22.fejezet

Ajánlás Seres Patrii-nak!
Szeretném megköszönni hogy rendszeres olvasóm és kommentelőm! :) Ezt a rész most neki ajánlom,s remélem tetszik! 

Maga a felismerés, hogy az alig 15 éve nem látott anyám ott áll az ajtóban, teljesen kivágta nálam a biztosítékot. Mi a fenét akar? Pénzt? Lakhelyet? Már biztos szétdrogozta az agyát,és rájött hogy jobb lenne valamit kezdeni az életével? A csöves szállók mindegyikéből kirúgták már az egy biztos, és kitudja milyen régóta nem józan már. 

-Anya? –szóltam hozzá hangosan hogy a csukott ajtón keresztül is meghalljon.

-Kislányom!- kiáltott vissza majd neki állt zörgetni az ajtót.

-Mit akarsz itt?

-Csak szeretném megbeszélni a dolgokat!

- Nekem nincs mit beszélnem veled…

-Kislányom nagyon szépen kérlek engedj be!

Hallgattam ahogy az ajtó előtt könyörög, játszotta az eszét mintha még mindig szeretne. Még mindig? Ugyan mit álltatom magam? Sosem szeretett. Egy púp voltam csak a hátán…

-Nem vagyok a kislányod!- üvöltöttem rá mikor kinyitottam előtte az ajtót. Oké,talán kicsit kegyetlen voltam, de nagyon felidegesített. Az úgy számára rendben volt hogy évente egyszer, a születésnapomon hagyott egy üzenetet a rögzítőmön, én azt lehallgattam, majd válasz nélkül kitöröltem? Az úgy neki rendben volt? 

-Jen!-pityeredett el mikor meglátott.

-Menj innét és hagyj békén. Megakarod beszélni a dolgokat? Gondoltál volna erre akkor, mikor a nagyihoz vittél, majd szó nélkül ott hagytál úgy, hogy aztán évekig nem is tudtunk rólad semmit! Akkor gondolom az eszedbe se jutott hogy nekem mi lenne a legjobb? Te csak mentél hogy piálj,drogozz és hogy a sarkon riszáld magad! Csak gratulálni tudok…

-Jen.. kérlek bocsáss meg! Mindenért. Most azért jöttem hogy mindent tisztázzunk! Képzeld már  négy hónapja tiszta vagyok!

-Ugyan kérlek,nekem nem kell megjátszadon magad. Nem érdekelnek a hazugságaid! Menj innen és hagyj békén!-majd köszönés nélkül rávágtam az ajtót. Tudom gonosz voltam és mogorva, de mindazok után amit művelt nem érdemelt mást!

-Itt a mostani címem, ha mégis meggondolnád magam szívesen látlak.-mondta majd egy cetlit csúsztatott be a levélnyíláson. Felvettem, majd ugyanazzal a mozdulattal össze is gyűrtem majd a kukába hajítottam. Mégis mit hitt? Hogy idejön neki áll hazudozni meg sajnáltatni magát én meg majd visszafogadom? Ugyan… hát nem őrültem meg! 

„Az életem olyan mint egy igazi ízig vérig latin mexikói szappanopera.” –tűnődtem magamban miközben Nelly-re vártam, hogy induljunk a kezelésre.-„Először is itt ez a megcsalásos ügy Niall-el, majd a terhesség, Diana halála, plussz a rák, Niall drogproblémái,s most még a rég elfeledett drogos anyám is visszajött. Már csak arra vagyok kíváncsi mégis mikor jelenik meg Eszmeralda Hosé Dela Rose hogy ő az én eltitkolt ikertestvérem, vagy valami hasonló,mert nekem már tényleg csak az hiányzik… Erről az életről akár egy pompás ponyva regényt is írhatnák, pár vicces sorral, néhány pikáns jelenttel és sok érzelmes gondolatmenettel. Az egy biztos hogy azonnal bestseller lenne belőle! Milliókat keresnék!”-nevettem magamban.

Nelly körül belül négy óra után állt meg kocsival a ház előtt s én szaladtam is ki hozzá mivel már így is késésben voltunk. 

-Nos?-nézett rám felhúzott szemöldökkel mikor beültem mellé.

-Nos mi?

-Beszéltetek?

-Az anyámra gondolsz?

-Igen rá…

-Beszéltünk.

-És?

-Mi és? Fogtam és elküldtem.

-De miért?

-Azért mert!...mert mégis mit gondolt? 15 év után csak úgy majd visszafogadom? Ugyan ne nevettes már!

-Hát az oké hogy nem fogadtad azonnal vissza, de normális felnőtt módjára megbeszélhettétek volna!

-Nincs mit megbeszélni.-mondtam majd kezeimet összekulcsoltam mellkasom előtt s úgy vártam míg a kórházba nem érünk.

Fura volt visszamenni. Az általam már ismert nővérkék kedvesen köszöngettek a folyosón és az állapotom felől érdeklődtek. Aranyosak voltak.

Ugyan abban a kórterembe vittek ahol az előző kezelések is folytak. Oda ahol Anne-nel megismerkedtünk. 

-Szia! –köszönt rám rég látott barátnőm,akit ép most kötöttek rá a gépre.

-Szia Anne!-mosolyogtam majd leültem a nővérke által mutatott székbe majd megvártam míg felkötik az infúziót amiben a gyógyszer volt. Az az új gyógyszer amitől olyan sokat várunk.

-Milyen érzés megint otthon lenni?

-Eszméletlenül jó… annyira sajnálom hogy neked nincs hova haza menned,de csak azt nemértem hogy miért nem szóltál már az elején hogy árva vagy?

-Jen… és az mégis min változtatott volna?

-Nem tudom. Valamin biztos!

-De most már tudod, tessék lehet sajnálni, ahogy eddig mindig is tette. Engem mindig mindenki sajnál. Gyerünk kezdheted te is!

-Én nem foglak sajnálni Anne! –fordultam felé. –Én felnézek rád! Felnézek rád és csodállak, hogy ennyi megpróbáltatás után,ennyi szomorúság után is így feltudtál állni! Elképesztő vagy. Elképesztően erős és magabiztos, tudatos és okos. El sem tudom képzelni hogy tudsz ilyen erős maradni ennyi rossz dolog után így 16 évesen.

-Nem úgy van az ám ahogy te azt gondolod…

-Micsoda?

-Hát ez a "hű de erős vagyok" sztori. Sokszor aludtam már el én is kisírt szemekkel, sokszor volt már éjjelente sírógörcsöm egy egy rossz álom miatt,vagy egy régi emlék kapcsán. Nem egyszer voltam már én is padlón, s kaptam millió pofont az élettől, de csupán azért látsz ily erősnek mert az mutatom hogy erős vagyok,ez csupán csak a látszat Jen!

-Nem Anne! Hidd el te legbelül is ilyen vagy! Lehet hogy régebben még nem voltál,de mára annyira megedződött a lelked hogy már szinte bármit kibírsz!

-...azért te sem vagy piskóta. Megélni azt hogy az évekóta szeretett szerelmed megcsal, majd megszülni az ő gyermekét. Szenvedni a beteg pici mellett, utána pedig mikor már nincs segítség végig nézni ahogy eltemetik. Most pedig a rák egyik legrosszabb fajtája ellen harcolsz és nézd meg! Nézd meg mégis milyen erős vagy!

-De mindez csakis azért mert remek barátaim vannak!-mosolyogtam,ezzel utalva arra hogy köszönöm a segítségét.

-Na de mesélj milyen az otthoni élet?

-Csodás! Leszámítva pár dolgot...

-Miféle dolgokat?

-Például az anyámat…

-Az anyádat? De hisz azt mesélted hogy ő kiskorodban lepasszolt nagyanyádnak és azóta nem is láttad. Csak nem újra felbukkant?

-De képzeld. A kis naívja azt hitte hogy majd egy bocsánat kéréssel mindent elintézhet és én majd mindent elfelejtek. Hát nagyot téved. Fogtam és elküldtem.

-Én mit meg nem tennék azért hogy az én anyám felbukkanjon. Nem tudod Jen, el sem tudod képzelni milyen szerencsés vagy! Az még a jobbik eset ha elhagy és,igaz sok év eltelte után,de felkeres! Akkor lenne igazán roszz anya ha még ezt sem tenné meg!

-Azt hazudozta hogy már jó ideje tiszta meg hogy mindent bánt… de tudom hogy ezzel csak etet.

-Tudod? Biztosra tudod? És mégis honnan?

-Onnan hogy ismerem!

