amikor a Véletlen egyetlen pillanatban találkozik a Sorssal, képes teljesen megváltoztatni és felülírni az életedet. És van, hogy a másikét is.

II. évad - Tizenharmadik fejezet

Susanne még sokáig loholt Niall után, hogy megbeszélje vele a dolgot, hogy elnézést kérjen. Niall persze nem foglalkozott vele. Csak ment előre, minnél jobban tört utat magának a táncoló fiatalok közt, míg végül egészen a kijáratig ért. Mikor magamögé tekintett látta ahogy Susanne még mindig követi, viszont már teljesen bekebelezte őt a tömeg.
-Sajnálom...-suttogta Niall, majd nagyot taszítva az ajtón kilépett a hely mögötti sikátorba. A fejét fogta és csak körbe körbe mászkált. Dühös és szomorú volt. Dühös volt magára hogy képes volt belemenni egy ilyen játékba. Szomorú, hisz már kezdte felfogni, hogy lehet soha többé nem láthat már. Hirtelen ujjai ökölbe szorultak a hajában majd a mellette álló kukába rúgott, ami néhány billegés után feldőlt hatalmas zajt csapva. Niall az ég felé ordított majd hirtelen összerogyott. "Az egész világom középpontja volt. -motyogta magában- Feketére festettem volna a napot is a kedvéért. Csak kérnie kellett volna, és én az utolsó csepp véremig azon munkálkodom, hogy teljesítsem bármilyen kérését. Csak boldognak akartam látni. Csak szeretni akartam!"
-Haver!-futott oda mellé Liam, amint észrevette hogy eltűnt.-Veled meg mi a fene történt?
-Már az sem tudom melyikünk a hibás!-nézett fel barátjára sírástól vörös szemekkel.
-Már megint ez?-forgatta szemeit.-Gyere menjünk haza.
Liam felsegítette, majd egy taxiba ültette. Megvárták Zayn-t s indultak is haza.
-Menj aludni!-szólt miután beléptek a házba.
Niall nem válaszolt, csak erőtlenül felcammogott.

***

-Köszönjük a sok segítséget.-rázta meg anyám a doki kezét. Arcát csókokkal halmozta el, s könnyes búcsút véve elindultunk a vonatállomás felé.
A pusztaság közepén álló peronnál csak mi vártunk a London felé tartó vonatra. Lábammal a földön lévő köveket rugdaltam, míg anyám a csomagjainkon ülve bámulta a messzi sineket. Mások számára teljesen elképzelhetetlen az az érzés mikor szeretsz valakit, tudod hogy szereted, nem csak érzed hanem tudod is, viszont az arcára nem emlékszel. Legszívesebben felpofoztam volna az agyam. Hogy lehet ez? Van talán ennél nagyobb kín? Néhány emlékfoszlányaim vannak csupán. Diana-ról, nagyiról, gyermekkori élményekről. S ennél fájóbb dolog nincs is, minthogy ne tudd azt, miért is vagy az, aki vagy! Hisz minden ember mögött van egy történet. Van egy oka annak, hogy ők ilyenek. Nem azért ilyenek, mert ilyenek szeretnének lenni. Valami a múltban történt velük, ami miatt ilyenek lettek. De mi van akkor, ha én nem emlékszem a saját történetemre?
-Ott jön!-pattant fel anyám, mikor a messzi fák között egy hatalmas füstfelhőt, majd egy vonatot látott meg. Mikor a vonat megállt mi felszálltunk rá, s a szinte üres kabinok közül beültünk az egyikbe. Csomagjainkat a lábunk alatti tárolóba raktuk, majd kényelmesen elhelyezkedve indultunk el. Anya szótlan volt, de hát mit is mondhatott volna.
Néhány óra zakatolás után megérkeztünk, s egy taxival a kórházba indultunk. London. A jó öreg London. Ez is milyen furcsa. A városra emlékszem. A helyekre, utcákra, butikokra. Emlékeztem rájuk, tudtam hogy hol vannak, csupán csak azt nem tudtam miért is emlékszem rájuk. Mikor a kocsi lelasított az egyik piros lámpánál egy virágüzlet mellett álltunk meg. Tudtam hogy ismerem, tudtam hogy itt már jártam. De vajon miért?
A kórházban az emberek nagyon kedvesek voltak velem. A nevemen szólítottak, ismertek.  Azt mondták még ma elkell kezdenem az új fajta kezelést, mivel fenn áll a veszélye hogy mégtöbb emlékemet veszítem el.