-jaj,mégis hogyan ismernéd ,ha az előbb mondtad hogy már vagy 15 éve nem találkoztatok? Az emberek változnak Jen! Nem csak a lábuk vagy a hajuk nől meg,nem csak kinézetre formálódnak át,hanem az emberek belülről is képesek megváltozni. Ezért olyan csodálatos az ember hogy a saját lelkét is képes formálni!

-De ő nem ilyen, ő képtelen a változásra.

-Ne mond ezt Jen! Mindenki képes megváltozni ha van kiért! Vegyük például Niall-t ő is képes lesz leszokni, nem másért mint miattad. Akkor ez édesanyádnak miért ne sikerülne?

Igaza volt Anne-nek. Teljesen igaza volt. A kezelés alatt még sokat mesélt az ő szüleiről és hogy egy autóbalesetben vesztette el őket. Egy olyan balesetben ami szerinte az ő hibája volt.

-Szombat volt és vacsorázni indultunk.-mesélte.-A szokásos szombat esti közös vacsi. Az idióta öcsém már 20perccel indulás előtt kész volt csak hogy engem tudjon idegesítteni öltözés közben. Anyuék szokás szerint most is késtek a készülődéssel mivel annyit etye petyéztek a ruhásszekrény előtt hogy elfelejtettek felöltözni. Útáltam mindent és mindenkit. A dilis öcsémet amiért nem hagy békén, anyámékat amiért állandóan előttem nyalják falják egymást, s ezzel csak arra emlékeztettek hogy milyen béna csaj is vagyok hogy nekem még mindig nincs pasim. Na szóval,szokás szerint mint mindig késésben voltunk és az én idegeim csak egyre jobban pattogtak ahogy az öcsém dörömbölt az ajtómon és ahogy láttam hogy anyuék még mindig fehérneműben futkároznak. Na itt telt be a pohár. Kijöttem a szobámból eltaszítva magamtól öcsémet majd egészen a szüleimig meg sem álltam. Szépen őszintén,talán kicsit túl őszintén is elmondtam nekik a vélemény róluk majd közöltem nem vagyok hajlandó ma velük vacsorázni. Nem mondhatnám hogy könnyen de elfogadták , s aznap este haragban váltunk el. Nem gondoltam volna hogy nem térnek már soha többé haza. Éjfél körül csengett a telefonom s sose felejtem el amit akkor hallottam az egyik nővérkétől a telefonban. Egy vonat teljes erőből elgázolta őket, s mindannyian még a helyszínen életüket vesztették. Ekkor mást sem tudtam csinálni csak szidtam magam. Hisz hogy lehettem akkora hülye hogy hagytam őket így elmenni?-Miközben Anne mesélt könnyek jelentek meg az arcán,és teljesen jogosan. Nagyon sajnáltam őt de nem mutattam mivel tudtam hogy nem akarja.- Tehát ha tudod,és ha teheted minnél előbb békülj ki anyukáddal mert tehetett ellened bármit, bármi mocskosat és bármi elfogadhatatlant attól még az anyukád marad és hidd el te sem tudhatod meddig élsz.

Miután vége lett a kezelésnek elbúcsúztam Anne-től és vártam Nelly-re hogy hazavigyen. Talán igaza volt Anne-nak és fel kéne keresnem az édesanyámat és meg kéne vele beszélnem a dolgokat. Mikor hazaértünk azonnal a kukához rohantam majd kitúrtam azt a cetlit amin az új lakhelye címe volt és egy telefonszám. Elővettem a telefonom, beütöttem a számot majd tárcsáztam… 

21.fejezet

A levelem, bár nagy problémák árán és hozzas utazás után,de megérkezett Niall-hoz. Niall könnyek közt bontotta fel és izgatottan olvasta végig. Levelem rövid volt, de tömör és őszinte: "Szerelmem, hidd el nem haragszom rád, csupán csalódtam benned. Azt ígérted, hogy befejezed és hogy nem lesz több ilyen. Niall te mégsem álltad a szavad. Tudom, hogy java részt nem a te hibád, hisz úgy csempészték bele az italodba a drogot és Diana-hoz a drog hatására mentél, de ez mégsem mentség, csupán enyhítő körülmény. Nem haragszom rád Niall, sőt örülök is hogy erőt vettél magadon és írtál. Amit tettél az teljesen elfogadhatatlan és nagyon fáj. Azt még úgy ahogy elnéztem volna ha csak betépsz, hisz arra a sóvárgás vitt rá,de Niall bármennyi anyag után, bármily bánatosan is de meggyalázni egy sírt,ráadásul azt a sírt amiben a saját lányod nyugszik! Igazából írni sem akartam neked. Maga a lehetőség gondolata sem merült fel bennem. Nem is írtam volna,ha egy nemrég megismert kedves barátom nem parancsol rám. Sokat küszködtem, hogy mégis mit írjak, hogy mégis hogyan fejezzem ki magam, de egy jó ideig sehogy sem sikerült. Azt akartam hogy egy olyan levelet írjak amivel nem bántalak meg, de mégsem akartam hazudni hogy semmi baj sincs. Niall őszinte leszek, a kis akciód után levettem az eljegyzési gyűrűmet és a fiókom mélyére rejtettem. Viselni sem akartam, tudomást sem akartam róla venni. De mégis, így a levél írása közben kezembe akadt, s miután felhúztam már mindent megértettem. Megértettem, hogy mégis hogyan tudlak egyszerre elítélni és utálni, annak ellenére hogy tiszta szívemből szeretlek. Niall a válasz egyszerű és mégis mindvégig itt volt a szemem előt, csak a sok könny elvakította a szemem, így nem vettem észre. Annyi az egész hogy mi egymásnak lettünk teremtve! Tudom nyálas, elcsépelt, csöpögős és rettentően érzelmes indok ez, de igaz. Más magyarázat nincs. Ez most teljesen olyan mint azokban a rózaszínfelhős lovesztorik-ban amiket szombat esténként szoktunk pizsiben nézni együtt a tv előtt. A srác szereti a lányt, de ennek ellenére valami oltári nagy hülyeséget csinál a lány ellen, így az megútálja őt,de a végén mégis egymáséi lesznek,mert ez így van megírva. Mert a történet írója így gondolta, mert a rendező így akarta, mert az olvasók ezt várták. Niall minden sztorinak jó a vége, ha még semmi sem tisztult ki és még semmi nem jó,akkor annak a történetnek még nincs vége! El kell hogy mondjam, hisz tudnod kell hogy csepet sem bocsájtottam meg neked, de mégis szeretlek. Sokat gondolok rád, és borzasztóan hiányzol.” – aláírás- „Jen”

Niall,akárcsak én az ő levelénél, döbbenten olvasott újra minden egyes mondatot s értelmezte át újra és újra. Amint tudott papírt ragadott s neki is állt a válaszlevélnek. 

Reggel nyolc óra. Ma van az első újfajta kezelésem. Erőtlenül forgolódtam az ágyamban, balról jobbra, jobbról balra, és így tovább… A testem valahogy teljesen máskép viselkedett mint ahogy azt már megszoktam. Volt hogy kicsattantam az energiától, s még akár egy maratont is képes lettem volna lefutni, mégis akadtak olyan pillanatok, néha akár órák is mikor szinte levegőt is alig kaptam. És a doki szerint ez csak rosszabb lesz! A kopaszságot még ezen percig sem szoktam meg. Fura volt hogy vállaimmat nem borítja barna hajzuhatag és még azt sem szoktam meg hogy bármely kis fuvallatot legelőször a fejem búbján éreztem, mikor régebben először a hátamon futott végig a hideg most pedig már a fejem lesz tiszta libabőr. „Mit is mondhatnék…”-áltam be a tükör elé, s vettem magam szemügyre jó alaposan.-„Olyan vagyok mint abban a gyűrűs filmben az a kis fazon aki állandóan azt hajtogatja,hogy:Drágaszágom! Nem tudom mi neki a neve, vagy hogy egyáltalán emberi lény-e,de azt tudom hogy kiköpött mása vagyok a mostani kemós kezelések miatt.”

-Kész a reggeli!-törte meg gondolat menetemet Nelly ahogy a lépcső aljáról felordított hozzám. Hatalmas sóhajtás után, úgy ahogy voltam pizsomástul indultam le hozzá.-Mást már nem is fogsz ezentúl hordani?- tette fel a kérdést miután meglátott.

-Nekem most ez a legkényelmesebb. Talán zavar?- csipkelődtem.

-Engem nem, viszont a kis vendégünket talán zavarni fogja…

-Vendég? Miféle vendég?

-Az még titok, telefonon hívott, és megkért hogy ne szóljak neked az érkezéséről,de úgy gondolom mégis csak tudnod kéne róla mivel így mégsem láthat.

-Ne csináld ezt velem, mond el ki az!

-Eszem ágában sincs! Most ülj le és egyél! Nekem mennem kell jó legyél!- mondta miközben egy puszit nyomott a homlokomra és kis kosztümjében az ajtó felé vette az irányt.- … és könyörgöm! Öltözz át!

-Meglesz!-ordítottam utána.

Nos,egyedül maradtam! Teljesen egyedül. Mit is csinálhatnék? Talán először végzek a kajámmal majd utána átöltözök… Kíváncsi vagyok ki az a „vendég” akiről Nelly beszélt. Talán Niall? Kiengedték volna? Ezt kétlem, mivel elég szigorúak az intézmény szabályai. De megeshet hogy vele kivételt tesznek egy kisebb összeg fejében, mivel mégis csak egy híresség. Egy kis félelem is volt bennem. Mi van ha mégis csak Niall lesz az és azért jön hogy mindent megbeszéljünk…de én ezt nem akarom! Levélben sokkal egyszerűbb kifejeznem magam, nem tudnák ezek után a szemébe nézni. Nem kizárt hogy Niall legyen, de mi van ha talán Tom? Olyan rég láttam már őt s annyi minden történt már az után hogy utoljára beszéltünk. Niall, Diana, a rák s újra Niall. Egyik probléma a másik után. Lenne neki mit mesélnem. Mi van ha azért jön hogy megnézze ki e hevertem már Niall-t és talán újra rám akar mászni… ách nem. Az nem Tom-ra vallana. De akkor mégis ki? Hiába törtem a fejem senki más nem jutott eszembe. Vagyis mégis. Talán Anne. De ő… ő mi okból jönne? Hisz délután úgy is találkozunk. Meg tudtam volna folytani Nelly-t az miatt hogy így kételyek közt hagyott. 

A reggelim után felmentem hogy megfürödjek és felöltözzek. A terhessék miatt a bőröm csúnyán megnyúlt a hasamnál s mély barázdák jelentek meg,amelyek valljuk be kicsit sem mutattak szexin. Az arcom beesett volt és teljesen fehér. Nem csodálkozok hisz már jó ideje nem voltam napom, mégis hol barnulhattam volna egy kicsit is le? Egy kis sminket kentem az arcomra mégis kinézzek már valahogy. A ruhaválasztás viszont már nehezebb feladat volt. A szekrényem teli s tele volt kismama ruhákkal vagy ép méregdrága kosztümökkel, blúzokkal, szoknyákkal..egyszóval kényelmetlen göncökkel. Keresgélni kezdtem egy melegítő vagy legalább egy normális farmer után. Feltúrtam az egész szekrényem míg végül minden a földön kötött ki…  Lehetetlennek láttam a helyzetet mikor teljesen véletlenül egy szürke nacit pillantottam meg a legfelső polcon. Felálltam az egyik dobozra hogy elérjem és le tudjam venni, de szerencsétlenségemre Niall összes régi nálam hagyott cucca a nyakamban kötött ki. Pár közös kép, a nekem írt dalok kottái, a reggeli kis üzentei, néhány ruhája… A kedvenc kék felsője is ott volt. Az a felső amelyet oly előszerettel hordott s vettem fel sokszor én is. Még éreztem rajta az illatát, annyira jó volt őt újra érezni, így úgy döntöttem a mai outfitem egy szürke melegítő nadrág és Niall kék felsője lesz. A nemrég nyakamba hullott cuccokat pedig visszapakoltam a régi helyükre, ezzel is kicsit visszahoztam őt az életembe. Ép az előbb kidobált ruháimat nyomkodtam vissza a szekrénybe mikor csengettek. A „vendég” lesz…igen csak is ő! Egy utolsó pillantást vetettem magamra majd leszáguldottam a lépcsőn egészen az ajtóig.Nem mertem ajtót nyitni ezért először csak a kukucskálón néztem ki de akit az ajtóm előtt láttam az teljesen lesokkolt, rá még gondolni sem mertem…