***

-Sajnálom.-kért bocsántot a múlt estéért Niall a két sráctól.
-Ezt inkább mi sajnáljuk. Nem szabadott volna ilyen helyre vinnünk téged. Még nem állsz rá készen.
-És soha nem is fogok!-vágott közbe.
-Hogy érted ezt?-kérdezett vissza Liam.
-Tudom, hogy természet feletti csoda lenne hogy Jen visszajön hozzám, viszont én képtelen vagyok mást szeretni. Képtelen vagyok valaha is úgy nézni bárki vagy bármi másra, mint rá. Éjjel is mikor az a csaj rámmászott, én hallottam magamban a hangját. Jen hangját ahogy azt suttogja: "Ő nem én vagyok, és soha nem is lesz!"
-Ez hülyeség!-rázta meg a fejét Liam.
-Totál olyan mintha apácának vonulnál.-nézett értetlenül Zayn.
-Igen, csak srácba. Lehet hogy most így érzel, de egyedül majd nem fogod tudni leélni az életed!
-De!-védte meg igazát Niall.
Zayn-ék látták hogy nem lehet Niall fejére ép érvekkel hatni így úgy döntöttek megvárják míg saját maga rájön, mekkora hülyeséget csinál. Abban reménykedtek Niall elfelejt, hónapok, évek kérdése, de el felejt. Hisz neki ez lenne a legjobb!

***

A kórház után anyám lakásába mentünk. Kipakoltunk, s én amint tudtam ágyba bújtam, hisz nagyon elfáradtam. Vonatozás, kezelés... egy nap leforgása alatt ez azért sok nekem.
Mikor elaludtam, még nem volt kint sötét, csak olyan félhomály. Még épp hogy hallottam ahogy az alattam lévő garázsban elindul anya kocsija, de nem törődvén vele, inkább elaludtam. Arra gondoltam talán üzletbe megy,vagy valami ilyesmi, viszont tévedtem. Nelly-hez ment. Látta hogy Nelly kocsija a ház előtt áll így habozás nélkül az ajtóhoz veretett.
*Kopp-kopp*-dörömbölt, s mikor Nelly kinyitotta az ajtót hangos sikításban tört ki. Nem tudta mire vélni anyám látogatását, de nem is akart rajta gondolkodni inkább csak magához ölelte.
-Bree!-zokogott karjai közt.
-Ugye beengedsz.-mosolygott.
-Persze!-állt félre.-Gyere a nappaliba. Foglalj helyet!
Leültek s Nelly izgatottan várja hogy végre megtudja mi a fene történt velem. Viszont anyám sem húzta az időt.
-Megjelent nálam hogy elakar szökni! Melyik anya mondja azt a lányának hogy nem megy vele? Egy távoli tanyára mentünk, hisz nem akarta hogy elérjétek.-kezdett bele.
-Most ő küldött?
-Azt sem tudja, hogy eljöttem.
-Miért, még mindig a tanyán van?
-Nem, már hazajöttünk.
-Hogy hogy?
-Hát... Te tudtad hogy nem jár a kezelésekre?
-De, hisz nekem azt mondta Harry elhordja őt.
-Akkor hazudott. Nem járt a kezelésekre, így az egyik nap egy hatalmas vértócsában találtam rá. Azonnal mentőt hívtam, s az ottani kórházban kiderült hogy áttétek képződtek szerte szét a testében. Java részét eltávolították műtéttel, de...
-De?
-De volt egy az agyában. Egy olyan daganat amely a memóriájáért felelős részt nyomja. Tehát mindent elfeljetett. Vagyis én az élete nagy részét elmeséltem neki, de ő szinte alig emlékszik valamire. Tudja hogy van egy Nelly barátnője, vagy tudja hogy miken ment keresztül, csak mégsem érzi át.
-Ez lehetetlen...-csóvátla a fejét Nelly a könnyeivel küszköve. Ép hogy visszatértem, de mégis messzeb állok tőle mint mikor elmentem.-És Niall?-jutott rögtön Nelly eszébe.
-Nem tudom...Azért jöttem el, hogy veled megbeszéljem. Mert mi van ha találkoznak és Jen nem ismeri fel?
-Abba Niall belehalna. Így is maga alatt van. Azóta hogy Jen elment szinte alig mozdult ki otthonról. Sőt! Ma reggel Liam azzal hívott fel, hogy Niall feladja a világ összes nőjét és inkább csak Jen-t szereti. És hát ez mind szép és jó, meg persze romantikus, de mindezek mellett merő ostobaság.
-Viszont mi van ha meglátná az arcát és hirtelen minden eszébe jutna?
-Ez is benne van a pakliban... Oh, Bree!- ölelte át.-Annyira örülök, hogy visszatértetek!