20.fejezet

-..és te mindezek után még mindig szereted?-tette fel a kérdést Anne. Azt a kérdést amit már én is sokszor tettem fel magamnak. Megkérdeztem nem is egyszer a lelkemben lakó kis manócskától,ki a szívemet irányítja.Nyűglődtem rajta hosszú,álmatlan éjszakákon keresztül,de valahogy a válasz még most sincs meg. Végig hallgatni magamat ahogy elmesélem Anne-nak az életem Niall-al töltött részét, és újra gondolni azt hogy mennyi,de mennyi fájdalommal és bánattal járt,rádöbbentett arra hogy talán mégsem kéne szeretnem. Nem,talán tényleg nem kéne... viszont mégis itt van ez a kis valami. Ez a kis valami a szívemben ami azt mutatja hogy a bánaton és a fájdalmakon kívül nekünk szép pillanataink is voltak együtt, ez az a kis valami ami nem enged felejteni. Felejteni s továbblépni.
-Nem tudom...-válaszoltam,s visszamásztam az ágyamba.
-Ugyan Jen!-emelte fel egy kicsit a hangját Anne.-Olyan nincs hogy nem tudod mit érzel! Olyan egyszerűen nem létezik! Az ember mindig tudja mit érez csupán csak fél felvállalni, akár saját maga előtt is.
-Hagyjunk inkább ezt Anne!
-...és válaszoltál már neki?
-Tessék?
-Ne mond azt hogy még nem is merült fel benned az hogy talán válaszolhatnál neki?
-Anne...mégis mit törődsz te ezzel?
-Igazad van...tényleg igazad van. Nem tudom miért is jártatom a számat,talán csak neked akarok jót! Csak azt akarom hogy ne bánd meg! Mert bánni fogod. Tuti, hogy bánni fogod. Nem most, nem is holnap, majd évek múlva. A mostot, hogy bénáztál. Fájni fog, hogy nem tetted meg, a fejedet fogod a falba verni, mert egyébként is miért voltál gyáva, meg hasonlók. Pedig csak merni kellene. Odafigyelni arra, amit érzel, és azt csinálni. Nem kifogásokat keresni, nem hisztizni, hanem húzni előre, és igenis felvenni a kesztyűt, ha az élet a lábad elé dobja. Ez a  te életed Jen! Nem akarom hogy megbánd a jelent,hidd el nem egy könnyű érzés! ...én már csak tudom.
-Várj! Hogy hogy "te csak tudod"? Hogy érted ezt?
-Vannak dolgok az életemben,hasonló dolgok mint most a tiéd. Ha akkor én sem vagyok olyan gyáva és makacs akkor az én életem is jobb lehetne. Viszont akkor mikor cselekednem kellett volna nem tettem semmit,s most minden reggel úgy kelek fel hogy a fejem tudnám a falba verni. Hidd el ez az életben a legrosszabb érzés. Maga a kemo csak piskóta ehhez az érzéshez hasonlítva!
Anne szavai szíven ütöttek. Teljesen erőt öntöttek belém és valahogy ezek után már letisztult minden. Szeretem Niall-t! Sok dolog volt a múltban amit tényleg jobb lenne elfelejteni, jobb lenne nem megtörténté nyilvánítani, de mindezek mellett szeretem. Hisz ezek is közös emlékek. Emlékek amik összetartanak minket. Annyira mélyre ásta már magát a szívemben hogy már biztos nem tudnák élni nélküle. Nem tudnák úgy felkelni hogy ne ő lenne az első gondolatom,s nem tudnák úgy elaludni hogy ne ő lenne az utolsó akire gondolok.
-Tessék!-csapott a kis asztalra Anne.
-Mégis mit akarsz?
-Tessék itt van egy papír és itt pedig egy toll!
-És most mégis mit csináljak én ezekkel?
-Írj! Írni fogsz! Méghozzá Niall-nak!
-Ugyan mégis miért?
-Mert tudom hogy Niall szeret téged függetlenül attól hogy te hogyan érzel és hogy mit csinálsz! Mindezek után amit elmeséltél még most is hiszem,sőt tudom hogy szeret. S én nem csak azért mondom hogy neked jobb legyen, mert tudod ha most nem írsz neki, ha most hagyod elmenni akkor hidd el ő is fel fogja majd adni és az élet majd megy tovább, függetlenül attól, hogy te ott vagy-e. Ő sem fog rád örökké várni és nem fog érted örökké szenvedni. Feltehető hogy majd mindig ott leszel a szívében, de hidd el egy idő után már ő is feladja majd s csak a múlt leszel számára, így most parancsolom hogy fogd meg azt a tollat és írj!
-De mégis mit?
-Azt amit most érzel! Mindent leírsz!
Odasétáltam az asztalhoz leültem majd kezembe fogtam a tollam. Rezgett a kezem s hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Leblokkoltam.
-Csak őszintén!-mondta majd egyedül hagyott.
Nekiálltam hát. Leírtam pár mondatot de mikor újra olvastam rájöttem hogy hülyeségeket írok így összegyűrtem a papírt s újra kezdtem...tettem ezt meg körül belül negyvenszer. Nem jöttek a szavak. Nem jöttek az érzések. Nem jött semmi. Nehéz volt leírni mindent őszintén hisz vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések. Csak ültem az üres papír felett. Ahogy oldalra néztem megláttam a fiókot. Azt a fiókot amibe a Niall-től kapott gyűrűt raktam. Odasétáltam kivettem,s újra felhúztam az ujjamra.  Csodásan csillogott. Erőt vettem hát magamon visszaültem az asztalhoz és elhatároztam hogy igen is írok Niall-nek és mindent bevallok neki!
A kész levelet fehér borítékba raktam majd erősen lezártam és az éjjeliszekrényemre raktam. Hajnali kettő volt már ezért úgy döntöttem hogy majd reggel megkérem az egyik nővért hogy adja fel nekem. Befeküdtem az ágyba és alig pár perc alatt el is aludtam.
Reggel az első dolgom az volt hogy megkérjek egy nővért,hogy vigye el a levelem a postára második pedig az hogy Anne-t felkeressem hogy megköszönjem hogy lelket öntött belém, ám mielőtt elindultam volna hozzá Nelly lepett meg.
-Jó reggelt betegecském!-köszönt mosolyogva.
-Neked is!
-Indultál valahová?
-Csak Anne-hez.
-Az még várhat! Jó hírem van a számodra!
-Micsoda?
-A dokival beszéltem és képzeld van egy újfajta kezelés amit csak hetente egyszer kéne megejteni és otthonról is eljárhatnál,ami tudod hogy mit jelent?
-Hogy mehetek haza?
-Pontosan!-ordította Nelly.
-Éljen!-örültem vele együtt. Nelly segített összepakolni azt a pár dolgomat is ami volt, néhány papírügyet még elintéztünk a dokival s ebédre már készen is álltunk a távozásra. Ép mikor már kezdtem megkedvelni ezt a kórházat... de örülök is neki hogy már végre haza megyek. Mielőtt hazaindultunk volna megkértem Nelly-t hogy várjon egy picit míg mindezt elmesélem ezt Anne-nek.
Anne szobájának ajtaja tárva nyitva volt amit kicsit furcsállottam,de mikor beléptem láttam hogy semmi baja. Az ágyán feküdt és egy elég vastag könyvet olvasott.
-Szia Jen!
-Szia Anne! Képzeld csodás hírem van!
-Megírtad a levelet?
-Igen!Az is! De ez még annál is jobb!
-Oh már nagyon kíváncsi vagyok...Mond már!
-Mehetek haza!
Anne reakciója nem ép olyan volt mint amire vártam. Inkább elszomorította,minthogy velem örült volna.
-Mi  a baj?-kérdeztem s mellé kuporodtam az ágyra.
-Semmi!-törölgette a szemét.
-Mond el!
-Olyan jó neked hogy te már felnőtt vagy és hazamehetsz!
-Te nem mehetsz haza?
-Nem...mivel még nem múltam el 18.
-Hogy? De hisz a szüleidhez hazamehetnél...
-Nincsenek szüleim.
A levegő is belém fagyott. Nagy káosz volt a fejemben Anne-vel kapcsolatban. Csupán annyit tudtam róla,hogy tizenhat éves, rákos, Párizs a szülőhelye és hogy nagyon sok mindent tud az életről. Kedves és szinte mindig vidám,vicces és remek humora van. Nem sok,de mégis úgy éreztem mintha évek óta barátnők lennénk. Kb mint Nelly-vel. Anne szemeiben könnyek jelentek meg s nekem a szívem szakadt meg érte. Próbált erősnek tűnni és mutatni hogy jól van,de tudtam hogy ez csak a máz. Nem akartam őt zavarni így csak egy puszit nyomtam a homlokára majd szó nélkül kisétáltam tőle vissza Nelly-hez.
-Indulhatunk?
-Persze...-mondtam kedvetlenül.
Kilépve a kórházból megcsapott a friss levegő,sütött rám a nap és hallottam az autókat, a madarakat, a rohanó embereket. Körülnéztem és szinte minden ugyan olyan volt. A házak ugyan úgy álltak, az ég még mindig kék volt és a beton  még mindig rideg és szürke. De hát mit is vártam? Hogy majd minden megváltozik? Ugyan... Csupán csak az én szívem tört apróbbnál apróbb darabokra az elmúlt napokban,hetekben,de a világ ugyan úgy ment tovább.  Semmi sem változott semmi sem lett se rosszabb,se jobb. Beszálltam a kocsiba s egész úton csak az eget bámultam. Anne járt a fejemben. Mikor befordultunk az utcánk végén és megláttam a házam az az érzés tört rám mint mikor még legelőször jöttem ide. Mikor az ingatlan ügynök körbevezetett és közben csak a házról áradozott. Felérve a kocsifeljáróra viszont már Niall jutott az eszembe mert neki általában sosem sikerült úgy felhajtania hogy ne gyúrt volna össze néhány virágot. Megérkeztünk! Újra itthon vagyok.
-Menj,itt a kulcs,én viszem a cuccaidat!-dobta hozzám a ház kulcsát Nelly és nekiállt kipakolni a kocsi hátuljából. A kulcs szépen becsusszant a zárba majd belépve mosolyra gördült a szám. Olyan jó volt újra érezni az ház illatát. Otthon minden úgy volt ahogy szokott lenni.Rend és tisztaság volt.
-Kitakarítottam hogy mire hazaérsz ne lásd milyen disznóólat hagytam minden reggel magam után.-vicceskedett Nelly.
-Ugyan... nem kellett volna.
-Nem vagy éhes?
-Nem,köszi!Inkább csak fáradt. Felmegyek engedek magamnak egy forró fürdőt!
-Rendben én kipakolok!
-Te ma nem mész dolgozni?
-Csak nem elküldesz? Amúgy meg mára szabadnapom van.
-Oh értem.
Elindultam felfelé a lépcsőn egészen a szobám ajtajáig. Miután kinyitottam az ajtót és megláttam Diana kiságyát és dolgait elragadtak az emlékek. Sírásban törtem ki s összecsuklottam az ajtóban majd a földön guggolva ordítottam. Nelly mindent eldobva rohant fel hozzám felsegített majd az ágyra ültetett.
-Jen! Mi a baj? -kérdezte. Nem válaszoltam csak sírtam tovább.- Oh a cuccok...ne haragudj ez eszemben sem volt! -mentegetőzött. Én csak sírtam,sírtam és sírtam. Nelly bement a fürdőszobába hogy megengedje a vizet majd felsegített és becipelt egészen a kádig. Ott lehúzta rólam a ruháimat majd besegített a kádba. A víz meleg volt és illatos,tetejét vastag habréteg borította. Könnyeim még mindig megállás nélkül csurogtak. Nelly kiment majd becsukta maga mögött az ajtót. Nyakig elmerültem a forró vízben. Erősnek kell lennem! Nem szabad sírnom! Nem szabad hisz ezt az ügyet már egyszer lezártam magamban és megígértem Nelly-nek, hogy erős maradok! Nem kell újra felszakítanom minden sebet. De annyira fájt. Csak Diana-ra tudtam gondolni. Hallottam ahogy Nelly hangos csapkodások következtén hurcolja le a babaholmikat a garázsba.
-Mit fogsz velük csinálni? -kiáltottam ki neki mikor hallottam hogy a fürdőszoba ajtaja előtt megy el.
-Visszaviszem!
-Mindent?
-Mindent!
Nelly határozott volt és rendíthetetlen.
Húsz percig feküdtem és sírtam a kádban. Nem így terveztem. Nem úgy terveztem hogy hazajövök és rögtön visszazuhanok a fájdalomban,de ez a sírás jól esett. Jól esett kiadni magamból mindent. Hiszen a dolgok elvesztése tesz minket azzá, amik vagyunk. Egy szülő elvesztése. Annak, aminek hiszünk magunkat. Az ártatlanságunké. Ezek a veszteségek az első lépések a felnőtté váláshoz. Az élet sokkal bonyolultabb lesz,fájdalom és szomorúság jellemzi majd napjainkat. Ugyanakkor tele lesz lehetőségekkel, és esélyt ad, hogy új kezdetek felé nyissuk meg a szívünket, s nekem ez az új kezdet,az új Niall és az új,egészséges én!  Miután kiszálltam a kádból hajam törölközőbe csavartam majd megtörölköztem s hálóingbe bújva mentem le Nelly-hez.
-Még csak alig múlt el négy óra és te már pizsiben?
-Ez kényelmesebb!...Nelly kérlek ne haragudj! -ültem le hozzá a tv elé. Ő csak a tv-t bámulta s egy erőltetett póker arcot vágott.-Ne haragudj rám!
-Jen megígérted!
-Tudom...
-Megígérted hogy erős maradsz! Emlékszel?
-Emlékszem hát!De meg kell értened hogy nehéz.
-Tudom hogy az,de Jen te nem is próbálkozol!
-De igen is próbálkozok!
-Az nem próbálkozás hogy rögtön sírógörcsöt kapsz ha csak meglátod Diana holmijait.Te is tudod,hogy nem arra születtünk, hogy szenvedjünk, így a fájdalom megléte vagy ösztökél arra, hogy ezt megszüntessük, vagy feladjuk....és te pár kudarc után feladod! Egyáltalán nem is próbálkozol!
-Igazad van..a sírás az nem próbálkozás! Az csak egyfajta ösztönös reagálás a dolgokra,azokra a dolgokra amik fájó emlékekre utalnak! Te is lehetnél egy kicsit megértőbb!
-Én az vagyok...ezért is vagyok most itt melletted!
-Köszönöm!-öleltem őt magamhoz.
A délután folyamán sokat dumáltunk Nelly-vel. Jó volt újra ízekkel teli kaját enni,viszont valami még mindig nem hagyott nyugodni,s ez a valami Anne volt. Miért nem mondta hogy nincsenek szülei? De hát mit is vártam hogy majd valamelyik beszélgetésünk közepén,netán két kezelés között azt mondja:"Jaj, amúgy én árva vagyok!". Nem haragudtam rá hogy nem mondta el csak meglepett. Olyan erős volt és olyan okos,szinte mindent tud az életről. Azt gondoltam azért mert egy megértő és szerető anyukája van aki mindig mellette áll,vagy valami hasonló,de úgy látszik neki egymagának sikerült az ami nekem még Nelly-vel és Niall-el az oldalamon is nehezen akar.  Csodáltam őt hisz tudtam hogy nem az az erős aki sosem esik el,hanem az aki ha el is esik fel tud állni!
Mikor kibontottam a fejemre csavart törölközőt rettentő dolog történt. A nedves rongy tele volt hajszálakkal, egész tincsekkel. Megijedtem. A fejemhez nyúltam ami tele volt kopasz részekkel. Mikor Nelly belépett a szobába és meglátott ahogy a tükör előtt döbbenten állok mosolyogva felém jött mögém állt majd a nyitott ajkaimat összecsukta és ujjaival felkanyarította a szám sarkait,s így mosolyt rajzolt az arcomra.
-Látod most olyan vagy mint egy tépett bohóc...-próbált felvidítani. Mikor egymásra néztünk tudtuk mit kell tennünk. Ezt már megbeszéltük. Megbeszéltük hogy mikor elkezdődik ez az egész akkor majd mit kell tennünk. Bevezetett a konyhába,leültettet egy székre.Egy régi ronggyal letakarta a vállam majd egy hajvágó gépet fett elő.-Biztos így akarod?-kérdezte még mielőtt nekiállt volna. Nem szóltam csak nagyot sóhajtottam,összeszorítottam a szemeimet. Nem egyáltalán nem így akarom,de muszáj. Nem nézhetek úgy ki mint egy tépett,szakadt utcalány és hát rég kíváncsi voltam hogy állhat a csupaszság. Ahogy láttam hullani a hajtincseimet úgy engedtem el a múltat. Gyűrűmre pillantottam és tudtam hogy sok harc áll még előttem,de én megnyerem majd a háborút és ha megnyertem boldogan fogok élni! Boldogan Niall karjai közt! Úgy hallottam hogy a  tragédiák állítólag edzik a lelket. Érzésem szerint engem különb emberré tett a tengernyi bánat, aminek tanúja voltam. Kegyetlen árat fizettem érte, nem mondhatnám, hogy megérte, viszont ma már pontosabban el tudom választani a lényegest a lényegtelentől. És jobban átérzem az emberek fájdalmát.

Kedves olvasóim!

Mikor nekiálltam a blogom írásának akkor elterveztem hogy 20-25 fejezetesre írom majd,ami mondhatjuk hogy egy átlagos könyvnek felel meg. A befejező rész már kész,de úgy vettem észre hogy eléggé olvasott a sztori így ha lenne ember aki még olvasná tovább,akkor még folytathatom! Mondjuk úgy kb. 40 fejezetig. Sajnos azt veszem észre hogy egyre kevesebb hozzászólást és véleményt kapok. Nem tudom ez miért van, talán túl bénán írok már,nem tudom, erre igazából szerintem erre csak ti tudnátok nekem választ adni. Arra szeretnék megkérni minden olyan olvasót aki szeretné hogy folytassam,hogy írjon egy hozzászólást hogy ő igen is szeretné és hogy szerinte miben kéne változtatnom hogy jobb legyek/de ha nincs véleményed elég lesz az is:" Há´ folytasd má´!" vagy egy sima "bú" vagy akár mi,csak jelezzetek hogy lenne érdeklődés./ Ha összejönne úgy kb 10-12 hozzászólás akkor folytatom,de ha nem akkor felrakom a befejező részeket :) Ti döntötök! :) Előre is köszönöm! ♥

                                                                                                   *MsStyles


Ui:Ha folytatnám az annyit jelentene hogy új külső+hosszabb részek ;)  