II. évad - Tizenkettedik rész

Már néhány napja itt nyomorgok ebben a csupasz kórházban. A nő aki az anyámnak mondja magát minden pillanatban mellettem van, s oly odaadással van felém, hogy kezdem teljesen elhinni neki, hogy valóban ő az a nő, aki a világra hozott. Nagyon élvezem a társaságát. Mindig arról beszél miken mentem keresztül, s megmondom őszintén még magam is elszörnyedtem mindazon amit mesélt.
-És milyen volt?-kérdeztem.
-A pici? Csodálatos, egy valódi tündér. Sajnos, én nem találkozhattam vele, de temérdeknyi képet és videót mutattál nekem róla.
Ahogy óvatosan végigvezettem a hasamon kezeim, éreztem a császármetszés hegeit. Egy pillanatra Diana arca jutott az eszembe.
-Szőke volt és csodakék szemeivel szinte mindig mosolygott...-motyogtam.
-Igen!-bólintott rá anyám.- Csak nem emlékszel rá?
-Egy pillanatra mintha eszembe jutott volna az arca.-magyaráztam. -És az apa? Róla alig meséltél nekem. Miért?
-Nos az apa. Tudod ő végette vagyunk most itt. Mármint hogy nem a kórházban, hanem Anglia ezen részén.
-Hogy érted ezt? Elüldözött?
-Nem, szó sincs ilyenről...-rázta meg a fejét, s próbálta összeszedni a gondolatait.-Négy-öt éve ismerted meg. Boldogok voltatok. Nagyon boldogok. Utána, a fene tudja miért, Niall megcsalt téged, s mikor megtudtad kiborultál majd elhagytad. Ő  drogokba menekült, viszont mikor megszületett Diana megígérte hogy leszokik. Míg elvonón volt, te lefeküdtél, nem is egyszer,-hangsúlyozta- a legjobb barátjával. Mikor visszajött és megtudta nagyon összevesztetek, s te úgy döntöttél elszöksz, velem.
-Szerettem?
-Hidd el, még most is szereted! Csak nem emlékszel rá.
-Meglehet.-mosolyodtam el.
Fáradtan dőltem hátra az ágyon, s beteg, mozdulatlan szemmel a mennyezetet bámultam. Arra gondoltam, hogy milyen furcsa is. Nem emlékszem rá. Még csak az arcát sem tudom felidézni. Annyit tudok csupán, hogy szeretem! S igaza van anyámnak, még most is szeretem. Azok után amit anya elmesélt, azok után amit vele átéltem. A legtöbb ember aki hallaná a történetem, talán azt mondaná hülye vagyok, hogy még most is így érzek, de én egyszerűen nem tehetek róla. Nem tudom őt nem szeretni. A hangját, az arcát, de mégcsak a testvonásait sem tudom felidézni, mégis úgy érzem soha nem leszek képes nélküle újra szerelembe esni.