19.fejezet

"Jen!"-olvastam magamban a megszólítást,majd rátértem az elég csúnya kézírással írt levél tartalmi részére is."Hiányzol. Hiányzik minden ami te vagy. A kacajod, a nézésed, a hangod. Mindened! El sem tudod képzelni mennyire sajnálom amit műveltem,és tudom hogy ezzel is csak még egy lyukat hasítottam a szívedbe! Tudom hogy nem érdemelted meg. De kérlek szépen bocsájts meg nekem! Kérlek nézd ezt el nekem. Nem szeretnék magyarázkodni, nem szeretném másra kenni, de mégis elmondok mindent hogy értsd a valóságot. Jogodban áll tudni. Miután elmentem tőled az egyik olyan sráchoz indultam aki az anyagot szokta nekem beszerezni,azért hogy megmondjam már nem lesz szükségem a szolgálataira. Emlékeztem a szavaidra. Megkértél hogy ne csináljam többet, és én nem is tettem Jen! Büszke voltam magamra hogy ők kínáltak sőt még mondhatni lenéztek hogy már nem csinálom,de nekem mindvégig te jártál az eszemben. Kérték hogy maradjak és hogy igyak meg velük valamit,s ha mást nem is legalább egy kólát. Nem mondanám hogy bíztam bennük vagy hogy szívesen maradtam, csak nem akartam balhéba kerülni,mert tudtam ha nem maradok ott még egy kicsit ahogy azt ők akarják,tuti nagy bajok lettek volna. Hagytam is hogy öntsenek s leültem hozzájuk. Nem figyeltem hogy mit öntöttek,pedig kellett volna. Jen! Nekem attól a perctől hogy belekortyoltam a kólába,Jen, nekem attól a perctől minden kiesett. Semmire sem emlékszem. Másnap reggel már egy fehér szobában ébredtem,s azóta is ez az én kis saját területem. Fehér szoba benne egy ágy, egy asztal, egy szék, néhány kép a falon. Nem mondanám hogy börtön,hisz nem az...de a lelkemnek mégis. Akkor reggel egy fehér köpenyes pasas mesélte el mit is csináltam. Nem akartam elhinni. Hiába ismételgettem hogy de nem én,de nem akartam, ő nem törődött velem. Egy papírt nyomott a kezembe,s azt mondta "Erre az egy papírra írhat egy hozzátartozójának,írjon le mindent mert ilyen alkalom hetente csak egyszer lesz!" -majd kiment. Gondolkodás nélkül neked címeztem a levelet, de nem tudtam mit írni. Nem tudtam neked hogy megmagyarázni,hisz én magam sem tudtam mi történt, mindaddig amíg ez a hapsi pár óra múlva vissza nem jött. A toxikológiai eredményeim voltak nála,amik azt bizonyították hogy egyfajta partidrog brutálisabb,tovább fejlesztett verzióját csempészték bele a poharamba. Ezek után már szinte minden összeállt! Volt bent nálam az ügyvédem is aki azt mondta ha feladom a bandát akitől a drogokat vettem és még pár terjesztőt, akkor a bíróság ejti az ellenem felhozott vádakat és így börtönbe sem kell mennem. Nehéz itt bent. Nem mondom hogy nem gondolok a drogra,arra milyen jó is lenne megint egy kicsit boldognak lenni,egy kicsit elfelejteni mindent. Nem mondom mert sokszor jár a fejemben. Az elvonási tünetek is nagyon erősek még,de kapok gyógyszereket amik ezen egy cseppet igaz,de segítenek. Most jöttem rá hogy számomra egyetlen drog van amiről sosem tudok majd lemondani, s az a drog a te szerelmed Jen! A mi szerelemünk olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz, többet és még többet! Ilyen a mi szerelmünk is Jen! Szeretném ha írnál nekem! Ha megbocsájtanál, így ezredszerre is! Tudom hatalmas hiba volt amit tettem, s tudom nem az egyetlen,de azt ígérem hogy az utolsó! Az utolsó amit ellened követtem el! Szeretném ha megírnád hogy hogy vagy, hogy milyen a kezelés, azt hogy hogyan haladsz. Jen szeretném ha írnád hogy még mindig szeretsz és ha ennek vége akkor várni fogsz,tárt karokkal fogsz rá várni Jen! Úgy ahogy azt meg ígérted! Szeretném ha ezt megírnád és így is gondolnád! Szeretlek Jen! *Aláírás:* Niall"...
Soronként hullottak a könnyeim s majd a végére már a betűket is alig láttam. Hirtelen minden egyszerre fájt. A múlt hibái, a jelen gondjai és a jövő problémái. Minden. Először csak Niall nevét bámultam a levél alján. Nem az a szokásos aláírása volt,amit mondjuk akkor ad ha egy Directonerrel találkozik. Nem is az az aláírás amit hivatalos ügyeknél használ. Nem ez más volt. Viszonylag szépen és olvashatóan írta alá. A papír gyűrött volt. Itt ott foltos és elázott. Vagy ezerszer olvastam újra a levelet. S legtöbbször az ő hangján. Nem tudtam vele mit kezdeni így sokáig csak bámultam majd letettem a mellettem lévő szekrénykére.
Az este folyamán Anne lopózott el hozzám. Magáról nem beszélt inkább csak engem hallgatott. Divatról, sztárokról, ruhákról beszélgettünk csupán. Nem nagyon mentünk bele a másik magánéletébe.
-Önthetek magamnak narancslevet?-kérdezte s tekintetével a szekrénykémen lévő narancsos üdítőre mutatott.
-Hát... Persze! De vigyázz vele! 100 százalékos!-vicceskedtem.
-Oh akkor száz százalékosan megiszom!-s mint mikor a gonosz Hókuszpók próbálja megenni a törpöket, olyan mozdulatokkal s arckifejezéssel indult el a narancslé felé.
-Jaj!Ne! Ne bánts!! -kiabáltam vékony hangon mintha a doboz kiabálna felé.
-De!!Muhaha!-kacagott gonoszul majd letekerte a flakon tetejét s az ott talált pohárba öntött magának. Viszont Anne nem figyelt rendesen oda s azzal a mozdulattal ahogy megfordult megbökte az asztalt s a pohár  összes tartalma a Niall-től jött levelemen landolt.
Anne azonnal észlelte mit csinált,s sajnálkozva itatta fel a kifolyt üdítőt egy a zsebéből vett papírzsepivel.
-Kérlek ne haragudj!-sajnálkozott.
-Oh...-szaladtam oda hozzá.-Jaj,ne...
-Nem akartam!
-Tudom...-hirtelen kikaptam az elázott papírt Anne kezei közül és az ablak alatti radiátorra tettem,hátha ott könnyebben megszárad.
-Az egyik ismerősödtől jött?
-Micsoda?
-Hát a levél...mert gondolom egy vacak jelentéktelen cetli miatt nem pattantál volna így ki az ágyból.
-Hát...mondhatjuk úgy is,egy ismerőstől...
-Mesélsz nekem róla?
-Tessék?
-Tudod,nem arról van szó hogy nem bírnám a búrád,csak hát semmit sem tudok még rólad. Ez a mostani is tök titokzatos.
-Nagyon bonyolult dolog ez.
-Nekem van időm.-mondta s összefont kezeivel leült a sarokban lévő fotelbe.
-Akkor hát,hol is kezdjem?
-Talán az elején!
-Nos... Engem a nagyim nevelt fel,s mikor ő meghalt egyedül próbáltam szerencsét itt,Londonban...-s elkezdtem Anne-nak mesélni az egész eddigi életem s ő mint valami kis óvodás a meseolvasás közben,tátott szájjal hallgatta a történetem.

18.fejezet

Túl vagyok az első kezelésen. Mondhatnám, hogy elég tűrhető vagy hogy nem is olyan rossz mint mások mondják, de ez mind hazugság lenne. Rettenetes. Nem is tudok hozzáfoghatót. Mintha egy valami, valami sötét és gonosz cseppenként szívná el az életerőmet. A kezelés utáni pár óra a legnehezebb. Émejgés, hányás, szédülés, étvágytalanság… És ez még csak az első alkalom volt! Mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban? De kibírom! Túl teszem magam rajta ahogy eddig is annyi mindenen túltettem. Ha mindennek vége, felépülök majd és újra minden a régi lesz! Tudom, hogy Niall-nak is sikerül majd! Nem értettem még mindig hogy miért tette mindazt amit tett, de tudom hogy nem önszántából, hanem mert a kényszer a sóvárgás vitte rá. Erről már nem ő tehet. Nála ez már nem csak fizikai de lelki gond is. Nem tudom milyen módszereket használnak abban az intézetben ahova most került, de nem is akartam tudni. Csak annyit akartam hogyha egyszer kijön onnént mindent maga mögött hagyjon és tiszta lappal indulhassunk!

A nővérkék nagyon kedvesek voltak, lesték minden kívánságom. Sajnos mivel nagyon gyenge voltam, percenként járt be hozzám egy nővér hogy megnézze minden rendben e van. De ez így volt természetes, állította, mivel minden első alkalommal kezelt beteg ilyen gyenge. Teljesen úgy éreztem mintha eltűnt volna a gerincem és vele együtt az összes csont a testemből. Egy halom pudingnak éreztem magam. Egy kupac eprespudingnak.

Nelly hozott be nekem pár DVDt hogy ne unatkozzak, és be kell vallanom ezzel az életem mentette meg. Mivel ha nem a kemóba akkor tuti hogy az unalomba haltam volna bele. Először csak pár vígjátékot,s néhány krimit hozott. Kezdésnek ez is elég.

Az első kezelés után volt két napom a másikig, afféle regenerálódási idő. Ez a két nap szinte egy perc alatt elröppent, mivel vagy aludtam vagy filmet néztem, de nagyrészt inkább aludtam. Sokszor álmodtam Niall-al vagy Diana-val. Azt hogy minden rendben és hogy mindannyian boldogok vagyunk. De ezek csak álmok voltak csupán. Buta álmok. Álmok melyek azt mutatták milyen lehetne az életem ha a sors nem bánt volna így el velem. Sokszor töprengtem el azon vajon mit rontottam el? Vajon hol rontottam el? Talán karma vagy csak a balszerencse?

Kedd délután van. Holnap jön a második kezelés. Lelkileg már készülök rá viszont mivel az első sem volt egy leányálom nem tudom mit várok a holnapitól. Mivel a filmeket már mind megnéztem és már aludni sem nagyon tudtam, nagy butaság pattant ki a fejemből. Utána nézek a nemrég történtek visszhangjainak a Directionerek körében. Arra számítottam hogy majd nekiállnak utálni Niall-t, vagy ami mégrosszabb nekiállnak utálni a bandát miattam. Legelőször a twitteren néztem körül ahol nagy meglepedés fogadott. „Kitaratást Niall!Neked sikerülni fog!” – írta ezt egy lány Niall-nak, majd ez után még sok sok szívhez szóló dolgot találtam: „ Sajnáljuk Diana-t!” „Veled vagyunk Jen és Niall!” „Jen a legerősebb!” „Mégegy bizonyonyítték arra, hogy Niallt és Jent egymásnak teremtették!” „ Diana mindig velünk marad!”- sorra hulltak a könnyeim hogy az emberek, a Directionerek többsége mellettünk van, és minnél többen segítteni akarnak. Találtam olyat is aki dalt írt Diana-nak vagy olyat aki fantázia képet készített róla.  Nagyon jól esett. Mondhatni erőt adott az emberek kedvessége. Sokan írtak nekem is a twitteren, hogy jobbulást és kitartást kívánnak, s én amelyikre tudtam válaszoltam is.

Eljött a szerda délután, pontosan két óra van. Már bármelyik percben betoppanhat a nővérke hogy vigyen a kezelésre. Lelkileg szépen összeszedtem magam s az üzeneteknek köszönhetően szinte mosolyogva indultam a második emeleten lévő kórterembe, ahol gépre kapcsoltak s már újra el is kezdődött. A velem szembe lévő székben egy,már múltkor is ugyanott ülő kislányt figyeltem. Nem lehetett több tizenöt tizenhat évesnél,de mégis olyan erősen bírta a kezeléseket. Nem bírtam ki hogy ne szólítsam meg.

-Hányadik alkalom?- szóltam hozzá mosolyogva.

-A tizediktől már nem számolom. De hidd el,egy idő után már te sem fogod!-válaszolt s a kezét felém nyújtotta.- Anne vagyok!

-Én pedig Jen.-válaszoltam majd kezetráztunk.

-Neked hányadik. Elég újnak látszol még…

-Újnak?

-Mi,azaz azok akik mondhatni rutinos kemósok, így hívjuk azokat akik még szinte a kezelés legelején járnak.-magyarázta.-Hisz, nézd csak meg, a te hajad még szinte dús, az arcod is kisimult…

-Oh már értem. Ez a második alkalom.

-Az király… és mennyi lesz még?

-A doki szerint hónapokig is eltarthat.

-Nekem is ezt mondták.

-Te mióta csinálod?

-Lassan két hónapja…

Anne-val egész kezelés alatt beszélgettem. Megtudtam hogy tizenhat éves, gitározik és hogy eredetileg szőke, csak mivel a kemo miatt kihullott a haja így ezt nem tudta bizonyítani, de azt mondta legközelebbre hoz magáról egy régebbi képet. Nagyon vicces és belevaló csajszi. Látszik rajta hogy nem törte meg a betegség.

 Visszaérve a szobámba újra kezdődött minden előről. Émejgés, hányás, szédülés, étvágytalanság… Még szinte le sem feküdtem az ágyamra de már ki is jött belőlem minden amit az elmúlt órákban,napokban magamba erőltettem. A karjaim megint erőtlenekké váltak és egyre nehezebben tudtam nyitvatartani a szemeimet is. Elnyomott az álom, s annyira gyenge voltam hogy másnap reggelig fel sem keltem, de akkor sem magamtól. Nelly hangjára és kacajára lettem figyelmes. Amint kinyitottam a szeme s a hang irányába fordultam megláttam Nelly-t és Anne-t. Mikor meglátták hogy felébredtem azonnal nevetésben törtek ki.

-Mégis mi olyan vicces?-kérdeztem, s valahogy akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

-Semmi!- válaszoltak visszafolytott nevetéssel.

-Nem illik kinevetni egy halálos beteget!

-Egy halálos beteget nem,de egy cuki bajszos professzort igen!-sikongatott a nevetéstől Nelly.

-Tessék?- kérdeztem értetlenül.

-Nézd meg magad.-hozott oda egy kistükröt Anne.

-Te atya ég!-mondtam miután megláttam a szemceruzával festett bajszomat és a szemüveget az arcomon. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Csodásan festettem. Pompásan. Mondhatni elbűvölően.-Na most komolyan!Ki volt ez?

Nelly és Anne egymásra mutogattak s közben vissza folytották a nevetést.

-Szóval nem áruljátok el?- kéredeztem s közben felültem az ágyban hogy odafussak hozzájuk hogy bosszúból a ruhájukba töröljem az arcom,hisz megérdemelték,így legalább rájönnek hogy nem viccelődhetnek velem. Ahogy léptem ki az ágyból hirtelen nagyott fordult velem a világ szédülni és émejegni kezdtem, majd kidobtam a taccsot. A lányok ijedten futottak oda hozzám és visszasegítettek az ágyra. Látszott a rémület és a megbánás a szemükben,hogy ők ezt nem így tervezték. Nelly ölébe hajtottam fejem majd erőtelül kinyitottam a szemeim, majd kihasználva az alkalmat teljesítettem az  előbb kitűzött célomat és Nelly csodás,fehér Prada nadrágjába töröltem a szemfestékes arcom. Nelly először furcsálkodva, s meglepődötten nézett rám,majd kitört belőle a nevetés. Boldog voltam hogy itt vannak nekem és hogy egy kis vidámságot hoznak a napomba.

Déli tizenkét óra van. Már megint valami kajának mondott trutyit raktam elém,hogy lakjak jól vele, de könyörgöm azt még akkor sem tudtam volna megenni ha makk egészséges vagyok,nem hogy így hogy még levegőt is alig bírok venni! Újra felnéztem twitere. Erőt adott az amit a neten olvastam, s kezdtem rájönni én is számíttok az embereknek,és engem is szeretnek. Viszont még abban nem voltam tisztában hogy miért? Hisz nincs jó hangom, nem játszok semmilyen hangszerem, a színészi tehetségem nulla és semmi egyéni nincs bennem. Semmivel sem vagyok több másoknál, sőt lehet hogy jóval kevesebb is.

 Délután a szokásos nővérke a szokásos  rutinellenőzésre jött be hozzám. Viszont nem üres kézzel!

-Ez magának jött!-nyújtott át egy borítékot. Én átvettem s majd miután kiment jobban szemügyre vettem a címzetlen fehér borítékot. Izgatottan téptem szét. Egy gyűrött fehér papír volt benne, széthajtottam s amint az aljára pillantottam hogy megnézzem az aláírást, hogy kiderüljön mégis kitől jött még a levegő is megállt bennem!