***

-Készen vagytok már?-kiabált fel Liam.
-Naná!-loholt le Zayn.
Mikor Niall meghalotta Liam-et már az övét csatolta. Egy utolsó pillantást vetett magára a tükrében. "Szívdöglesztő vagy!"-viszhangoztak a szokásos dícsérő szavaim a fülében. Mindig ezzel bíztattam ha indult valahova. Ez már afféle kihagyhatatlan lépés volt. Mint ahogy a zoknidat is mindig felveszed indulás előtt, így ezt a mondatot sem hagyhattam el soha. Egy apró csókot nyomott a tükör sarkában lévő képemre s már el is készült.
 Egy nem messzi clubba mentek egy kicsit kikapcsolódni, míg Harry a szüleinél, Louis pedig El-nél volt. A taxi a ház előtt várt rájuk, s ők jóhangulatban szálltak be. Nem terveztek olyan nagy csajozós estét, hisz Liam-nek és Zayn-nek is barátnöje volt, csupán csak azt akarták elkerülni,hogy a mai is olyan szürke este legyen mint az eddigiek.
Mikor megérkeztek a helyre temérdeknyi ember fogadta őket. A zene basszusát már az utcán is érezni lehetett, ami mégjobban meghozta a srácok kedvét.
-Ezer éve nem voltam ilyen helyen.-kapta vállai alá két barátját, majd széles vigyorral indultak befelé. A táncparkett tele volt miniruhában vonagló lányokkal és szinte hulla részeg pasikkal. A zene csak úgy üvöltött, s Niall úgy érezte nincs is ennél jobb hely, hogy kicsit elfelejtse a gondolatait.
Mind a hárman egy centit sem ittak. Az estét és a hangulatot akarták élvezni, nem a piát. Először egy "csendesebbnek" mondható asztalhoz ültek le viszont hamar belátták hogy itt aztán nem fognak tudni cseverészni. Liam elkapta barátjai kezét, s egészen a táncparkett közepéig rángatta őket.
-És most rázzátok!-üvöltötte majd nekiállt eszeveszettül táncolni. Niall és Zayn se vigyorgott oknélkül tovább, hanem azonnal nekikezdtek a táncnak.

***

-Mutatsz nekem róla képet?-pislogtam anyámra.
-Nem tudok!
-Az hogy létezik?
-Nem hoztál magaddal egyetlen képet sem, mivel nagyon elszántan próbáltad meg elfeljeteni a múltad.
-Kár...-hajtottam le a fejem. Milyen ostoba is voltam! Hagytam hogy a szívem helyet az eszem diktáljon, s ebbe most jól belefürödtem. Egyáltalán mit gondoltam? ...
-Jó napot!-lépett be hozzák a dokim.
-Magának is.-ugrott fel anyám, s tágra nyílt szemekkel várta a doktor szavait.
-Jó hírek?-toltam magam feljebb az ágyon.
-Inkább semlegesek. Nos, néhány vizsgálat elvégzése után arra jutottunk hogy a daganat az agyában pont az agy memóriájáért felelős részét nyomja. Vagyis a főleg az emlékező képességének érzelmi vonatkozású részeit.
-Azaz a daganat miatt nem emlékszem az eddigi életemre?
-Pontosan.
-Mit tud tenni ez ellen?-kérdezte anyám.
-Kemoterápiát javaslok, mivel a műtét borzasztóan veszélyes lenne.
-Mennyire borzasztóan?
-Nos ha úgy dönt szeretné a műtétet akkor csak nagyon kis százalék az esélye arra hogy túlélje. Nagyobb a valószinűsége annak, hogy valamelyik agyi idege károsodik ami a legjobb esetben is teljes bénulással járhat.
-Teljes bénulás?-ismételte anyám a doktor szavait.
-Igen. Ezért a legbiztonságosabb a kemoterápia minnél hamarabbi elkezdése lenne.
-Rendben.-bólogattam.
-Viszont a maga érdekében, és nem a kórházunk ellen szólva, de higgye el jobban teszi ha ezt a kezelést nem itt hanem, mondjuk Londonban kezdi. A mi kórházunk, ahogy maguk is látják vidéki kórház. Itt szinte alig foglalkozunk ilyen betegekkel, mint ön. És ha jól tudom mielőtt ide jött volna ott kezdte a kezelést.
-Igen.-szólt közbe anya.
-Ezért lenne legjobb döntés a Londoni kórház.
-Rendben, köszönjük.-mosolyogtam, majd miután a doki elhagyta a szobát anyámra néztem. Hisz most ő volt a múltam.
-Gondolom nem kérdés, hogy hogyan tovább.-mondta.
-Egy pillanatra sem gondolkodtam el rajta!
-Akkor irány haza!