17.fejezet

A gyűrű olyan csodásan csillogott az ujjamon. Boldog voltam. Bár semmi sem volt rendben..de én mégis boldog voltam. Annyi minden futkározhatott volna a fejemben,de én mégse tudtam másra gondolni,csak a gyűrűre és a jelentésére. A jelentésére ami annak a volt a bizonyítéka  hogy mi most már örökre együtt leszünk. Tudom hogy sok, sőt ez már tény is,hogy manapság már túlnyomó többségben a házasságok válással végződnek,de nem...a miénk nem fog! Nem engedem! Ha ennyi szörnyűséget átvészeltünk együtt,s mindezeket úgy hogy csak közelebb kerültünk egymáshoz,akkor már nem hiszem hogy jöhetne olyan ami szétszakítana minket.
Ez az utolsó napom Niall-el. Holnap reggel nyolca kell neki mennie az elvonóra nekem pedig délben lesz az első kezelésem. Nagy nap lesz mindkettőnk számára a holnap,de úgy döntöttük a háború kezdete előtti napot kettesben töltsük. Csak én és Ő. Nem készültem ütemtervvel,gondoltam csak fekszünk egymás mellett,ahogy általában is szoktuk az elmúlt napokban,hetekben. Viszont reggel mikor Niall megjelent az ajtómban és az a hülye vigyor volt az arcán,ami akkor szokott lenni ha valami hatalmas őrültségen töri az eszét,na én már akkor tudtam...hosszú napunk lesz.
-Jó reggelt kedvesem!-ugrott rám szó szerint az ágyba majd egy csókot nyomott ajkaimra.  Ma éjjel nem aludt velem,mert el kellett mennie a srácokkal. Sajtótájékoztatót tartottak,hisz ha Niall jó pár hónapig elvonón lesz,a ez mindenképp feltűnne a rajongóknak,firkászoknak így úgy döntöttek kiállnak a sajtó elé és elmondják az igazságot. Nem akarták hogy a directionerek buta találgatásokba kezdjenek,de viszont hazudni sem akartak nekik így elmondták az igazat úgy ahogy az ténylegesen is volt.
-Neked is Niall.-majd mint egy eszetlen pávián bébi grimaszoltam,mivel apró szőke tincseivel megcsiklandozta az orrom.-Nos mivel készültél a mai napra?
-Titok!-mosolygott.
-Na légyszíves,mond el...
-Nem,nem!Ez titok!-majd nekiállt a zsebében turkálni és fekete kendőt húzott elő.
-Oh,csak nem varázsolni fogsz?-gúnyolódtam kicsit.
-Nem,dehogy is,csup....-kezdve volna el bekötni a szemem,de a mondata közepén hirtelen elakadt a szava,s a szája elé kapott.Láttam ahogy teljesen elfehéredik. Tudtam hogy ebből baj lesz így a sarok felé mutattam ahol a mosdó volt.Csak bólintott majd beviharzott az előbb említett fehér,fürdőnek titulált helységbe. Nagyon megijedtem...
Nem sokkal később falfehéren,izzadtan tért hozzám vissza.
-Szerelmem minden rendben?-simogattam meg a hátát mikor leült mellém.-Ide hívjam az egyik nővérkét?
-Nem kell köszi,biztos elrontottam a gyomrom a reggelimmel...-tért ki a téma alól.-Na de hol is tartottam...ja igen,indulhatunk?
-Nem!-állítottam őt le.-Majd ha jobban leszel.Niall így nem megyünk sehova!
-Hogyan így?
-Hát,hogy ilyen rosszul vagy!
-Kutya bajom!-legyintett.
-Niall,az ember csak úgy nem hányja ki a reggelijét,ok nélkül meg pláne nem!
-Mondom már hogy nem esett jól! Biztos már romlott volt a feltét a szendvicsen....
-Akkor is itt maradunk,amíg nem javulsz!-adtam ki a parancsot,majd arrébb húzódzkodtam hogy mellém férjen,de ő csak a fejét csóválta.
-Na oké,de akkor még elintézek valamit...-s már indult is az ajtó felé.
-Mi az a fontos dolog?
-Majd meglátod!-kacsintott vissza s eltűnt a fehér folyosón.
Nem hagyott nyugodni Niall rosszul léte így ölembe vettem a laptopom és utána kerestem a neten. A legtöbb találat szerint csak egy átlagos influenza,vagy gyomor rontás,de én az egyiket sem tudtam elhinni. Így tovább kutakodtam,de semmi ép magyarázatra nem találtam.
Teltek az órák,de Niall csak nem ért vissza s én kezdtem nagyon magányosan érezni magam. Nelly is rég járt már nálam... Diana jutott az eszembe. Az hogy milyen jó is lenne ha most itt lenne,hisz akkor nem érezném ily egyedül magam. Az járt a fejemben,hogy vajon most milyen lenne. Az egy biztos hogy csodaszép kislány lett volna belőle. Apukája szőke haját és kék szemét örökölte volna. Egy tünemény,egy igazi angyal volt. Elég volt rá nézni és máris jobb kedve lett az embernek. Eszembe jutottak a régi,még a terhesség alatti emlékeim. Az első rúgások,mikor éjjelente aludni sem tudtam a sok rosszul léttől. Emlékszem mennyire imádta mikor olvastam neki,vagy mikor a pocakomhoz tettem a fülhallgatót s úgy hallgatta ahogy az apukája énekel. Minden emlék még annyira friss bennem. Mikor legelőször tartottam a kezemben,vagy mikor legelőször hallottam sírni. A sors nem lett volna ilyen mostoha már teljesen biztos hogy otthon lennénk. Niall karjaiban aludhatna el,s amikor csak tehetnénk vele lennénk. Abban is biztos vagyok hogy felnőtt korára egy teljesen érett csaj lett volna belőle,aki egy jól menő cégnél dolgozna,de még az is megeshetett volna hogy zenész pályára lép,mint az apukája. Annyi minden volt még előtte,ép hogy csak elkezdett élni,de a sors mégsem hagyta. A halál mutatja meg az embernek, mennyivel lesznek mások a dolgok, az elmúlás mit ad hozzá az élethez, s mit vesz el belőle. Hiányzott és nehéz volt rágondolni. Nehéz volt arra gondolni mi lenne ha...tudtam Diana halála lesz az a dolog ami életem végéig elkísér,s mindig ott lesz a szívem egyik részében. Hiszen amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegvégződések...
Délután öt óra is elmúlt már,mikor az órára néztem. Az "ebédnek" mondott kaja után amit nővérkék hoztak elbóbiskoltam és még csak most ébredtem fel. Gyenge voltam és erőtlen. Az első dolgom az volt hogy egy nővérkével beszéljek,nem e járt nálam valaki. De semmi. Se Niall,se Nelly! Mégis mi a fene van? Merre jár mindenki? Felkapcsoltam a tv-t amiben ép egy romantikus csöpögős film kezdődött. Úgy éreztem elég tragédia van most a való életemben,nem kell nekem még több,így át is kapcsoltam. Mese csatorna,sport adó. Jöttek sorba a hülyébbnél hülyébb adások,mikor egy ép egy híradóba szaladtam bele. Gondoltam megvárom az időjárást, meg hát kíváncsi voltam mi történik ott kint,az ablakon túl a nagyvilágban.
-Friss híreink következnek.-kezdte a szürke inges pasas.-Két személykocsi ütközött össze a könyvtár előtti kereszteződésben. Az ütközetben egy nő vesztette életét, hárman pedig könnyebben megsebesültek.
-Micsoda szörnyűségek...-gondoltam magamban mikor láttam a friss képeket a helyszínről.
-Sztárhíreink. Niall Horan-t, a híres fiúbanda szőke énekesét ma a helyi temetőből vitték el a rendőrök csendzavarás vádjával.
-Tessék?-esett le az állam. Először levegőt sem kaptam...bámultam a képernyőt és fel sem fogtam.
-Jen!-rontott be hozzám Nelly. Mikor észrevette hogy ép a tv-t bámulom leült mellém s csak csendben nézte velem.
-Az énekes,-folytatta a bemondó-alig egy napja jelentette be bandatagjaival együtt hogy nemsokára elvonóra megy,mivel súlyos gondjai vannak a drogokkal és az alkohollal. Niall-t ma egy friss sír mellől hurcolták el a rendőrök,mivel megpróbálta kiásni azt...
-Nelly ez igaz?-fordultam lihegő barátnőm felé,aki ugyan olyan értetlenül bámulta a tv-t.
-Sajnos igen...
-De mégis miért,és hogy,és...-kitört rajtam a sírás.Nem bírtam tovább.
-Nyugodj meg!
-Mégis hogy nyugodjak meg?Ezek után?
-Harry és Louis már kihozták őt a rendőrségről és egyenesen az intézetbe vitték ahol holnap megkezdte volna a terápiát...Nem lesz semmi baj!Majd ha olyan állapotban lesz beszélhetsz vele! A többiek is mindjárt itt lesznek!-s a mondtad még el sem hagyta a száját mikor Liam és Zayn,majd utánuk Louis és Harry is megérkeztek.
-Sajnáljuk Jen!-mondta lehajtott fejjel Liam.
-Hidd el Niall is sajnálja!-folytatta Zayn.
-Miért nem vigyáztatok rá jobban?-vádaskodtam,teljesen ok nélkül,de mégis valahogy ki kellett magamból adnom ezt az egészet!
-Délelőtt beállított egy papírzsákkal a kezében,már akkor tudtuk hogy mire készül,mivel szinte mindig olyanban hurcolászta magának az anyagot.-magyarázta Liam.-Próbáltunk rá hatni ész érvekkel,de nem ment. Bezárkózott a szobájába, s egy darabig ki se jött.
-Egy darabig!-vágott Liam szavába Louis.-Nem sokkal ebéd után majdnem széttörte a szobája ajtaját úgy jött ki,majd a kocsikulcsát kereste. Mi persze nem akartuk odaadni neki,mivel láttuk milyen állapotban van. Harry a farzsebébe rejtette a kulcsot,de Niall észrevette. Kiakarta venni onnét hogy el tudjon menni otthonról,viszont Harry nem adta neki így Niall egy hatalmasat bevágott Harrynek.
-Szóval innét ez a lila folt...-mondtam.
-Pontosan.-válaszolt Harry.-Azt gondoltuk hozzád jön,így követtem őt,nehogy ma megtörténjen az ami tegnap majdnem megtörtént.  De aztán hirtelen a temető felé vette az irányt. A kocsit teljesen nyitva hagyva rohant be,egészen Diana sírjáig ahol nekiállt ledobálni a koszorúkat,s kezeivel kaparta a földet. Mindeközben azt kiabálta:"Nyugodj meg drágám!Megmentlek!"
Nem tudtam elhinni! Nem! Ez nem történhetett meg! Pont most? Ez a mai nap volt amit együtt kettesben tölthettünk volna,de ő ezt is elrontotta. Tekintetem a gyűrűmre tévedt,s ekkor jött el az a pillanat hogy kételkedni kezdtem abban,vajon jó ötlet-e volt hogy igent mondtam...