***

A srácok kezdtek egyre jobban fáradni. Már vagy két órája buliztak, viszont a hangulat még mindig ugyan olyan vad és eszméletlen volt.
-Hé Niall!-kiabált Zayn.-Nem hoznál valamit inni? Mindjárt elájulok.-nevetett majd az asztaluk felé vette az irányt, ahol Liam és a többi régi haverjuk nevetgéltek.
-Három szűz mohitot kérek!-üvöltötte a csaposnak Niall, mikor a bárpulthoz ért. Míg arra várt, hogy elkészüljenek az italjaik, háttal nekidőlt a pultnak s a tömeget kezdte el bámulni. A parkett minden egyes négyzetcentijén táncolt valaki, s nem volt ez másként az asztaloknál sem. A dj is remekül nyomta.
-Csak nem keresel valakit!-állt oda Niall mellé egy karcsú, barna hajú lány.
-Nem, dehogy! Senkit!-mosolyodott el Niall.
-Nos akkor, Susanne vagyok.-nyújtotta a kezét kézfogásra az eddig Niall számára ismeretlen lány.
-Nagyon örülök. Niall vagyok!-fogta meg a kezét.
-Oh, micsoda férfias kezek. A barátnőd is biztos sokat dícséri.
-Nincs barátnőm...-fordult a pult felé, mivel elkészültek a kikért italjaik.
-Ne viccelj már! Egy ilyen srácnak biztos van barátnője.
-Pedig nincs.-mosolygott.-Nekem most mennem kell. Remélem még összefutunk.-majd sietős léptekkel elindult az asztaluk felé.
-Haver! Majd szomjan haltam.-mondta Liam majd elkapta a poharat s hangos koccintás után fenékig ürítette.
-A fenébe is partyzni jöttük vagy mi fene!-állt fel az egyik régebbi barátjuk.-Irány a táncparkett!
Majd mindannyian egyszerre elindultak. Egy kisebb körbe rázódtak össze s utána indulhatott a "táncpárbaj". Liam a szokásos 1, 2, 3, Flick-el kezdte amit Zayn Jackson mozdulatokkal überelt. Niall először egy ír néptánc féleséggel indított majd áttért a laza kézmozdulatokra.
-Oh bocs!-mondta mikor megérezte hogy egy mögötte álló lány lábát szinte laposra taposta.-Susanne?-kapott a homlokára mikor megfordult.
-Niall!-válaszolt a lány.
-Mondtam hogy még találkozunk.
-Hát, én nagyon reméltem!
Niall csak mosolygott majd a tömeg lökdösésének hála újra megtaposta Susanne lábfejét.
-Kereshetnénk valami nyugisabb részt.-mosolygott.
-Nem is tudom.-tűnődött Niall, viszont még mielőtt válaszolhatott volna, a lány karon ragadta, s a VIP rész felé húzta. Ott belebökte az egyik fotelba, majd ő is mellé ült.
-Te nem vagy semmi.-nevetett Niall.
-De te sem!-válaszolt Susanne, s alig engedte hogy Niall bármit is csináljon azonnal neki esett a szájának, majd vadul csókolni kezdte szőke prédáját. Aki igaz az elejével még tiltakozott, de belátta jobb ha enged.  Susanne nagyon akaratos volt. Néhány perc után már Niall ölében vonaglott. Kezeit végig vezette Niall izmos testén, egészen az övéig.
-Állj, állj, állj!-kapott észbe Niall, majd lenyomta magáról Susanne-t.
-Túl rámenős vagyok? De hisz az nem szokott baj lenni.
-Nem, vagyis igen... Figyelj azt hiszem hazudtam.
-Nekem? Te? Mégis miben?
-Mikor azt kérdezted, keresek-e valakit a tömegben, és én azt mondtam hogy nem. Akkor nem mondtam igazat. A mennyasszonyomat kerestem. Azt a lányt akit én eljegyeztem.-majd lelökve magáról Susanne-t elviharzott.

II. évad - Tizenegyedik rész

Miután Nelly elment, Harry újból erőt vett magán. Nagy levegőt vett és kopogtatott Niall szobaajtaján.
-Bújj be!-hallatszott Niall hangja. Harry óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd belépett. Niall, ölében a laptoppal ücsörgött az ágya közepén.
-Mit csinálsz?-állt meg az ágy végében.
-Zenét hallgatok, olvasgatok...
-Az jó...-mondta, s azon gondolkodott hogyan kezdjen neki. Hiába tanulta be a szövegét,most valahogy egy szó se jutott az eszébe.
-Csak ezért jöttél?-nézett fel rá Niall.
-Igen!-válaszolt gyorsan.-Vagyis... vagyis nem.
-Hát akkor?
-Bocsánat.-sütötte le a szemét. Niall csak sóhajtott, majd lecsukta a laptopot és az éjjeli szekrényére tette. Kezével óvatosan megütögette a mellette lévő párnát, utalva ezzel Harry-nek arra hogy foglaljon helyet. Harry félve ült le. A szíve a torkában dobogott s már készen állt kivédeni Niall ütéseit, ha mégis feltörne belőle a harag. Harry féloldalasan leült, majd félve pillantott Niall arcára.
-Nem tudok megbocsájtani.-sóhajtott, majd a fejét csóválta.-Egyszerűen nem megy, pedig én próbálkozom. De tudod ez roppant nehéz, főleg így hogy naponta látlak, és naponta eszembe jut mit tettetek Jen-nel.
"Haladás!"-gondolta magában Harry. Hisz Niall már úgy fogalmazott a megcsalásban, hogy ketten követték el, s ez már haladásnak számít, hogy már nem csak őt hibáztassa.
-Akárhányszor megláttlak, azonnal elémugrik az a kép ahogy ép az ágyban hancúroztok, és olyankor elmegy a kedvem szinte mindentől.-folytatta.-De tudom, én is, és Jen is ugyan úgy hibásak vagyunk. De hát igen kevés mesélnivaló lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad.-mosolyodott el.
Harry látta, hogy Niall próbálkozik, és már tényleg lenyugodott.
-Szeretném ha tudnád, hogy sose tenném újra ezt veled. Azt se tudom akkor mi ütött belém, hogy képes voltam erre. El felejtettem milyen sokat is jelent ő neked. Csak magamra és a hülyeségeimre tudtam gondolni. Nagyon megbántam.
-Mindannyiunkkal történik egy s más. Ilyen az élet. Bele kell törődni. Én is sok hülyeséget csináltam. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje.
Harry ezt a beszélgetést egy afféle kibékülés félének könyvelte el. Már nem félt Niall-tól. Már nem volt benne félelem. Újra kezdte érezni a kettejük közti barátságot.
-Keresed még Jen-t?
-Természetesen!
-Gondolod hogy valaha is megtalálod?
-Csak reménykedni tudok. Viszont egy biztos! Soha nem adom fel. Figyelemmem követem az összes netes fiókját, hátha ott majd találok valami hírt róla.
-Szóval még mindig nem mondtál le róla!
-Sosem fogok! Abban reménykedem, hogy rájön, hogy rosszul döntött és hazatért hozzám. Vagy abban hogy egszer majd véletlenül összefutunk valahol.
-És ha majd jön egy másik lány?
-Nem lesz "másik" lány. Nekem csak Ő kell!
-Tudod, amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig ki szokott nyílni. A gond az, hogy bánatunkban gyakran túl sokáig vesztegetjük az időnket a bezárult ajtó előtt, és nem vesszük észre, melyik ajtó tárult ki és várja beléptünket.
-De mi van ha az a bezárult ajtó egyszer újra kinyílik?
-Abban csak reménykedni lehet...

***

-Nővért! Nővért!-üvöltözött felettem anyám, mikor négy heti kóma után, hirtelen felnyitottam a szemem és vért kezdtem hányni.Teljesen sápadt voltam és erőtlen. Csakis annyit éreztem hogy szinte mindenhonnét a vérem folyik. A torkom és a nyelőcsövem is megtelt vérrel, s már alig kaptam levegőt. Láttam ahogy egy fiatalabb nő felém rohan s azonnal felültet. Egy kisebb kancsót tett elém, mutatva ebbe köhögjem fel a vért. Nem tehetett velem mást. Csak várta hogy felköhögjem amit bírok, s mikor elájultam, hátradöntött és egy rugalmas csövet vezetett le a torkomon. Azt hiszem ezt hívják intubálásnak. Nem igen voltam magamnál, viszont a hangokat még hallottam. Érteni viszont szinte semmit nem értettem meg belőle.
-Ez meg mi volt?-kérdezte anyám a nővérkét.
-Felébredt!-mosolygott.
-És ez mindig ilyen brutális?-simította végig az arcomat.
-A legtöbb esetnél igen. Mostantól, már bármelyik percben magához térhet! Ha ez megtörténne kérem jelezze.
-Rendben.-bólogatott majd leült mellém.
Szemei másodpercenként cikáztak. Hol rám, hol az órájára nézett. Azt várta, hogy megmozduljak. Hogy csináljak valamit. Akármit! És hát, nem vicces? Hogy micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, és jövőbeli terv, s elég csupán egy daganat valahol a zsigerek közt, s máris minden szerte foszlik!
-Hol vagyok?-nyöszörögtem alig húsz perc eltelte után.
-Kórházban vagy drágám. De nyugodj meg! Már minden rendben!
-Maga meg mégis kicsoda?-pattantam fel az ágyban. Hirtelen nem tudtam ki ül mellettem. Ismerős volt az arca, a hangja, tudtam hogy én őt bizony ismerem, csupán azt nem hogy honnan.
-Az anyád vagyok Jen!-közeledett felém.
-Ne nyúljon hozzám. Nővér! Nővér kérem segítsen!-kezdtem észveszetten kiabálni.
-Ne, nyugodj le! Csak én vagyok az! Az édesanyád! Jen!-könnyek jelentek meg szemében, ennek ellenére én semmivel sem törődve távolodtam tőle, egyre feljebb másztva az ágyon. A nővér szinte azonnal megjelent és visszafektetett az ágyamra, majd óvatosan kihúzta az előbbi lélegeztető csövet.
-Mi a gond?-kérdezte.
-Kérem vitesse el innen ezt a nőt!-fontam össze mellkasom előtt karjaim.
-De hisz az anyád vagyok!-magyarázkodott. Viszont mindezt hiába.
A nővér megkérte hogy jöjjön ki vele, majd egy orvost is hívott.
-Hölgyem nyugodjon meg! Egy csak múló emlékezet kiesés.-nyugtatta őt, míg megérkezett a doki.
-Ez is gyakori?
-A kómából felébredőknél? Nem nagyon...-csóválta a fejét.
-Mi a probléma?-állt meg mellettük a doktor.
-Nem emlékszik a saját anyjára.-magyarázkodott.
-Kérem a kartonját.
Majd hosszas fejtörés után a doki bejött hozzám.
-Jó napot hölgyem.-köszönt illedelmesen, majd elült az ágyam végében.
-Végre egy normális ember.-mosolyogtam.-Ugye elvitték azt a tébolyult nőt, aki az anyámnak hitte magát!
-Már dolgozunk rajta. Váalzsolna nekem néhány kérdésre?
-Persze.
-Neve?
-Jen.-vágtam rá apró töprengés után.
-Családneve?
-Hát... Öhm...-nem tudtam megmondani, akárhogy törtem a fejem nem ment. A keresztnevem is csak onnan jutott eszembe hogy ez a nő aki az anyámnak titulálta magát, így hívott.
-Rendben, nincs semmi gond! Foglalkozása?
-Ez könnyű! Azt hiszem...-s míly meglepő ez sem jutott az eszembe. Mi a csuda van velem? Hogy hogy nem emlékszem az eddigi életemre? Akármennyire is próbáltam, nem jutott az eszembe semmi!
-Nyugodjon meg nincs semmi gond! Azt tudja milyen nap van ma?
-Kedd!-vágtam rá.-Igen! Kedd van! Most mosogattam!
A doki bólogatott majd kiment.
-Hölgyem, a lánya mikor mosogatott?
-Tessék?
-Azt mondta kedd van és, hogy most mosogatott.
-Az nap mikor rosszul lett kedd volt, és mosogatás utáni szunditásból ébredt vérrel teli párnával.
-Hát akkor. Valami, nagyon pici emlékezete még van. Az alap dolgok, az az a beszéd, járás, kommunikálást enm felejtette el viszont a magánjelleggüeket igen. Se a nevét, se a korát, semmit sem tud.
-És ez végleges?
-Ezt még nem tudjuk...